Bodnár (foglalkozás)
A bodnárok – más kifejezéssel kádárok vagy pintérek – fából készített használati tárgyakat, főként az úgynevezett „faedényeket” előállító mesteremberek voltak. Készítettek többek között vödröket, köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádakat és vékát. Az első permetezőkannákat is fából munkálták ki.
A borászathoz kapcsolódó mesterségek és edények
Ezeknek a bonyolultabb kialakítású, több részből álló faedénytípusoknak a használata főként a borászathoz kapcsolódik, így e mesterségek gyakorlóinak régies elnevezése is a „borkötő” volt. Ezek az eredetileg kizárólag tölgyfából készülő edények az oldalsó azaz a „donga”-darabokból, a fenékből, és az egészet összefogó „abroncs” nevű szerkezeti egységekből állnak, melyek különféle speciális eszközök és sablonok segítségével, a tervezett űrtartalomhoz illő pontos méretek alapján készülnek.
A nem készen kapott dongafát a bodnár (kádár) a tönkből repesztéssel választotta le, így a hosszirányú szálak nem sérültek és a késztermék is tartósabbnak bizonyult. Ezután a kádárszekercével vagy kádárbárddal a nagyoló faragás, majd a néha évekig tartó szárítás következett. A kádárbárd alakja az utóbbi száz évben egy ún. szakállas, és jellegzetesen díszített toldatot kapott. A megrendelt edény méreteihez tartozó különféle méretű és ívelésű sablonokat készítettek maguknak vagy örököltek idősebbektől a mesterek, amelyekkel történő folyamatos ellenőrzés közben a rövid nyelű kádárbárddal a felfűrészelt rönköket a megfelelő alakra faragták, majd később gyalulták. Megemlítendő itt az egyik legsajátságosabb kádáreszköz az óriásgyalu, a stócpang (sváb szakkifejezés), melyet a hátára fektettek és két saját lábával feltámasztottak, – majd ebben a helyzetben tolták rajta a néha több méteres dongafákat az alakításukhoz. Az így megfaragott dongákat ismételt szárítás után egy sablonrácsba rakosgatva összeállították, az íves felület kialakítása érdekében pedig az alsó abroncs felrakását követően menetes szorítóval, a cúggal és annak a körülvett köteleivel lassan ívesre húzatták. Az ívelés maradandóságát a faedény belsejében egy tűzkosárban gyújtott, lassú forgácstűz és az aközbeni külső vizes locsolás biztosította. A dongák közeit később, a végső összeállítás során növényi rostokkal (pl. káka) tömítették majd abroncsokat vertek rá, azaz beabroncsozták. Ezt megelőzően természetesen a méretre összefaragott, és kéthegyű kádárszeggel összeszegezett fenéklemezeket a behúzóvas (kádárvilla) segítségével a helyükre, egy faárokba, a nútba illesztették. Előzőleg ezt a nútot is ki kellett alakítani egy másik különleges és magyar fejlesztésű szerszámmal: az egyszerű ívestalpú gyaluból a 19. század közepe táján kifejlesztett háromorsós és háromkéses csínvágó gyaluval. A három kés közül kettő, a vágásirányba állók voltak az előmetsző kések, melyek a faforgács repedésmentes kifordulását segítették elő. A fenékberakás előtti utolsó munkafolyamatként pedig a terméket kívül is, belül is összegyalulták, azaz összesimították a dongák esetleges, egymástól élálló kisebb egyenetlenségeit.
A hordókba be- és kiömlő nyílásokat fúrtak, melyeket kúpos fúróval készítettek az akonadugó kúpos, tömítőkészebb alakja végett, majd a kónuszosság javítására ugyanilyen kúpos, de ráspolyos felületű fúrókat alkalmaztak. A hatalmas méretű, nem mozdítható hordókra vagy a kádakra azok tisztításához, mosásához ún. hordóajtót készítettek, ami egy fából készült és egy lefelé néző U betűt formált. Ezt a legszélesebb donga aljából méretre, ferde fűrészeléssel kivágott nyílásba szorították belülről beillesztve, majd egy külső vaspánt és szorítócsavar (együttes néven a hordóajtózár) segítségével kívülről felrögzítették. Ebből nyitották a csaplyukat is, ahol „csapra verték” a hordót. A hordófeneket (sőt néha a gyalutesteket is) a 17-18. század óta szőlőfürtök, jelenetek faragásával díszítették, később esetleg borivásra buzdító pár szavas mondatot, illetve évszámot véstek még rá. Napjainkig szokásban van, hogy egy speciális ívelésű gyaluvasat tartalmazó körző, fenékdíszítő gyaluval a pintér azt a csak a rá jellemző rajzolatú, egyedi körkörös barázdákkal díszítse. Ez mintegy mesterjelként szolgált, a munkájára ezzel vállalt garanciát. A más jelzésűt ritkábban is javították, mondván hogy „Vigye vissza ahhoz, aki ezt csinálta!”.
A római kortól a hordók alakja is fokozatosan változott, ma kétféle ívelésűt ismerünk, illetve a söröshordók dongái pedig vastagabbra készülnek. Változott az abroncsozás is, az eredeti faháncs, kötél majd fűzfavessző anyagú abroncsot a 19. században fölváltotta a szegecseléssel végtelenített vaslemez abroncs. A kádár a hordók vasalását többnyire nem kováccsal készíttette, hanem maga végezte.
Kádárok ma is dolgoznak még, egyre kevesebben, pedig a nehezebb munkákat speciális, külföldi gyártmányú gépekkel végzik. Igaz, a szakma termékei iránti kereslet is beszűkült a kisebb-nagyobb alumínium, majd a fröccsöntött műanyagedények megjelenésével, jórészt csak közepes vagy kisebb, pálinkás- vagy díszhordókat készítenek, tölgyfa helyett az olcsóbb akácfából.
A bodnárok Magyarországon
A bodnármesterség gyakorlása Magyarország fában gazdag területein volt számottevő. Magda Pál a 19. század elején írja, hogy pl. Nógrádban sok paraszt bodnáros munkák készítésével is foglalkozik. Vályi András a nógrádi Brezó falujáról pedig azt írta: „nevezetesek erdei, melyekből mind a kerékjártók, mind a bodnárok nem kevés hasznot vésznek, minthogy még Pestre is elhordattatnak”. Fényes Elek Magyarország geográfiai szótárában a Pozsony vármegyei Modor szabad királyi város bodnárjairól azt írja, hogy apró sörös hordóikat Pozsonyba hordják eladásra. A hegyaljai borkereskedelem egyik központjában, Mádon a bodnár céh pedig már a 17. században tekintélyes testület.
1775-ben Csapó József „Új füves és virágos magyar kert” című munkájában említi, hogy a bodnárok munkájuk során a hordók fenékdeszkáit buzogányfűvel fogatják össze.
1818-ban adták ki Mokry Benjamin: „Az európai manufaktúrák és fábrikák mesterség míveik” című munkáját, amelyben a bodnárok munkájáról a következőket írta (281. o.):
- „A’ bodnárok az úgy neveztetni szokott donga vagy duga fákból sok, mindenféle, házhoz és pintzéhez való faedényeket készítenek úgymint: kisebb ’s nagyobb boros hordókat, tonnákat, vékákat, kupákat [stb.]. A’ nagy és kisebb nemű hordók rendszerént tőlgyfa-dongábúl tsináltatnak; de vagynak ollyak is, nevezetesen a’ vajnak, szappannak [stb.] valók, a’ mellyek bikfa dongákbúl készíttetnek. Némelly Országokban rendkívűl való nagyságú boroshordók találtatnak. Ezek között, a’ mennyire tudhatjuk, legnagyobbak: a’ Königsteini (a’ vólt Mainzi Választó-fejedelemségben) a’ Heidelbergai (alsó Palatinatusban) és a’ Tatai (Magyar Országon Komárom vármegyében Gróf Eszterházy János pintzéjében). Ennek a' nagy, magyar bodnár-remek-mívnek hoszsza mintegy 3 öl 2 lábnyi; és nyóltzavnöt dongákbúl […] van öszve szerkesztetve, a’ mellyek a Croátziai erdőségekből veszik eredeteket. Tizennyóltz, hat hűvelyk szélességű, vas abrontsokkal van megabrontsolva (bé fáslizva), a’ mellyek öszveséggel 50 mázsát nyomnak. […] Többnyire a’ Bodnár munkák, a’ tengermellyéki és kereskedő városokban készíttetnek.”
A 19. század hétköznapjaiban az árucikkek mennyiségét, tömegét szokás volt a bodnáriparosok adott termékei alapján számon tartani. Például a Hegyalján a bodnárok ún. gönci hordókat gyártottak, így a borkereskedők nemcsak ebben szállítottak, de ebben is számoltak.
Bodnár-, kádár-, pintércéhek az egész országban működtek, melyek tárgyi emlékeit (céhkorsó, céhzászló, céhpecsét, céhbehívó-tábla) többnyire az érintett helyi múzeumok őrzik.
Források
- Magda Pál: Magyarországnak és a határörző katonsaság vidékinek legújabb statisztikai és geográfiai leírása. Pest, 1819
- Csapó József: Új füves és virágos magyar kert. Pest, 1775
- Mokry Benjamin: Az európai manufaktúrák és fábrikák mesterség míveik. Pest, 1818
- Bodó Sándor: Borsodi, abaúji és zempléni céhpecsétek. Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9.
- Tatai céhek. A Kuny Domokos Múzeum gyűjteményei 1. Tata, 2003
- Körmend mezőváros kézművesei a XVII-XIX. században. Fontes Castriferriensis 2. 2004