Terc

A terc (latin tertia = 'harmadik') a zenében a diatonikus hangsor harmadik fokát jelenti, illetve azt a hangközt, amely az első fokot a harmadiktól elválasztja. Létezik nagyterc és kisterc. A többi hangközhöz hasonlóan mindkettő lehet bővített és szűkített is.

A tiszta akusztikus nagy- és kisterc frekvenciája 5/4 illetve 6/5 arányban van az alaphanggal, nagysága 386 illetve 316 cent. A kiegyenlített hangolású nagy- és kisterc az oktáv 1/3-a illetve 1/4-e, azaz 400 és 300 cent.

A terc a szext fordított, inverz hangköze, tehát az a hangköz, amely azt oktávra egészíti ki.

A terc a kvinttel együtt a hármashangzatot alkotó egyik hangköz. Nagyterc esetén dúr, kisterc esetén moll hármashangzatról beszélünk.

A tercet a 16. század közepéig az európai zenében tökéletlen konszonanciának tekintették, a többszólamú szerkesztésben felhasználták, de a zenei szakaszok, frázisok végén mindig tökéletes konszonanciára, prímre, oktávra vagy kvintre oldották fel. Később a záróakkordokban kezdetben akkor is nagytercet (dúr akkord) alkalmaztak, ha a darab alaphangneme moll volt (pikárdiai terc), magasabb konszonanciafoka miatt.

Példa

• A zsip-zsup, kenderzsup kezdetű gyerekdal kisterc hangközre épül.

Lásd még

• Kottaírás
• Hang
• Felhangsor
• Akkord

Forrás

• Brockhaus Riemann zenei lexikon I–III. Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983–1985. ISBN 963-330-540-3