Istár alvilágjárása

Istár alvilágjárása (modern cím), a Kr. e. II. évezredben keletkezett akkád költői mű, eposz a termékenység-istennő, Istár alvilági útjáról és visszatéréséről. Forrása egy sumer eposz, az Innin alvilágjárása volt. Ebből készült az első akkád változat, amelynek töredékes példányai I. Tukulti-apil-ésarra asszír király könyvtárából kerültek elő. Ezt nevezzük a korábbi Assur-recenziónak. Egy későbbi Assur-recenzió nyomán a mű végső formáját Assurbanapli könyvtárának példányain a Kr. e. VIII – VII. század fordulóján nyerte el.

Az eposzban feldolgozott mítosz magja a termékenység éves körforgásának megjelenítése. A termékenységisten évente újra és újra a holtak országába tér, ekkor a földön megszűnik minden szaporodás, abbamarad az emberek, állatok, növények „élete", s az isten maga is az alvilág hatalmába kerül, mintegy meghal. Istár az alvilág hét kapuján áthaladva leveti ékességeit, s meghal, csak tavasszal támad fel újra.

A sumer eposz néhol terjengős részeit az akkád költő összevonta, viszont nagyobb teret engedett a változó helyzetek sztereotip leírásának. Az újasszír változat költője terjedelmes leírásokat közöl az alvilágról, szövege a Gilgames-eposz és a Nergal és Ereskigal leírásaival is érintkezik. E változat végén Istar férfi párja, Tammuz isten is megjelenik, egyelőre homályos összefüggésben a cselekménnyel: a költő feltehetően már nem ismerte a sumer mítosz hátterét, ezért tétovázott, milyen szerepet adjon az Istartól elválaszthatatlan Tammuznak. A mítosz kezdete:

Istar, fölséges királynő, Kurnugéa kapujához,

a sötétség kapujához siet nagy igyekezettel.

A sötétség háza felé, Irkalla hajléka felé

siet Istár istenasszony, Nannar tűzvérű leánya.

A sötétség háza felé, melyet oda nem hagyott még

senki soha, benne-élő; a sötétség útját járva,

melyről nincsen visszatérés…

A sötétség háza felé, melynek vakond-féle népe

régen elszokott a fénytől. Földet és agyagot esznek

lenn a fény-nem-járta mélyben, ember-nem-járta sötétben,

dideregve, a halottak. Tollruha, mint a madáré,

fedezi el talpig őket. Por lepi be a kilincset,

por lepi az ajtó zárát…

Istár növére, az Alvilág istennője, Ereskigál megijedt Istár jövetelének hírétől: azt hitte, hogy a nővére a hatalmára tör, emiatt megparancsolta, hogy az Alvilág hét kapujának őrei ugyanúgy bánjanak vele, mint a halottakkal: mindegyik őr elvesz valamit Istár öltözetéből, az utolsó még Istár szemérem kendőjét is. Istár meztelenül került nővére elé. Magyarázatot kér az ellenes fogadtatás miatt, de növére szajhának nevezi és megparancsolja Namtarnak, hogy zárja börtönbe az istennőt és küldje rá az összes betegséget ami csak létezik.

Istár eltűnésével együtt megszűnt minden szaporodás a földön:

„	Amióta Istár úrnő Kurnugéába leszállott Amióta Ereskigál palotája börtönében sóhajtozik dideregve, sóhajtozik bús fogolyként Azidőtöl nem folyatja kormos bika tehenkéjét, Azidőtől nem hágja meg szamárcsődőr kancácskáját, Azidőtől nem öleli ember fia feleségét: Aluszik a férfi külön, egyedül szundít az ágyon, Aluszik az asszony külön, egyedül forog az ágyon.	”
– Részlet az eposzból

Végül is Éa isten megpróbálja kiszabadítani Istárt. Megteremtette Aszúsu-námirt, akit megízott, hogy hódítsa meg Ereskigál szivét, majd lopja el az élet vizét és ébressze fel Istárt. Ereskigál beleszeretett Aszúsu-námirba, de észrevette, hogy a férfi mit akar, ezért elátkozta.

Éa azonban nem adta fel, Tammúz istent küldte le, aki zenélve, táncosnőkkel együtt szállt le Kurnugéába, ezzel meglágyítva Ereskigál szivét, aki végül is elengedte Istárt. Az istennő a kapukban sorra visszakapta ruha darabjait, majd végül "följutott a fényre", a földön a dolgok pedig újra a rendes kerékvágásba álltak.

Források

Gilgames, Rákos Sándor fordítása, Komróczy Géza válogatása, Bukarest, 1986.

Komoróczy Géza, „Fénylő ölednek édes örömében…”: A sumer irodalom kistükre, Budapest, Európa, 1970