Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2019-14-2

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A fekete halál terjedése 1347-1353 között
A fekete halál terjedése 1347-1353 között

A fekete halál (latinul: atra mors) az emberi történelem legpusztítóbb pestisjárványa volt, amelynek következtében 75–200 millió ember halt meg négy év alatt a 14. század közepén, 1347 és 1352 között Európában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Európa lakosságának – a különböző becslések szerint – 30–60 százaléka odaveszett.

A 19. századi vizsgálatok azonosították a ragály kórokozóját, amelyet felfedezőjéről, Alexandre Yersin svájci-francia orvosról Yersinia pestisnek neveztek el. A kórokozó a Közép-Ázsiában honos rágcsálók bolhájában tenyészik. A baktérium elváltozást idéz elő a bolha beleiben, aminek következtében a rovar, a kórokozóval együtt, visszaöklendezi a kiszívott vért a sebbe, és így megfertőzi a gazdaállatot. Miután a rágcsáló elpusztul, a rovar új gazdatestet keres, így kerül át az emberre. A baktérium a középkori krónikák által feljegyzett háromféle betegségtípust – bubópestis, tüdőpestis és vérpestis – okoz.

A bolhák a Selyemúton, a kereskedők ruházatában és árujukban jutottak el nyugatra 1347-ben. Európa városai kiváló terepei voltak a járványnak: zsúfoltak és mocskosok voltak, az utcákon állati és emberi ürülék bűzlött. Az ivóvizet rossz kutakból, az iparosok által szennyezett folyókból nyerték, és a sok éhezéstől általában is legyengültek voltak az emberek. Mivel az emberek nem értették a kór biológiáját, sokan isteni büntetésnek tekintették a ragályt, és úgy vélték, csak az Úr megbocsátása állíthatja meg. Több helyen „megtisztították” a városokat az eretnekektől, mások viszont magukban keresték a bajok forrását, önsanyargató tisztulási folyamatba kezdtek. A városok pestisdoktorokat alkalmaztak, akik kezdetleges és általában haszontalan gyógymódokkal próbálták kezelni a betegeket, valamint feljegyezték a döghalál áldozatainak számát.

A fekete halál elképesztő rettegést hozott mindenkire Európában: napok alatt teljes közösségek pusztultak el, és a betegség nem kímélt senkit. A legnagyobb problémát a holttestek eltüntetése jelentette. Mivel a templomkertek és a temetők megteltek, egyszerűen nem jutott elég hely a halottaknak, így tömegsírokba temették őket. Francesco Petrarca egy levelében így írt a rettegésről: „Testvérem, bárcsak soha nem születtem volna meg, vagy legalább meghaltam volna e kor előtt!”

A ragály 1352-es visszaszorulása után számos járvány söpört végig Európán 1369-ben, 1374–75-ben, 1379-ben, 1390-ben, 1407-ben, egészen 1722-ig, de olyan pusztulást, mint az első hullám, ezek már nem okoztak. Ennek egyik oka a higiéniás szokások megváltozása volt: az emberek gyakrabban fürödtek, és a nagyobb tisztaság miatt romlottak a bolhák és a patkányok általános életkörülményei. Alig öt év alatt 20 millió európai halt meg, ezt a hatalmas veszteséget csak 150 év alatt heverte ki Európa. A városok elnéptelenedtek, ami akadályozta a termelés és a gazdaság helyreállását. A ragálynak a borzasztó pusztítás mellett azonban kedvező hozadéka is volt. Mivel drasztikusan csökkent a munkavállalók száma, a munkaerő értékesebb lett, így a nincstelenek nagyobb jogokat és juttatásokat harcolhattak ki maguknak.