Elagabal

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Elagabal ókori istenség volt, kultusza Emesa város és környezetére terjedt ki.(ma Homs, Szíria). Rövid időre, 219 és 222 között kultuszát a császár Rómában is praktizálta, de nem honosult meg.

A Kr. e. I. században arab királyai voltak Emesának, ahol Elegabal tiszteletének már hagyománya volt. A legrégebbi előkerült lelet, amely az istenség és a kultusz létezéséről bizonysággal szolgál, egy, az Kr. u. I. századból származó sztélé. Bár Elegabal csak helyi istenség volt, és máshol nem tisztelték, követői ettől függetlenül mint napistent minden fölött uralkodónak tartották. Mint legfelsőbb istenség a görög Zeusznak ill. a római Jupiternek felelne meg (s mint őneki úgy Elegabalnak is a sas volt a szent madara), másrészt mint napistenség a görög Héliosszal is volt azonossága, így a népi etimológia nevüket Héligabalosz formában félreértelmezte és összemosta.

Az Elegabal-kultusz középpontjában egy körülbelül méhkas nagyságú púpos kő, esetleg meteorit állt, amelyet a templomban őriztek. Ilyen köveket a Földközi-tenger különböző népei is tiszteltek, különösen a föníciaiak, pontosabban a punok. Ezeket betilának nevezik (vagy görögösen baitýlia ill. baítyloi), amely elnevezés az arámi bet el („Isten háza“, v.ö. héber bethel)szóval hozható összefüggésbe. Hasonló kőkultusz uralkodott Carrhae-ban (Harran), ahol a betila "Szin" holdistennek felelt meg.

A Kr. u. III. században az Elegabal-kultusz virágzásnak indult, külföldi hatalmasságok évente küldtek ajándékokat a templomnak. A főpap méltósága örökletes volt azon a családon belül, amely a korabeli Emesabeli uralkodótól származott. A Severus-dinasztia császárai idején a főpap egy bizonyos Julius Bassianus volt, a „Bassianus” nevet, amelyet udódai is viseltek, a főpapi cim "Basus" elferdített alakja. Julius Bassianusnak két leánya volt; az idősebbik Julia Domna, a későbbi római császár Septimius Severus (193–211) felesége lett, így gyermeke a későbbi Caracalla szintén viselte Bassianus nevet. A fiatalabbik leány Julia Maesa, két császár nagyanya is volt, egyikük Varius Avitus Bassianus, akire az utókor a ráragasztott „Elagabal” néven emlékezik, holott csak ezt az egy nevet nem viselte, hanem 217-ben, 13 évesen átvette a főpapi tisztet. Ő volt az, aki a szent követ Rómába szállíttatta és az Elagabal-kultuszt római államvallássá nyilvánította, amely így rövid időre világtörténelmi jelentőségűvé vált. A Palatinuson nagy Elagabal-templomot létesítettek.

Elagabalus császár meggyilkolása után (222) a követ visszaszállították Emesába, ahol a kultusz tovább élt. Aurelianus császár a palmírai királynő fölötti győzelme után 272-ben ellátogatot az Elegabal-templomba, hogy beváltsa fogadalmát. Aurelianus a napkultusz híve volt (Sol invictus, „győzedelmes nap”), akit az egész Római Birodalom védőisteneként tisztelt és kultuszát terjesztette.

A témával foglalkozó kutatók korábban azt a nézetet vallották, hogy Elagabal és Sol invictus alakjai megegyeznek, ezért minden talált leletet úgy értelmeztek, hogy egy keleti napvallás a birodalom nyugati felében is hódított. Igaz, hogy találtak Invictus Sol Elagabalus feliratot, de a legújabb kutatás szerint (H. Seyrig, S. E. Hijmans) a Sol invictus kultuszának akkorra már nyugaton hagyománya volt, az Elagabal-kultusz azonban szerintük szíriai néphagyomány volt és csak a császáron keresztül jutott el Rómába.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Henri Seyrig: Le culte du Soleil en Syrie à l’époque romaine, in: Syria. Revue d’art oriental et d’archéologie 48 (1971), S. 337–373.
  • Jean Starcky: Stèle d’Elahagabal, in: Mélanges de l’Université Saint-Joseph 49/2 (1975–76), S. 501–520.
  • Christian Augé und Pascale Linant de Bellefonds: Elagabalos, in: Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae (LIMC) Bd. 3/1, Zürich und München 1986, S. 705–708 (szövegrész) und Bd. 3/2, Zürich und München 1986, S. 542 (ábrák), ISBN 3-7608-8751-1.
  • Steven E. Hijmans: The Sun which did not rise in the East; the Cult of Sol Invictus in the Light of Non-Literary Evidence, in: Babesch. Bulletin Antieke Beschaving 71 (1996), S. 115–150.