Fulfordi csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
fulfordi csata
Konfliktus viking hadjáratok a Brit-szigeteken
Időpont 1066. szeptember 20.
Helyszín Fulford, Észak-Yorkshire, Anglia[1]
Eredmény norvég győzelem, York városa elismeri a norvégok fennhatóságát
Szemben álló felek
Norvég Királyság
Orkney-i Earlség
angol lázadók
Angol Királyság
Parancsnokok
III. Harald norvég király
Tostig Godwinson
Morcar, Northumbria earlje
Edwin, Mercia earlje
Szemben álló erők
10 000, ebből 6000 vett részt (becslés)[2] 5000 (becslés)[3]
Veszteségek
900 (becslés)[forrás?] 750 (becslés)[forrás?]
Térkép
fulfordi csata  (Anglia)
fulfordi csata
fulfordi csata
Pozíció Anglia térképén
é. sz. 53° 55′ 52″, ny. h. 1° 04′ 12″Koordináták: é. sz. 53° 55′ 52″, ny. h. 1° 04′ 12″

A fulfordi csata az angliai York városától délre fekvő Fulford falu közelében zajlott 1066. szeptember 20-án III. Harald norvég király és angol szövetségese, Tostig Godwinson, valamint két észak-angliai earl, Morcar és Edwin között. Az előnytelen pozíciót választó earlök serege nem tudott ellenállni a több hullámban támadó norvégoknak, Fulford feladása után maradékuk York falai mögé vonult vissza, a város azonban végül harc nélkül adta meg magát, miután lakói ígéretet kaptak, hogy nem fosztják ki őket.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tostig Godwinson, Northumbria earlje 1065 során összetűzésbe került a ranglétra alacsonyabb fokán álló nemesekkel (thegn), akik októberben felkelést szerveztek, és Tostig több támogatóját megölték. III. (Hitvalló) Eduárd király teljesítette a seregükkel dél felé vonuló nemesek követelését, és Tostig Godwinsont megfosztotta pozíciójától. A lépést Tostig testvére, a király megbízásából a felkelőkkel tárgyaló Harold Godwinson javasolta. Miután Tostig nem fogadta el a döntést, a király – valószínűleg novemberben – száműzte.[forrás?]1066. január 5-én Eduárd örökös hátrahagyása vagy kinevezése nélkül meghalt. Az ország nemeseiből álló testület, a Witan vagy Witenagemot (am. 'bölcs férfiak összejövetele') – amelynek a király életében is fontosabb szerep jutott az ország irányításában – Harold Godwinsont emelte trónra.[4]

Az Angolszász krónika szerint Tostig Godwinson 1066 májusában partraszállt Wight szigetén, és a déli partvidék településeinek pusztításába kezdett.[5] A kenti Sandwich városának lakói közül egyeseket erőszakkal kényszerített hadserege soraiba, majd Észak-Angliába hajózott.[6] Itt összecsapott néhány earl seregével, majd átvonult Skóciába, ahol szövetséget kötött az Anglia megszállására készülő III. (Keménykezű) Harald norvég királlyal.[7]

Orderic Vitalis 11-12. századi történetíró máshogy írja le a száműzött earl tevékenységét. Szerinte Tostig először Normandiába ment, hogy Vilmos herceg, a későbbi I. (Hódító) Vilmos angol király segítségét kérje, ő azonban még nem állt készen.[8][9][10] A Normandiából kihajózó Tostig a viharos időjárás miatt Norvégia partjaihoz jutott, és itt kötött szövetséget Harald királlyal.[11][12]

Az Angolszász krónika szerint Harald király 1066 szeptemberében indult útnak Norvégiából háromszáz hajóval. Az angol partok közelében csatlakozott hozzájuk Tostig Godwinson flottája, majd közösen hajóztak felfelé az Ouse folyón. Vitalis szerint a két flotta együtt indult el Norvégiából augusztusban, és kedvező széljárással érték el Yorkshire partjait.[13]

A csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az angol parancsnokoknak volt idejük felkészülni az összecsapásra – az Angolszász krónika szerint Edwin a terület keleti részébe vezényelte át csapatait –, de rossz döntéseket hoztak. A mintegy ötezer fős sereg jobb szárnyát az Ouse folyó, a bal szárnyát pedig egy Fordland nevű lápos terület szorította a középen elhelyezkedő egységekhez. Ilyen helyzetben a rendezett visszavonulás szinte lehetetlen volt, különösen, ha a norvégoknak sikerül a sereg kettévágásával vagy az egyik szárny szétzilálásával újabb arcvonalat nyitni, és a folyó vagy a láp felé szorítani az angolokat.[14][15]

Modern történészek becslései szerint az earlök serege mintegy ötezer főből állt. Az inváziós csapatok talán tízezer főt számlálhattak, de felvonulásuk több óráig tartott, így erőfölényük eleinte nem a csatatéren jelenlévő nagyobb létszámban, hanem a mindig friss utánpótlásban mutatkozott meg.[forrás?] A norvég katonák közül mintegy négyezer valószínűleg nem vett részt a küzdelemben.[16] Harald legtapasztaltabb egységeit a folyó mellett, a leggyengébbeket pedig a másik szárnyon helyezte el.[17]

Látva, hogy a norvég sereg még nem állt fel teljes létszámban, az angolok támadásba lendültek, és Morcar vezetésével a tapasztalatlanabb egységeket a lápos területre szorították. E hadmozdulat azonban nem jelentett döntő csapást, és magukat az angolokat is nehezebb helyzetbe hozta, mivel a támadásban részt vevő katonáknak hamarosan friss norvég csapatokkal kellett szembenézniük.[18]

Harald ellentámadása az angol sereg közepét vette célba, és a folyó mellett harcoló jobb szárnynak is egyre több norvéggal szemben kellett tartania pozícióját; ezek az Edwin vezetésével küzdő csapatok végül elszakadtak a sereg többi részétől, és csak a lápon keresztül juthattak volna vissza a csatatérre, ezért inkább visszavonultak Yorkba, hogy ostromra kényszerítsék a támadókat. Egy órán belül újabb angol csapatok is elhagyták a csatateret. A norvégoknak ekkor még mindig érkeztek friss erőik, amelyek zavartalanul mozoghattak a harcolók körül, és a megfogyatkozott angoloknak hamarosan három arcvonalat is tartaniuk kellett volna. A csata ezzel eldőlt.[19]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mindkét oldal jelentős veszteségeket szenvedett, Charles Jones szerint a harcolók 15 százaléka elesett, összesen 1650 ember – amennyiben az angolok ötezres és a (valóban harcoló) norvégok hatezres létszámáról való becslések helyesek.[20][21] A két earl, Morcar és Edwin életben maradt.[22]

A csata után York városát védői harc nélkül átengedték a norvégoknak, akik vélhetően a korábbi earl, Torstig Godwinson kérésére nem rabolták ki.[23] A két fél megegyezett a túszok cseréjében is. Ennek lebonyolítására várva a norvég sereg Yorktól 11 km-re keletre táborozott le a Derwent folyón lévő átkelőhely, Stamford Bridge mellett, ahonnan egy római utat követve a 22 km-re lévő part közelében horgonyzó hajóikat is könnyen elérhették.[23]

A fulfordi vereség hírére Harold Godwinson király seregével erőltetett menetben tette meg a London és York közötti 310 km-es távot,[24] és szeptember 25-én a Stamford Bridge-i csatában legyőzte a norvégokat.

Szeptember 28-án a Vilmos herceg vezette normann sereg partraszállt Dél-Angliában. Az újabb inváziót Harold október 14-én, a hastingsi csatában próbálta megállítani, sikertelenül. A kudarcban minden bizonnyal szerepe volt annak, hogy az angolszász erőknek pár héttel korábban két csatát is meg kellett vívniuk.[25][23]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Simeon
  2. Jones 2011 202-203. o.
  3. Jones 2011 202-203. o.
  4. Barlow 1970 244-245. o.
  5. Barlow 2002 134-135. o.
  6. Barlow 2002 134-135. o.
  7. Barlow 2002 134-135. o.
  8. Wood 2005 233-238. o.
  9. Barlow 2002 5. fejezet
  10. Vitalis 461-465. o.
  11. Barlow 2002 134-135. o.
  12. Vitalis 461-465. o.
  13. Vitalis 480. o.
  14. DeVries 2003 255-259. o.
  15. Howarth 1977
  16. Jones 2011 202-203. o.
  17. DeVries 2003 255-259. o.
  18. DeVries 2003 255-259. o.
  19. DeVries 2003 255-259. o.
  20. Jones 2011 202-203. o.
  21. Jones 2011 235. o.
  22. DeVries 2003 255-259. o.
  23. ^ a b c Schofield 1966
  24. Brown 1980 7-9. o.
  25. Brown 1980 7-9. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Battle of Fulford című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Barlow 1970: Frank Barlow: Edward the Confessor. Berkeley;Los Angeles: California University Press. 1970 ISBN 0520016718  
  • Barlow 2002: Frank Barlow: The Godwins. London: Pearson Longman. 2002 ISBN 0582784409  
  • Brown 1980: Anglo-Norman Studies III: Proceedings of the Battle Conference 1980. Szerk. R. Allen Brown. Woodbridge: Boydell Press. 1980 ISBN 0851151418  
  • DeVries 2003: Kelly DeVries: The Norwegian Invasion of England in 1066. Woodbridge: Boydell Press. 2003 ISBN 1843830272  
  • Howarth 1977: David Howarth: 1066: The Year of the Conquest. (hely nélkül): Dorset Press. 1977 ISBN 0880290145  
  • Jones 2011: Charles Jones: Finding Fulford – the Search for the First Battle of 1066: The Report on the Work to Find the Site of the Battle of Fulford. London: WritersPrintShop. 2011 ISBN 1780180500  
  • Schofield 1966: Guy Schofield: The Third Battle of 1066. History Today, XVI. évf. (1966. okt.) 689–692. o.
  • Simeon: Durhami Simeon: Symeonis Dunelmensis Opera et Collectanea. Szerk. Hodgson Hinde. Durham: Surtees Society. 1868  
  • Vitalis: Ordericus Vitalis: The Ecclesiastical history of England and Normandy, Volume I. Ford. Thomas Forester. London: Henry G. Bohn. 1853  
  • Wood 2005: Michael Wood: In Search of the Dark Ages. London: BBC. 2005 ISBN 9780563522768  

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]