Eisler János

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen Hallo3647 (vitalap | szerkesztései) 2020. október 22., 19:38-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól.
Eisler János
Született1907. november 27.
Kiskőrös
Elhunyt1981. november 14. (73 évesen)
Budapest
Állampolgárságamagyar
Foglalkozásagépészmérnök
Tisztségeegyetemi tanár (1950–1972)
IskoláiMagyar Királyi József Műegyetem (1926–1930)
SírhelyeFarkasréti temető (60-18-119. fülke)[1][2]
Sablon • Wikidata • Segítség

dr. Eisler János (Kiskőrös, 1907. november 27. – Budapest, 1981. november 14.) okleveles gépészmérnök, a műszaki tudományok doktora (1955), nyugalmazott egyetemi tanár, a Villamosmérnöki Kar volt dékánja, a Nagyfeszültségû Technika és Készülékek Tanszék volt vezetője, a Népköztársasági Érdemérem arany fokozatának és a Munka Érdemrend ezüst fokozatának tulajdonosa, az oktatásügy kiváló dolgozója, a Magyar Elektrotechnikai Egyesület Bláthy-díjas és Elektrotechnika-díjas tiszteletbeli elnöke.[3]

Életpályája

1926-ban érettségizett a budapesti Bolyai Főreáliskolában. 1930-ban a Műegyetemen gépészmérnöki diplomát szerzett. 1930–1936 között a Műegyetem II. sz. Elektrotechnikai Tanszékén volt fizetés nélküli gyakornok, majd tanársegéd Söpkéz Sándor professzor irányítása mellett. 1935-ben egyetemi doktori címet szerzett. 1935–1939 között külső kutatómérnök volt a Felten és Guilleaume Kábelgyárnál; a Műegyetemen gyakorlatvezető is volt. 1940-től az Erőátviteli és Világítási Rt. (ERVILL) próbatermét vezette. A világháborúban első feleségét elhurcolták; aki soha nem tért vissza. 1948–1950 között a Villamosenergiai Igazgatóságnál főelőadóként dolgozott. 1949-ben az Erősáramú Szakosztály elnöke lett. 1950-ben egyetemi magántanár lett. 1950-ben kinevezték a Gazdasági és Műszaki Akadémia Energia Tanszékének vezetőjévé. 1951-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosművek és Vasutak Tanszékének docensévé, majd tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki 1954-ig. 1951-től az esti és levelező képzést irányította, 1954–1957 között a Villamosmérnöki Kar dékánja volt. 1959-ben a Műszaki Tudományos Bizottságnak, valamint az Elektrotechnika Szerkesztő Bizottságának az elnökévé választották. 1961-ben vezetésével létrejött a Nagyfeszültségű Technika és Készülékek Tanszék.[4] 1963–1964 között ismét dékánhelyettes volt. 1967-ben lemondott a tanszék vezetéséről. Egyetemi oktató és kutatómunkáját 1972-ig folytatta. 1972-ben nyugdíjba vonult.

Kutatási területe a szigetelőanyagok alkalmazásával kapcsolatos problémák voltak. Munkatársa volt az Uj Idők lexikonának.[5] Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Energetikai Fõbizottságának, és titkára a CIGRÉ Magyar Nemzeti Bizottságának.

Családja

Szülei: dr. Eisler Ede ügyvéd (1872–1949)[5] és Dudás Julianna (1885–1970)[6] voltak.[5][7] 1947-ben másodjára kötött házasságot; Olga nevű lánya született, aki orvos lett, nevelt fia, Veress Imre pedig villamosmérnök volt.

Temetésére a Farkasréti temetőben került sor (60-18-119. fülke).[3][8]

Művei

  • Transzformátorok gyártása és minőségi ellenőrzése (Budapest 1952)
  • Új szigetelőanyagok, szigetelőanyagok korszerű alkalmazása (Budapest, 1954)
  • Szigetelőanyagok alkalmazása villamos gépekben és készülékekben (Budapest, 1957)
  • Villamos készülékek szerkesztése (Budapest, 1957)
  • Bevezetés a nagyfeszültségű technikába (Budapest, 1965)

Díjai

  • a Népköztársasági Érdemérem arany fokozata (1951)
  • Bláthy Ottó Titusz-díj (1959)[9]
  • Munka Érdemrend ezüst fokozata (1965)
  • Elektrotechnika nagydíj (1973)[9]

Jegyzetek

Források

További információk

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Eisler_János&oldid=23167955”