Arpeggione
| Arpeggione | |
 | |
| Arpeggione, Alfred Lessing instrukciói alapján készítette Henning Aschauer | |
| Besorolás | |
| kordofon → lant vonós | |
| Sachs–Hornbostel-féle osztályozás | 321.322-71 |
| Feltaláló | Johann Georg Stauffer |
| Hangolás | E–A–d–g–h–e' |
| Rokon hangszerek | gitár, cselló |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Arpeggione témájú médiaállományokat. | |
Az arpeggione (kiejtése kb. „árpeddzsóne”) vagy guitare d'amour hathúros vonós hangszer. Hangolása, bundozott fogólapja alapján a gitárral rokonítható, de a csellóhoz hasonló helyzetben, vonóval szólaltatják meg. Egy rövid karriert befutott hangszertalálmány volt a 19. század első felében; jelentőségét az adja, hogy Franz Schubert szonátát írt erre a hangszerre zongorakísérettel (D. 821).
Leírása, használata[szerkesztés]
Az arpeggione mérete, formája, felépítése alapján leginkább a csellóra emlékeztet, ugyanakkor testének körvonala a gitárhoz hasonlóan lekerekített, domború fogólapján 24 fémből készült bund sorakozik. A csellótól eltérően nincs földre támaszkodó „tüskéje”, a lábak közé szorítva szólaltatják meg, mint a gambát, bár attól eltérően a vonót a csellójátéknál megszokott módon kezelik. Hat húrjának hangolása a gitárral megegyezően E – A – d – g – h – e'. Ez a hangolás kedvez a kettősfogásoknak és az arpeggio-szerű akkordfelbontásoknak.[1]
Története[szerkesztés]
A hathúros gitár a 18. század végétől kezdte felváltani az öt húrpáros barokk gitárt, és az új hangszerváltozat a 19. század első felében nagyon népszerű lett. Ez a korszak egyben a hangszerészeti újítások, hangszertalálmányok kora is volt, a gitárnak sokféle érdekes formaváltozata született meg ekkor. Több hangszerkészítő kísérletezett ekkoriban vonóval megszólaltatott gitárral is.
A bécsi Georg Staufer és a pesti Teufelsdorfer Péter hangszerkészítők egyaránt 1823 tavaszán mutatták be csellótartásban játszott hathúros vonósgitárjukat.[1] Staufer guitare d'amournak, Teufelsdorfer vonósgitárnak vagy sentimentnek nevezte hangszerét.[2] Mindketten az új hangszer-hibrid feltalálójának tekintették magukat.[3] Vincenz Schuster csellóművész 1824-ben adott ki iskolát a Staufer-féle hangszerhez.[4] Schuster barátja, Franz Schubert 1824 novemberében, Bécsben szonátát komponált rá zongorakísérettel a-mollban (D. 821). Megjelenése után bő egy évtizeddel a hangszer feledésbe merült; neve Schubert gyakran játszott zeneművének köszönhetően maradt fenn a zenei emlékezetben, habár az Arpeggione szonátát általában csellón vagy brácsán szokták előadni.
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Van der Meer, John Henry. Hangszerek az ókortól napjainkig. Zeneműkiadó (1988). ISBN 963 330 670 1
- Clive, Peter. Schubert and His World: A Biographical Dictionary. Clarendon Press (1997). ISBN 0 19 816582 X
- Benstock, Seymour L. Did You Know?: A Music Lover's Guide to Nicknames, Titles, and Whimsy. Trafford Publishing (2013). ISBN 978 1 4669 7293 3
- Darvas Gábor: Évezredek hangszerei, Zeneműkiadó Budapest, ISBN 963 330 081 9
- szerk.: Stanley Sadie: The New Grove Dictionary of Music and Musicians. London: Macmillan (2000)
