Johannes Ockeghem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Johannes Ockeghem (Jean de Ockeghem, Okeghem, Ogkegum, Okchem, Hocquegam, Ockegham stb., Termonde, Flandria, (1410 és 1430 között – Tours, 1497. február 6.), franko-flamand zeneszerző, a 15. század második felének iránymutató komponistája, Guillaume Dufay és Josquin des Prez barátja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nevének írása Ockeghem alakban viszonylag újabb keletű,[1] 15. századi források inkább az Okeghem írásalakot tartalmazzák. Születési időpontja igen bizonytalan, a források legkorábban 1410-re, legkésőbb 1430-ra teszik, szülőhelyeként a flandriai Termonde és Mons is előfordul.

1443-tól valószínűleg az antwerpeni katedrális énekese, majd 1448-ban Moulins-ben I. Károly Bourbon herceg énekes alkalmazottja volt az akkor már tekintélyes énekes és zeneszerző. 1452-ben már VII. Károly francia király királyi kápolnájának az énekese, majd 1456-tól a tours-i Szent Márton-apátság kincstárnoka, ugyanakkor a Notre-Dame kanonoka. Párizsban kereste fel Josquin des Prez, akit tanítványául fogadott, és később jó barátság alakult ki közöttük. Ockeghemnek egyébként is kiváló kapcsolatteremtő készsége és diplomáciai érzéke volt, talán ennek is köszönhető, hogy ezután még másik két francia király is alkalmazta (XI. Lajos és VIII. Károly). A zenei megbízatások mellett egyéb funkciókat is rá bíztak: 1461-ben királyi hivatalnok, 1474-ben királyi tanácsos lett. VIII. Károly megbízásából diplomáciai küldetésként Spanyolországba és Flandriába is utazott. 1467-ben már a legnagyobb mesterként tisztelték (így említi Busnois: In hydraulis című motettájában, vagy Compére az Énekesek imájában). Az utolsó, vele kapcsolatos korabeli írott udvari feljegyzés 1488-ból származik, amikor egy VIII. Károly közreműködésével tartott misén szerepelt. Haláláról több kortársa is megemlékezett: Josquin és Lupi lamentációt írt, Erasmus és Crétin deplorációt.

Hatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Neves tanítványai voltak: Josquin-en kívül Compére, Weerbecke, Verbonnet-Ghiselin, Pierre de Larue, Agricola, Brumel, Prioris. Hatása a zene fejlődésére tanítványain és más kortársain keresztül érvényesült. „A leggyakrabban feldolgozott témák legtöbbje az ő chansonjainak szólamaiból került ki. … Művészete szerves folytatása Dufay törekvéseinek … , amely a késő gótika fantasztikus világát, kifejezőerejét és gazdagságát támasztja fel egy utolsó nagy fellobbanásra.”[2] Zenéjére a szélesen áradó dallamszerkesztés, a nagy kifejezőerő, aszimmetrikus felépítésű polifónia a jellemző, amihez gyakran már négy szólamot alkalmazott, és a hangterjedelmet a középtónusok és a basszus felé bővítette. Ez akkoriban komoly újításnak számított. „Requiemje a zenetörténet első fennmaradt többszólamú gyászmiséje.”[3]

Műveiből[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ockeghem: Missa Au travail suis

Misék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Missa sine nomine.
  • Missa Au travail suis.
  • Missa Caput.
  • Missa cuiusvis toni.
  • Missa de plus en plus
  • Missa Ecce ancilla Domini.
  • Missa L'homme armé.
  • Missa Mi-mi (Missa quarti toni).
  • Missa prolationum.
  • Missa quinti toni.
  • Requiem (Missa pro defunctis).
  • Credo sine nomine.

Motetták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Alma Redemptoris mater.
  • Ave Maria.
  • Salve regina.
  • Intemerata Dei mater.
  • Ut heremita solus.

Chansonok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • O rosa bella.
  • Aultre Venus estes.
  • Au travail suis.
  • Baisiés moy dont fort.
  • D'un autre amer.
  • Fors seulement contre.
  • Fors seulement l'attente.
  • Il ne m'en chault plus.
  • La despourveue et la bannie.
  • L'autre d'antan.
  • Les desléaux ont la saison.
  • Ma bouche rit.
  • Ma maistresse.
  • Prenez sur moi.
  • Presque transi.
  • Quant de vous seul.
  • Qu'es mi vida preguntays.
  • Se vostre cuer eslongne.
  • Tant fuz gentement resjouy.
  • Ung aultre l'a.
  • J'en ay dueil.
  • S'elle m'amera/Petite camusette.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az Ockeghem írásmódot E. Giraudet történész tette közzé 1885-ben, egy azóta elveszett dokumentum alapján.
  2. Szabolcsi BenceTóth AladárZenei lexikon III. (O–Z). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965. 18. o.
  3. Fidelio

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szabolcsi BenceTóth AladárZenei lexikon III. (O–Z). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965.
  • John Stanley: Klasszikus zene. Kossuth Kiadó, Budapest, 2006.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]