Ige (vallás)

Az ige szavunk eredeti értelme egyszerűen: „szó”, „beszéd” , de a vallástörténetben ismert módon nagyon korán hozzátapadt a „varázsszó”, „bűvös szó”, „varázsige” jelentése (a kimondott szó, a „teremtő szó” valóságteremtő és -alakító szerepe számos világteremtés-mítoszból, mágikus hatásának hite számos archaikus vallásból adatolt). A sztoikusok Logosznak, azaz Szónak nevezték a világot irányító értelmet.

Az Ige nagybetűvel írva Isten kinyilatkoztatása a Bibliában. Ebben az értelemben használva szokás (főleg protestáns körökben, de katolikusoknál sem ritka) egyes bibliai szakaszokról (vagy akár egyetlen bibliai versről) mint „egy igéről” beszélni (ez esetben kisbetűvel). A nagy kezdőbetűvel írt Ige a Szentháromság második személyét, Jézust, a Fiúistent is jelenti, akinek Isten kimondott szavával való azonossága keresztény hittétel.

Az Ige (Logosz)

Az Újszövetségben a magyar fordítások „Ige” szava általában a görög Λογος (Logosz) szó megfelelője. A szó a zsidó irodalomban már a kereszténység előtt ismert volt, azonban keresztény teológiai kifejezésként vált közismertté, s alapjelentésében (nagy kezdőbetűvel) a Szentháromság második személyét, a Jézust, a Fiúistent jelöli.

A Logosz-himnusz

A Logosz szó János evangéliuma bevezetőjében, az ún. János-prológusban (Jn 1,1–18) található, amely emiatt Logosz-himnusz néven is közismert. A szövegről a bibliakutatók úgy tartják, hogy a szerző az evangélium elkészültét követően, utólag illesztette a mű elejére, mintegy hitvallásként.

A János-prológus Jézus Krisztus préegzisztenciájáról beszél, vagyis megtestesülése előtti, öröktől való létéről. A bevezető versek („Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”) a teológiatörténet talán legvitatottabb szavai: a Jézus isteni mivoltát firtató ókeresztény krisztológiai vitákban használták érvként is, ellenérvként is.

A szöveg:

Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.

Ő kezdetben az Istennél volt.

Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.

Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.

A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.

Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János.

Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról,

és hogy mindenki higgyen általa.

Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie.

Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.

A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt:

saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.

Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek;

mindazokat, akik hisznek az ő nevében,

akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott,

és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét,

telve kegyelemmel és igazsággal.

János bizonyságot tett róla, és azt hirdette:

„Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.”

Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.

Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.

Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.

Írott és kimondott ige

A szentháromságtani értelmezés szerint az Ige az Atya kimondott szava, lényege, önközlése. Ebből a gondolatmenetből következik, hogy maga a Jézus személyében beteljesedő kinyilatkoztatás is Isten Igéjének nevezhető. Így a keresztény szóhasználatban az Ige kifejezés az örök időktől létező Krisztusról fokozatosan áttevődött a kinyilatkoztatás írásbeli hordozójára, a Bibliára.

A magyar bibliafordításokban az ige nemcsak a logosz fordítása, hanem egy másik görög szóé (ρημα, rhéma) is. A magyarázatokban a különbség az „írott ige” (logosz) és „beszélt, kijelentett ige” (rhéma) fogalmának szétválasztásaként jelenik meg.