Testen kívüli élmény

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A testen kívüli élmény az a különös én érzés élmény, mikor úgy érezzük, kívülről tekintünk saját testünkre és környezetünkre [1]. Kívülállónak érezzük saját testünket, és az én tudatunkat és én érzésünket a testünktől kívülinek észleljük [2].

A beszámolók szerint a megtapasztalók gyakran felülről néznek le saját magukra, tudatuk tiszta, és élénken, realisztikusan látják és hallják környezetüket. Gyakran torzul vagy hiányzik a tér és az időészlelés, akár végtelennek is tűnhet az egész esemény.

Általában traumák, halálközeli élmények, vagy drogok hozhatnak létre ilyen szélsőséges élményt [3]. Intenzív relaxáció vagy meditáció is eredményezheti ezt az extrém állapotot [1]. Bizonyos kérgi struktúrák elektromos ingerlésével is lehet hasonló érzékletet kiváltani [4]. Ilyen állapotban a személy nem észleli a tér-idő kontextust, az én érzéshez kötött deklaratív kogníciót a nem tudatos, intuitív, emocionális megismerés veszi át [3].

Kutatásai[szerkesztés]

A testen kívüli élmények népszerűek a laikus körökben, számos ezoterikus cikk tárgyalja, mind a jelenséget, mind a kiváltó okait.

Tudományos keretek között talán az elsők között kezdett foglalkozni a témával Susan Blackmore, aki saját bevallása szerint maga is élt át testen kívüli élményt. Több könyve is megjelent a témával kapcsolatban: Beyond the Body: An investigation into out-of-body experiences (1982), Dying to Live: Science and the Near Death Experience (1993). Napjainkban egyre több tanulmány foglalkozik a jelenség hátterével és több kísérlet is kapcsolódik az OBE-hoz, amelyek elsősorban Olaf Blanke és Henrik Ehrsson nevéhez fűződnek, de fontos megemlíteni David C. Mohr vagy Kulcsár Zsolt munkásságát is.

A legújabb kutatások szerint a testen kívüli élményeknek elsősorban neurológiai magyarázatuk van. Eszerint létezik egy szétkapcsolódás az agy azon területei között, melyek feldolgozzák a vizuális és érintés érzékelői információkat, és ez a tényező idézi elő a testen kívüli élmények egy részét. Blanke úgy véli, hogy az OBE hátterében az anguláris gyrus és a parietális-temporális lebeny találkozásánál összefutó multimodális inger integráció elkülönülése áll, mindkét esetben jobb féltekei hangsúllyal. A jobb anguláris gyrus elektromos ingerlése okozhat testen kívüli élményt és végtag torzulási érzetet, mivel ez a terület részt vesz a testélmény közvetítésében. Blanke szerint az élményért a komplex szomatoszenzoros és vesztibuláris bemeneteknek a dezintegrációja a felelős. Tehát a különböző, a testből jövő szenzoros bemenetek összekapcsolása a környezetből nyert ingerekkel szenved kárt. A testen kívüli érzékelés két folyamatra bontható: a normál, stabil egocentrikus folyamatok integrációjának megbomlása, és a környezeti folyamatokba való bevonódás által megalkotott énünk külső perspektívából való reprezentációjának a szétesése. Ennek a két folyamatnak a finom integrációja eredményezi az én érzést az adott tér-időben [2].

Megjelenési formái[szerkesztés]

Az extrém élmény több érzékszervből érkező érzéseket is magába foglal és nagyon változatos tünetekben jelenik meg különböző embereknél különböző helyzetekben. Mivel a testen kívüli élményt rengetegféle helyzet előállíthatja, az állapotok és érzések nagyon különbözőek, így felmerül a kérdés, hogy lehet-e ezeket egy egységes címke, koncepció alá sorolni [1].

Ha mégis egyfajta klasszifikációs rendszerben értelmezzük ezt az állapotot, akkor el kell különítenünk egy gyűjtőfogalmat: az „autoscopic phenomena (AP)”-t amely az a ritka vizuális illúzió, mikor a személynek az az érzése, hogy látja magát kívülről. Ez általában asomatognosia-ban szenvedő betegeknél gyakori. Az AP különböző formái közé tartozik a testen kívüli élmény (TKÉ), az „autoscopic hallucination (AH)” és a „heautoscopy (HAS)”. Az AH-kor az ember saját magát látja maga előtt, anélkül, hogy a testén kívülre helyeződött volna a tudata és az én érzése. HAS esetében a személy látja magát kívülről és a tudata és az én érzése egyszerre van mindkét „testben”, helyen, vagy ide-oda ugrál a helyek között. Úgy érezik, mintha kettős tudatuk, én érzésük lenne, mintha két helyen lennének egyszerre.

A háromféle állapotban különböző mértékben jelennek meg a szenzoros modalitások. Az AH-ban általában főleg vizuális érzékelések, a HAS esetében az én érzése, a testséma és a vesztibuláris érzetek is megjelenhetnek, míg a TKÉ-nél minden modalitásból jövő (vesztibuláris érzéklet itt a legkiemelkedőbb) komplex észlelés élménye történik az én érzés és a testséma bevonódásával együtt. Érdekes, hogy taktilis érzékelési élmény ritkán fordul elő mind három esetben [2]. Gyakori ennek az élménynek a misztikusságát hangsúlyozó és vizsgáló tanulmány, amelyek a paranormális háttérre és a spiritualitásra fókuszálnak [5].

Neurális háttér[szerkesztés]

Az irodalom szerteágazó eredményeket tartalmaz, de minden tanulmányban a parietális, temporális és okcipitális lebenyekhez és főleg ezek találkozásainál fekvő területekhez köthető struktúrákat jelölnek meg felelősnek [2]. Két folyamatot tartanak lehetségesnek, a deafferentációt és a disszociációt, amely előidézheti a testen kívüli állapot érzését [3].

d’Aquili és Newberg (1999) azt találták, hogy a jobb oldali orientációs asszociációs terület részleges deafferentációja (=elégtelen inger bemenet) okozza az extrém élményt. Ez a terület a poszterior szuperior parietális lebeny, amely rengeteg helyről kap bemenetet: szomesztetikus (érintés, testhelyzet), vizuális (occipitális és középső temporális lebeny), motoros, auditoros és a verbális–konceptuális asszociációs területekről. Így a poszterior szuperior parietális terület funkciója a testrészek mozgásának és helyzetének monitorozása, a testről háromdimenziós kép kialakítása és a saját test és a tárgyak térbeli pozíciójának meghatározása. A mentális forgatást is ehhez az agyi struktúrához kötik. A jobb oldali orientációs asszociációs terület a hely, távolság, térbeli orientáció, tárgynagyság észleléséért, míg a bal oldali orientációs asszociációs terület a térbeli mozgásért és manipulálásért felel. Így érthetővé válik, hogy ha ennek a struktúrának a jobb féltekén lévő része elégtelen bemenetet kap, megváltozik a tér-idő észlelése, és az itt reprezentált testkép a mentális forgatáshoz hasonlóan kivetül az extraperszonális térbe [3].

Blanke és kollégái [6] úgy gondolták, hogy a TKÉ hátterében az anguláris gyrus és a parietális-temporális (temporo-parietális junkció) lebeny találkozásánál összefutó multimodális inger-integráció disszociációja áll, mindkét esetben jobb féltekei hangsúllyal. A jobb anguláris gyrus elektromos ingerlése okozhat TKÉ-t és végtag torzulási érzetet, mivel ez a terület részt vesz a testélmény közvetítésében [6] [4]. Ezt a hatást már 1941-ben leírta Wilder Penfield egy epilepsziás beteg vizsgálata során, de ő inkább a temporo-parietális junkció területét ingerelte [4]. A szerzők szerint az élményért a komplex szomatoszenzoros és vesztibuláris bemeneteknek a dezintegrációja a felelős. Tehát a testből jövő különböző szenzoros bemenetek (a saját test mozgás, vizuális, vesztibuláris, auditoros stb… érzékeléséből) összekapcsolása a környezetből nyert ingerekkel szenved kárt. Ezt a funkcióegyüttest az újabb tanulmányokban már a temporo-parietális junkció területéhez kötik, amely közel esik az anguláris gyrushoz (ami a temporális, parietális és okcipitális lebenyek junkciójánál található). A temporo-parietális junkció területe felelős továbbá a multi-szenzoros integráción kívül a testrészek, biológiai mozgások észleléséért, cselekvő ágens élményéért, az én érzés és testséma megéléséért és az egocentrikus téri-vizuális perspektíva megalkotásáért is felelős [2]. A végtag torzulását okozhatja a hibás információ integrálása a testrész retinális méretéről és a szomatoszenzoros érzékelésből a testrész távolságáról [4].

A TKÉ két folyamatra bontható: (i) a normál, stabil egocentrikus folyamatok integrációjának megbomlása, és (ii) a környezeti folyamatokba való bevonódás által megalkotott énünk külső perspektívából való reprezentációjának a szétesése. Ennek a két folyamatnak a finom integrációja eredményezi az én érzést az adott tér-időben.[7][1]

Egy érdekes eljárással fel tudták mérni, hogy az emberek mennyire képesek külső nézőpontot felvenni. A szakirodalomban ezt „Own-Body-Transformation task"-nak (OBT) nevezik. Azt kell megmondaniuk a személyeknek, hogy melyik kezén visel kesztyűt vagy karkötőt egy embermodell (angol terminológiában „manikin avatar”). Minél jobban eltér az „avatar” és a résztvevő perspektívája, annál inkább megnő a feladat megoldásához szükséges reakcióidő [7][1]. A feladat végzése közben a temporo-parietális junkció területe aktív, amely szerepet játszik a TKÉ megjelenésében is, valamint megnő az aktivitás az extra striátrális test áreában is [1]. Az OBT feladatot lassabban tudjuk megoldani, mint a mentális betű forgatást, valamint más agyi mechanizmusok is aktívak a gyakorlatkor [7]. Azok a személyek, akik átéltek már TKÉ-t (pl. epilepsziás, vaszkuláris, vagy más neurológiai hátterű zavar miatt) lassabban teljesítettek az OBT feladatban, mint az egészséges, ilyen szélsőséges élményt még nem megélő emberek [1]. Ezt a parietális és prefrontális kéreg közötti kommunikáció deficit jelének gondolták [5]. Érdekes jelenség, hogy a TKÉ-t tapasztalók csoportja jobb teljesítmény ért el téri objektumok mentális forgatásában. Tehát úgy tűnik, a mentális forgatás és a perspektíva váltás eltérő mechanizmusokhoz köthető, és a TKÉ-t tapasztalók ellentétesen teljesítenek a két feladatban [1].

Kísérletek[szerkesztés]

A testen kívüli élmény vizsgálatára vonatkozó kísérletekben a kutatók megkérték a részt vevő alanyokat, hogy álljanak egy kamera elé, miközben 3D-s VR szemüveget viseltek. A szemüvegeken keresztül a jelentkezők a saját hátukat látták, ami által úgy tűnt, mintha saját maguk előttük állnának, ezzel modellezték a testen kívüliség élményét. Amikor az egyik kutató végigsimította az alany hátát, akkor az alany a szemüvegen keresztül kapott képen is észlelhette, hogy a virtuális test hátát végigsimítják. A képen a simítások váltakozva, valós időben vagy kisebb csúszással zajlottak le. A jelentkezők beszámolói szerint a simítást inkább akkor észlelték, amikor a toll a virtuális hátukat érte, nem pedig az igazit, azaz a virtuális testüket szinte teljes egészében a sajátjuknak érezték.

Egy másik kísérlet során az alanyok szintén kizárólag egy, a szemük elé vetített képet láthattak, melyen saját hátukat szemlélhették. A kísérletvezető egy rúddal szúrta meg az alanyok mellkasát, miközben egyidejűleg egy másik rudat tartott az alany mögött elhelyezkedő kamera elé, hogy azt a látszatot keltse, hogy az "illúzió" személyt is szúrások érik. Az alanyok arról számoltak be, hogy fizikailag is érezték a szúrásokat, ugyanakkor az a különös érzetük támadt, hogy nem őket, hanem kivetített testet szurkálják.

A kísérletek arra utalnak, hogy az én a testen belül szorosan kötődik ahhoz, ahogy az agy feldolgozza az érzékszervektől kapott információkat. A "first person" vizuális nézőpont különösen fontos a testen belüli élményeknél, a kísérletben részt vett alanyok beszámolói alapján azt állapították meg, hogy az én ott helyezkedik el, ahonnan az alany szemlélte az eseményeket.

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Blanke, Olaf: Multisensory brain mechanisms of bodily self-consciousness. (2012) = Nature Reviews Neuroscience 13, 556-571.
  • Blanke és mtsai. 2002: O. Blanke, S. Ortigue, T. Landis, M. Seeck. (2002). Stimulating illusory own-body perceptions. Nature, 419, 269–270.
  • Blanke és mtsai., 2005: O. Blanke, C. Mohr, C.M. Michel, A. Pascual-Leone, P. Brugger, M. Seeck, G. Thut. (2005). Linking out-of body experience to self processing at the temporo-parietal junction. J. Neurosci. 25, 550–557.
  • Blanke és Mohr, 2005: O. Blanke, C. Mohr. (2005). Out-of-body experience, heautoscopy, and autoscopic hallucination of neurological origin Implications for neurocognitive mechanisms of corporeal awareness and self consciousness. Brain Research Reviews, 50, 184 – 199.
  • Braithwaite és Dent, 2011: Braithwaite, J.J., and Dent, K. (2011). New perspectives on perspective-taking mechanisms and the out-of-body experience. C o r t e x, 4 7, 6 2 8 -6 3 2.
  • Brugger és Mohr, 2009: Brugger, P., and Mohr, C. (2009). Out of the body, but not out of mind. Cortex, Volume 45, Issue 2, Pages 137-140.
  • Kulcsár, 2005: Kulcsár, Zs. (2005). A társas interakciók pszichológiai hatásai és agyi mechanizmusai. Egy hipotézis körvonalai Társas támogatás. In: Kulcsár, Zs. (Szerk.) Teher alatt… Pozitív traumafeldolgozás és poszttraumás személyiségfejlődés. Trefort kiadó, Budapest, 345-349.
  • Tong, 2003: Tong, F. (2003.) Out-of-body experiences: from Penfield to present. TRENDS in Cognitive Sciences, Vol.7, No.3.