Doo-wop

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Doo-wop
Stíluseredet Rhythm and BluesHarmony vocal groupA cappellaBarbershopGospelBalladsJump BluesBluesSwing
Kulturális eredet 1940-es évek - korai 60-as évek Egyesült Államok
Hangszerek Elektromos gitár, Nagybőgő, Szaxofon, Dob, Zongora, Háttér vokál
Népszerűség Legjellemzőbb 1950-es évek - korai 60-as évek
Leszármazott stílusok
Beach music - Beat music

A doo-wop zenei stílus egy vokális alapú rhythm and blues, amelyet afroamerikai közösségek hoztak létre az 1940-es években. Népszerűségének fénykorát az 1950-es és az 1960-as évek elején élte.[1] A stílus gyökerei az Egyesült Államok nagyobb ipari városaiból származik, mint pl.: New York, Philadelphia, Chicago, Baltimore, Newark és Pittsburgh, valamint ahol nagyobb afroamerikai közösségek éltek, ilyen volt pl. Los Angeles.

A név eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 50-es években erre a leginkább vokális csoportzeneként meghatározható zenei stílusra a sokkal általánosabb „rock and roll” vagy az R&B elnevezést használták. A doo-wop kifejezés nyomtatásban legelőször 1961-ben a Chicago Defenderben jelent meg, a rajongók elnevezése alapján.[2] A hanglemezboltok 1964 után kategorizálni kezdték az akkor már befejezettnek tekinthető doo-wop korszakot, amelyet kezdetben „régi városi zene”-ként csoportosítottak, mivel nagyobb városokból indult el ez a fajta zene, de ez a megnevezés nem terjedt el igazán.

Az bizonytalan, hogy melyik hanglemezfelvétel tartalmazta először a „doo-wop” kifejezést: a Los Angeles-i „Carlyle Dundee & The Dundees” 1954-es Never kórusa énekli, a The Rainbows 1955-ös „Mary Lee” dalában is hallható a „do wop de dadda” és a The Five Satins 1956-ban kiadott „In the Still of the Night” c. számában már a „doo-wop, doo-wah” refrént éneklik.

Gus Gossert rádiós disc jockey-nak is tulajdonítják a megnevezést, aki először a 70-es évek elején használta. Később ezt Gossert cáfolta: „a doo-wop kifejezést mások is használták előttem ennek a fajta zenének a megkülönböztetésére Kaliforniában.”[3]

Később, amikor ilyen stílusú lemezösszeállításokat kezdtek árusítani, ezek már a „doo-wop” névvel szerepeltek és ez használatos ma is.

A doo-wop stílus kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A The Quotations 2010 májusában, Pittsburgh-ben

Az afroamerikai vokális zene egyik legrégibb felvétele az Ink Spot 1939-es „My Prayer” című dala. Többen ezt a tekintik legrégibb ismert doo-wop felvételnek. A vokális csoportzene a 30-as és 40-es években a templomi gospel kórusok előadásmódjával mutat hasonlóságot, akik szerelmi témájú dalokat is énekeltek. Gyakran felléptek a nagyvárosok utcáin, általában 3–6 fős csoportokban és gyakran 3–6 szólamban énekeltek. A doo-wop hangzás a többszólamúságon alapul, és mivel nem használtak hangszereket az utcai énekléshez, a zene csak emberi hangokon, „a capella” szólalt meg.

Az énekesek gyakran hangszereket utánoztak a hangjukkal, innen származik az egész stílust elnevezését adó refrén is. Később ez a név a vokális éneklést is jellemezte. A The Ravens (1950) „Count Every Star” dalában emberi hangokkal („doomph”) nagybőgőt utánoztak. Később a The Orioles az „It’s Too Soon to Know” (1948) és a „Crying int he Chappel” (1953) c. dalaival fejlődött a stílus tovább. 1951-től már az első slágerek is megjelentek: The Larks - „My Reverie”, The Mello „Moods”, „Where Are You?”, The Swallows – „Will You Be Mine”. A korszak leghíresebb doo-wop együttesei: The Marcels, The Coasters, The Drifters, The Moonglows, Clovers, Little Anthony and the Imperials, The „5” Royales, The Flamingos, The Dells, The Cadillacs, The Midnighters and a The Platters.

A korai doo-wop dalok a gospelhez hasonlóan lassúak, bánatosak. Az ötvenes évekre a zene jellegzetességei formát öltöttek: meghatározóvá vált a kórus és a többszólamúság. 1953-ban Alan Freed disc jockey fekete zenéket kezdett népszerűsíteni a fehér közönségnek, például a The Spanielst, The Coronetst, a The Moonglowst és a The Flamingost, akiknek „Golden Teardrops” dala a stílus klasszikusává emelkedett. Ekkor már a doo-wop népszerűsége csúcsán volt.

1956 a doo-wop művészek nagy áttörése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1956-ban az egyik legfontosabb esemény, hogy a Franki Laine TV showban fellépett Frankie Lymon and The Teenagers együttes és ezt az eseményt az egész országban közvetítették. Ekkor a műsorban még Frankie Laine rock and roll-nak nevezte ezt a műfajt. Az országos ismertséget adó műsor után sokszor szerepeltek slágerlisták élén doo-wop számok.

Frankie Lymon és zenekara volt akkoriban, akik egy úgynevezett új kategóriát hoztak létre, mégpedig a „kölyök doo-wop-ot”. Ugyan az együttesben idősebbek is játszottak, viszont a szólóénekesek tízes éveinek elején járó kamaszok voltak. Egy évvel később 1957-ben Frankie Lymon öccsének (Lewis Lymon) zenekara a Teenchords több sikeres dalt vitt lemezre. Közülük említhetjük pl: a „Honey Honey”, „I'm so happy” és a „Your last chance” c. számokat.

1958-tól ismét az idősebb énekesek kerültek a középpontba, pl. A „Silhouettes” c. 1957-es dal a The Rays előadásában. 1958-ban a The Monotones együttes „Book of love” c. száma lett nagy sláger. Az eddig megszokott fekete énekesek mellett, megjelentek a fehérek is. Az 1957-es év másik nagy sikere a The Del-Vikings zenekar és annak két nagy slágere a „Whispering Bells” és a „Come Go With Me”. Ebben a formációban már fehér és fekete énekesek is voltak.

Létrejöttek a csak fehérekből álló doo-wop együttesek, közülük említhetjük pl. a The Diamonds és Hello Kings-et 1956-ban. A The Diamonds-hoz olyan nagy sláger köthető, mint a „Little Darlin”. 1960-ban a Skyliners „This I swear” c. száma volt nagy siker. Később egyre több olasz származású énekes jelent meg és ez a dalaikban is éreztette hatását.

Az olasz – amerikai doo-wop[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1959 és 1964 között az úgynevezett olasz doo-wop volt a sláger. Igen tehetséges, olasz származású énekesek uralták a műfajt. Ők is olyan nagy városból jöttek, mint New York (Bronx, Brooklyn). Hasonlóan a feketékhez, szintén nagyon vallásosak voltak. Első fellépéseiknek többek között a templomok adtak helyet. Legsikeresebb együttesek: Dion and the Belmonts „A Teenager in Love” (1958), The Capris „There’s A Moon Out Tonight” (1960), The Elegants, Thy Mystics, The Duprees és a Vito & The Salutations.

A doo-wop csúcspontja kb. 1961-ben lehetett, amikor megjelent a The Marcels „Blue Moon” c. száma. A műfaj egészen a brit invázióig sikeres maradt.

Lemezfelvételek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zenetörténészek kb. 30 ezerre teszik az 1939 és 1964 között megjelent doo-wop zenék számát. Ezeket a felvételeket többnyire 45 és 78 rpm lemezeken jelentették meg. A rádióadókat doo-wop dalok sokasága árasztotta el az 50-es években, sajnos ennyi dalt lehetetlenség is lett volna lejátszani. Számos dal csak egészen minimális példányszámban került gyártásra. Ennek az oka, hogy a napjainkban is megjelenő válogatás lemezeken, akár valóságos ritkaságokra lehet ráakadni.

A hetvenes - nyolcvanas évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. The Doo-Wop Hall of Fame. doowophof.com. (Hozzáférés: 2007. augusztus 18.)
  2. Doo Wop Music, Doo Wop Records and Doo Wop CDs. Musicstack.com. (Hozzáférés: 2010. április 9.)
  3. Where'd we get the name doo-wop. electricearl.com. (Hozzáférés: 2007. augusztus 18.)
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Doo-wop című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • http://www.doowop.hu/tortenet.htm