Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2016-28-1

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
< Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Jules Mazarin
Jules Mazarin

Jules Mazarin (eredeti nevén: Giulio Raimondo Mazarino; Pescina, 1602. július 14.Vincennes, 1661. március 9.) olasz-francia diplomata, bíboros, kiemelkedő államférfi. Szegény családból származott, apja a Colonnák hercegi udvarában szolgált Rómában. Kommunikációs tehetsége már ifjú korában megmutatkozott. Hatalmas ambíciókkal kapcsolódott be a kor római politikai életébe, majd francia szolgálatba állt. Szívós munkával elérte, hogy fő mentora, Richelieu bíboros utódjaként 1642-től haláláig ő lehetett XIV. Lajos francia király főminisztere.

Ausztriai Anna támogatójaként döntő szerepe volt a francia állam belső és külső megszilárdításában. A különös polgárháború, a Fronde után helyreállította a központi hatalmat, az állam egységét. Kiterjesztette és megerősítette az ország határait, megteremtette az ország fejlődéséhez szükséges békét, megosztotta Franciaország ellenfeleit és biztosította a királyság vezető nagyhatalmi státuszát. XIV. Lajos nevelőjeként nagy hatást gyakorolt a későbbi Napkirály személyiségére és politikájára, közvetve a francia abszolút monarchia kialakulására. Halálakor a 23 éves király felkészülten vehette át az ország irányítását.

Pompakedvelő műgyűjtőként és végtelenül kapzsi emberként hatalmas vagyont gyűjtött, amit nagyrészt kiterjedt rokonságára hagyományozott. Személyes könyvtára lett a párizsi Bibliothèque Mazarine gyűjteményének alapja. Kitűnő ízlésével és olasz kulturális gyökereivel hozzájárult a kor francia kultúrájának fejlődéséhez.

Mazarin Franciaországban bevándorló volt, és bizonyos értelemben az is maradt. Soha nem tanult meg tökéletesen franciául (egységes olasz nyelv még nem lévén, gyermekkorában a szicíliai dialektust, később a római köznyelvet meg a latint beszélte). Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – a született franciáknál nagyobb nacionalista volt. Ő érte el, hogy a harmincéves háborút lezáró béketárgyalások sorozatának nyelve a francia lett az addig általános latin helyett, és ezzel a diplomáciában a következő 300 évre megalapozta a francia nyelv uralmát.