Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2021-51-1

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
< Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A Challenger utolsó legénysége a White Roomban, a beszállás előtt
A Challenger utolsó legénysége a White Roomban, a beszállás előtt

A Challenger-katasztrófa a floridai Cape Canaveralről indított Challenger űrrepülőgép 1986. január 28-án bekövetkezett megsemmisülése volt. Az STS–51–L küldetés keretében indított űrszerelvény 73 másodperccel az indítás után 14 km-es magasságban katasztrófális műszaki hibát szenvedett el és összetört, a fedélzetén tartózkodó hét űrhajós, Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald Ervin McNair, Ellison Shoji Onizuka, Judith Arlene Resnik, Michael John Smith és Francis Richard Scobee életét veszítette. Ez lett volna a Challenger tizedik űrrepülése és ez volt az első olyan amerikai űrkatasztrófa, amely repülés közben következett be.

A katasztrófa fő oka az volt, hogy az indításra hidegben, fagypont alatti hőmérsékleten került sor. A későbbi vizsgálatok során arra a következtetésre jutottak, hogy az egyik oldalsó, szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta (SRB) egyik gumitömítése, az ún. O-gyűrű ezen körülmények között rugalmatlanná és a sérülésekre fogékonyabbá vált. A rakéta belsejében képződő forró gázok átégették, ez lángkifúváshoz vezetett, amely aztán érintette a külső üzemanyagtartályt, amely előbb kilyukadt, majd a hajtóanyag és az oxidálóanyag kiszabadult, belobbant, elpusztítva az egész űrszerelvényt. Az űrhajó pusztulását mégsem a hajtóanyag robbanása okozta, hanem az extrém módon megváltozott légerők, amelyek messze a tervezési limitek feletti erővel hatottak a tartály pusztulása után a repülési pályáról kiforduló, irányíthatatlanná vált űreszközre. Az űrhajó az így fellépő erők hatására egyszerűen darabokra tört.

Az összetört űrhajóról lényegében egy darabban leváló legénységi kabinban helyet foglaló űrhajósok a vizsgálatok adatai alapján nem a robbanáskor haltak meg, hanem a kabin Atlanti-óceánba csapódásakor, amikor a fellépő óriási lassulás erői az élet számára tolerálhatatlan, túlélhetetlen körülményeket teremtettek. A kabin maradványait – benne a hét űrhajós holttestével – rengeteg más roncsdarabbal együtt a baleset után azonnal meginduló, széles körű kutató-mentő műveletek során összegyűjtötték. Felhozták őket az óceán mélyéről, vagy begyűjtötték a felszínen lebegő roncsokat. Ezek vizsgálata, a rendelkezésre álló film-, fénykép- és hangfelvételek, valamint az irányítás által rögzített telemetriai adatok alapján sikerült rekonstruálni a történteket és felderíteni a baleset folyamatát.

Ronald Reagan és felesége, Nancy Reagan részt vesz a családtagokkal és más meghívottakkal Houstonban a Challenger legénységének gyászszertartásán
Ronald Reagan és felesége, Nancy Reagan részt vesz a családtagokkal és más meghívottakkal Houstonban a Challenger legénységének gyászszertartásán

Ronald Reagan elnök a baleset után beszédet intézett az amerikai nemzethez, majd részt vett az űrhajósok gyászszertartásán, később pedig egy független vizsgálatot rendelt el a baleset körülményeinek kivizsgálására. Az ebből a célból létrehozott Presidential Commission on the Space Shuttle Challenger Accident (a Challenger Űrrepülőgép Balesetét Kivizsgáló Elnöki Bizottság), vagy népszerűbb nevén, a vezetője neve után Rogers-bizottság négy hónapnyi munka után megnevezte a baleset fő kiváltó okát, az O-gyűrű meghibásodását. Emellett egy sor más, a balesethez hozzájáruló okot fedtek fel, amelyek a NASA szervezeti kultúrájában, döntéshozatali mechanizmusaiban és kommunikációs folyamataiban gyökereztek és vezettek el végül a tragédiához. A Bizottság ajánlásai alapján a Space Shuttle-program 32 hónapra leállt, amíg a hibás részegységek újratervezése, illetve a kritikával illetett NASA-folyamatok felülvizsgálata és kijavítása meg nem történt. Az űrsiklóval végzett űrrepülések csak 1988. szeptember 29-én folytatódtak a Discovery űrrepülőgép STS–26 jelű expedíciójával.