„Erőltetett menet” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a Visszaállítottam a lap korábbi változatát: 85.67.165.107 (vita) szerkesztéséről XXLVenom999 szerkesztésére |
clean up AWB |
||
2. sor: | 2. sor: | ||
==Keletkezés== |
==Keletkezés== |
||
A [[munkatábor]] foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben is ([[1944]] [[szeptember 15.]]). A vers 13-14 szótagos ún. „[[ |
A [[munkatábor]] foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben is ([[1944]] [[szeptember 15.]]). A vers 13-14 szótagos ún. „[[nibelungizált alexandrinok]]ból” áll. Radnóti itt is egy sok évszázados, középkori sorfajt használ: [[Walter von der Vogelweide]] (kb. 1170–1230) ugyanilyen formában írta ''Ó jaj, hogy eltűnt minden...'' kezdetű elégiáját (a verset Radnóti fordította). A [[Jambikus verselés|jambikus]] lejtésű sor közepén kihagyással is hangsúlyozott, erőteljes sormetszet található. Maga a forma, a szünettel kettétört sorok tartalmi mondanivalót hordoznak: az el-elbukó, majd feltápászkodó foglyok menetét érzékeltetik. |
||
A költemény [[ |
A költemény [[dráma]]i feszültségű párbeszéd, belső vita: a költő két énje kerül egymással szembe. Az egyik én még reménykedik, s az élet makacs folytatása érdekében ''„fölkél és újra lépked”'', a másik inkább ottmaradna az árok szélén, s várná a szenvedésektől megváltó halált. |
||
==Elemzés== |
==Elemzés== |
||
12. sor: | 12. sor: | ||
A vers négy mondatból áll: |
A vers négy mondatból áll: |
||
# Az elsőben a józan, keserű bölcsesség, a kiábrándult [[ |
# Az elsőben a józan, keserű bölcsesség, a kiábrándult [[pesszimizmus]] szólal meg: értelmetlen, „bolond” dolog tovább is ragaszkodni az élethez, az összeesés után újra vonszolni a vándorló fájdalmat. Ehhez a biztatást a hazaváró asszony és ''„egy bölcsebb, szép halál”'' hamis illúziója adja. |
||
# A második szerkezeti egységben (mondatban) a végletes kétségbeesés szétrombolja a reménykedés érveit: a vers szétbombázott otthonokat láttat, mindent átszövő félelmet, védtelenséget, kiszolgáltatottságot érzékeltet: nincs már hová hazatérni. |
# A második szerkezeti egységben (mondatban) a végletes kétségbeesés szétrombolja a reménykedés érveit: a vers szétbombázott otthonokat láttat, mindent átszövő félelmet, védtelenséget, kiszolgáltatottságot érzékeltet: nincs már hová hazatérni. |
||
# A harmadik mondat a vers érzelmi, hangulati fordulópontja: a nyers, durva valóságot az álmokat szövő ábrándozás váltja fel. Az egyes szám első személyében megszólaló énben felébred az irreális remény, a feltételes mellékmondatok tétova bizonytalanságában apró részképekből áll össze a béke, a vágyott otthon vonzó idillje. A hazatérés ábrándja [[Impresszionizmus|impresszionista]] képsort teremt, s a lelassult idő nyugalmában békésen szemlélődik a képzelet. Felidézi a nyárvégi, [[ |
# A harmadik mondat a vers érzelmi, hangulati fordulópontja: a nyers, durva valóságot az álmokat szövő ábrándozás váltja fel. Az egyes szám első személyében megszólaló énben felébred az irreális remény, a feltételes mellékmondatok tétova bizonytalanságában apró részképekből áll össze a béke, a vágyott otthon vonzó idillje. A hazatérés ábrándja [[Impresszionizmus|impresszionista]] képsort teremt, s a lelassult idő nyugalmában békésen szemlélődik a képzelet. Felidézi a nyárvégi, [[ősz]]i kertet, a szilvalekvárfőzés családias hangulatát, a szerető hitves törékeny alakját, a pihentető csöndet. Az igék mozdulatlanságot (hűl, napozna, várna) vagy alig észlelhető mozgást (ringnának, írna) érzékeltetnek, s festői és zenei elemek (szinesztéziák, halk alliterációk, megszemélyesítések) teszik kifejezővé a szöveget. – Az ész persze tudja, hogy mindez nem létezik már, csupán az önámító fantázia vágyálmaiban született újjá. A harmadik mondat logikailag nem zárul le (vessző, gondolatjel): a mellékmondatok mellől hiányzik a befejező főmondat. |
||
# A negyedik, záró egységben egy felkiáltásszerű kérdő mondat (''„de hisz lehet talán még?”'') jelzi a csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. A kétségbeesett, ésszerűtlen remény most a telihold épségébe kapaszkodik: mindent mégsem rombolt szét a [[ |
# A negyedik, záró egységben egy felkiáltásszerű kérdő mondat (''„de hisz lehet talán még?”'') jelzi a csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. A kétségbeesett, ésszerűtlen remény most a telihold épségébe kapaszkodik: mindent mégsem rombolt szét a [[háború]], hiszen ''„a hold ma oly kerek!”'' – Az utolsó sor már a túlélés határozott szándékát sugározza, s a [[Pesszimizmus|pesszimista]] én azonosul a reménykedő „bolonddal”. |
||
== A vers szövege == |
== A vers szövege == |
||
82. sor: | 82. sor: | ||
{{Portál|Irodalom}} |
{{Portál|Irodalom}} |
||
[[Kategória:Zsidó irodalom]] |
[[Kategória:Zsidó irodalom]] |
||
[[Kategória:Zsidó nép|Irodalom]] |
[[Kategória:Zsidó nép|Irodalom]] |
A lap 2015. november 15., 19:07-kori változata
Az Erőltetett menet Radnóti Miklós költeménye, utolsó előtti verse. 1944 szeptember 15-én írta a bori lágerben, amikor erőltetett menetben haladtak Győr felé. Bemutatja a hadifoglyok - köztük a zsidók - szenvedéseit és erőszakos haláluk körülményeit, illetve a reményt is.
Keletkezés
A munkatábor foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben is (1944 szeptember 15.). A vers 13-14 szótagos ún. „nibelungizált alexandrinokból” áll. Radnóti itt is egy sok évszázados, középkori sorfajt használ: Walter von der Vogelweide (kb. 1170–1230) ugyanilyen formában írta Ó jaj, hogy eltűnt minden... kezdetű elégiáját (a verset Radnóti fordította). A jambikus lejtésű sor közepén kihagyással is hangsúlyozott, erőteljes sormetszet található. Maga a forma, a szünettel kettétört sorok tartalmi mondanivalót hordoznak: az el-elbukó, majd feltápászkodó foglyok menetét érzékeltetik.
A költemény drámai feszültségű párbeszéd, belső vita: a költő két énje kerül egymással szembe. Az egyik én még reménykedik, s az élet makacs folytatása érdekében „fölkél és újra lépked”, a másik inkább ottmaradna az árok szélén, s várná a szenvedésektől megváltó halált.
Elemzés
Felépítés
A vers négy mondatból áll:
- Az elsőben a józan, keserű bölcsesség, a kiábrándult pesszimizmus szólal meg: értelmetlen, „bolond” dolog tovább is ragaszkodni az élethez, az összeesés után újra vonszolni a vándorló fájdalmat. Ehhez a biztatást a hazaváró asszony és „egy bölcsebb, szép halál” hamis illúziója adja.
- A második szerkezeti egységben (mondatban) a végletes kétségbeesés szétrombolja a reménykedés érveit: a vers szétbombázott otthonokat láttat, mindent átszövő félelmet, védtelenséget, kiszolgáltatottságot érzékeltet: nincs már hová hazatérni.
- A harmadik mondat a vers érzelmi, hangulati fordulópontja: a nyers, durva valóságot az álmokat szövő ábrándozás váltja fel. Az egyes szám első személyében megszólaló énben felébred az irreális remény, a feltételes mellékmondatok tétova bizonytalanságában apró részképekből áll össze a béke, a vágyott otthon vonzó idillje. A hazatérés ábrándja impresszionista képsort teremt, s a lelassult idő nyugalmában békésen szemlélődik a képzelet. Felidézi a nyárvégi, őszi kertet, a szilvalekvárfőzés családias hangulatát, a szerető hitves törékeny alakját, a pihentető csöndet. Az igék mozdulatlanságot (hűl, napozna, várna) vagy alig észlelhető mozgást (ringnának, írna) érzékeltetnek, s festői és zenei elemek (szinesztéziák, halk alliterációk, megszemélyesítések) teszik kifejezővé a szöveget. – Az ész persze tudja, hogy mindez nem létezik már, csupán az önámító fantázia vágyálmaiban született újjá. A harmadik mondat logikailag nem zárul le (vessző, gondolatjel): a mellékmondatok mellől hiányzik a befejező főmondat.
- A negyedik, záró egységben egy felkiáltásszerű kérdő mondat („de hisz lehet talán még?”) jelzi a csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. A kétségbeesett, ésszerűtlen remény most a telihold épségébe kapaszkodik: mindent mégsem rombolt szét a háború, hiszen „a hold ma oly kerek!” – Az utolsó sor már a túlélés határozott szándékát sugározza, s a pesszimista én azonosul a reménykedő „bolonddal”.
A vers szövege
Radnóti Miklós: Erőltetett menet
- Bolond, ki földre rogyván
- s vándorló fájdalomként
- de mégis útnak indul,
- s hiába hívja árok,
- s ha kérdezed, miért nem?
- hogy várja őt az asszony
- Pedig bolond a jámbor,
- fölött régóta már csak
- hanyattfeküdt a házfal,
- és félelemtől bolyhos
- Ó, hogyha hinni tudnám:
- mindazt, mit érdemes még,
- ha volna még! s mint egykor
- a béke méhe zöngne,
- s nyárvégi csönd napozna
- a lomb között gyümölcsök
- és Fanni várna szőkén
- s árnyékot írna lassan
- de hisz lehet talán még!
- Ne menj tovább, barátom,
- fölkél és újra lépked,
- mozdít bokát és térdet,
- mint akit szárny emel,
- maradni úgyse mer,
- még visszaszól talán,
- s egy bölcsebb, szép halál.
- mert ott az otthonok
- a perzselt szél forog
- eltört a szilvafa,
- a honni éjszaka.
- nemcsak szivemben hordom
- s van visszatérni otthon;
- a régi hűs verandán
- míg hűl a szilvalekvár,
- az álmos kerteken,
- ringnának meztelen,
- a rőt sövény előtt,
- a lassú délelőtt, -
- a hold ma oly kerek!
- kiálts rám! s fölkelek!
Bor, 1944. szeptember 15.