Wernicke–Geschwind-modell
A nyelv működését leíró első, klasszikus neurológiai modell a Wernicke–Geschwind-modell, amely a nyelvi hálózat meghatározó agyi területeit, és azok kapcsolatait foglalja magába. A modellt Carl Wernicke alkotta meg, majd Norman Geschwind módosította. Létrejöttét fontos felfedezések előzték meg, melyek a nyelv, és zavarainak idegrendszeri központjaira világítottak rá.
Történet[szerkesztés]
A korábbi századokban az emberi agyról, ezáltal a nyelvért felelős területekről alkotott tudás javarészt az agysérülést szenvedett betegek precíz esettanulmányaiból halmozódott fel. Pierre-Paul Broca a 19. század második felében elsőként fedezte fel azt a bal agyféltekén lévő területet, amely szorosan kapcsolódik a nyelvi produkció képességéhez. Ezt egy epilepsziás betegén fedezte fel, aki egy szótag ismétlésén kívül („tan-tan”) teljesen elveszítette a beszéd képességét, habár a hozzá intézett beszédet többnyire megértette. Halála után, boncolásos vizsgálat alapján Broca megállapította, hogy a beszédmotoros rendszer zavara a bal frontális lebeny harmadik tekervénye hátsó részének sérülésével jár együtt. Ezt ma Broca-területnek nevezzük (Brodman 44, 45-ös terület).[1]
Az ehhez társuló nyelvi zavart (afázia) Broca-afáziának, természete miatt motoros, a beszédképzés problémái miatt nem-fluens afáziának nevezzük. További esettanulmányok is megerősítették felfedezését, amellyel erősödött az a felvetés az akkori orvostudományban, miszerint specifikus agyi régiókhoz specifikus funkciók tartoznak.[2]
Időben nem sokkal követte őt egy szintén jelentős felfedezés, ami Carl Wernicke nevéhez fűződik. Két betege, bár folyamatosan beszélt, nyelvük érthetetlen volt, és olyan szavakat használtak, amelyek a német nyelvben nem léteztek. A probléma tehát nem a kiejtésben, hanem a hangok megtalálásában és megértésében volt. Az ezért felelős terület az elsődleges hallókéreg mellett lévő gyrus temporalis superior (Wernicke terület), melyet Wernicke a „szavak hallási emlékének” tárolási helyével azonosította (Br. 42, 22).[3] Az afáziának ezt a típusát Wernicke-afáziának, a beszédfolyam változatlansága miatt fluens, a halandzsa miatt pedig zsargonafáziának is nevezzük.[1]
További anatómiai vizsgálatok alapján, miszerint a bal oldali Broca- és a Wernicke-területet az arculate fasciculus nevű horizontális rostköteg köti össze, Wernicke egy új típusú nyelvi zavar, a diszkonnekciós afázia terminusát vezette be. Az összeköttetés sérülése esetén a receptív (Wernicke-) régióból nem jut át az információ az expresszív (Broca-) területre, így a betegeknek elsősorban a hallott hangok ismétlése okoz problémát. Mindezen eredmények, és még sok további kutatás alapján vázolta fel Wernicke 1874-ben nyelvi modelljét, melyet Geschwind egészített ki 1979-ben, így létrejött a nyelvi területeket bemutató legismertebb neurológiai modellje.[2]
A modell felépítése[szerkesztés]
Beszédhangok feldolgozása: a szavak jelentése a Wernicke-területen reprezentálódik. A beszédhang a hallóidegen keresztül a Heschl-gyrusba, vagyis az elsődleges hallókéregbe jut (Brodman 41). Innen az ingerület a Wermicke-területre megy, ahol a szavak jelentése tárolódik.
Beszéd szándéka esetén a szavak jelentését hordozó idegrendszeri jelek a Wernicke-területről az arculate fasciculus kötegen keresztül a Broca-területre továbbítódnak, ahol a modell a morfémák tárhelyét, illetve a szavak artikulációjának reprezentációját feltételezi. A beszédhez tartozó instrukciók innen a motoros kéregbe, az arcizmokat beidegző területekre kerülnek, majd továbbítódnak a motoros neuronoknak, melyek az arcizmok mozgásáért felelősek.
Olvasáskor a vizuális információ az elsődleges látókéregbe kerül (Bordman 17, 18, 19), onnan pedig az anguláris gyrusba megy (Brodman 39). Végül a Wernicke-területhez ér az olvasott információ, hangos olvasás esetén pedig továbbítódik a Broca- és a motoros területekre.[4]
Értékelése[szerkesztés]
A modell rámutat arra, hogy a nyelv két alapvető funkcióra különíthető el: a nyelvi megértésre mint szenzoros-perceptuális funkcióra (hátulsó, posterior területek), illetve a beszédre mint motoros funkcióra (elülső, anterior területek).[4] Eszerint a nyelvi funkciók egészét viszonylagos önállósággal rendelkező, egymással funkcionális egységet alkotó alrendszerek alkotják, melyek igen gazdag neuronhálózatokban állnak egymással kapcsolatban. A modern kísérleti metodika árnyaltabb képet ad a nyelvfeldolgozás és produkció rendszeréről. Közvetlen kérgi elektromos stimulációkat alkalmazó kutatások eredményei nem támogatják a szigorú lokalizációt, ugyanis az anterior és a posterior nyelvi területek ingerlése egészen hasonló hatásokat eredményezhet.
Továbbá a modellbe foglalt területeken kívül más részek is felelősek a nyelvi funkciókért, illetve a beszédterületek más funkciókat is befolyásolnak (arcizmok mozgatása, rövidtávú emlékezet).[4] A képalkotó eljárásokat alkalmazó vizsgálatok eredményei megerősítik a klasszikus anterior és posterior nyelvi területek meglétét, de szintén kimutatták más agyi területek szerepét is.5 A mai fejlett módszerek ellenére máig tartó szakmai viták szólnak arról, hogy mennyire tekinthetjük lokalizáltnak a különböző agyi funkciókat.[2] Ma már egyre népszerűbb elképzelés a nyelvnek gazdag és bonyolult összeköttetésekből álló neurális hálózatokban való szerveződése.[4] Habár a modell elavultnak tekinthető, jelentősége, hogy a megfigyelések és vizsgálatok felhalmozódó eredményeit egy jól használható neurológiai modellbe ágyazták, amely jelentősen formálta a további kutatások útját, a nyelv idegrendszeri szerveződéséről alkotott vélekedést.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b Jolsvai H., Csépe V. (2008) Nyelv és agyműködés. In: Csépe V., Győri M., Ragó A. (szerk.) Általános pszichológia 3. Osiris Kiadó, Budapest.
- ↑ a b c Baars, B. J., Gage, N. M. (2010) Cognition, brain and consciousness. Introduction to cognitive neuroscience. Academic Press.
- ↑ Csépe V. (2003) A nyelvi zavarok kognitív idegtudományi elemzése. In: Pléh Cs., Kovács Gy., Gulyás B. (szerk.) Kognitív idegtudomány. Osiris Kiadó, Budapest.
- ↑ a b c d Kolb, B., Whishaw, I.Q. (2003) Fundamentals of human neuropsychology (5th edition). New York, Worth.
Források[szerkesztés]
- Márkus Attila (2006) Neurológia. Akadémiai Kiadó, Budapest
