Parasztkantáta (Bach)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bach 1748-as portréja

A Mer Hahn en neue Oberkeet vagy népszerű nevén a Parasztkantáta Johann Sebastian Bach legismertebb világi kantátája (BWV 212). 1742-ben keletkezett, szövegét Picander írta.

A mű születése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Történt, hogy 1742-ben Carl Heinrich von Dieskau udvari kamarás – a szász fejedelem hűbéradományaként – a birtokához csatolhatott három Lipcse környéki falut. Itt lehet megjegyezni, hogy Heinrich von Dieskau a 20. század egyik legnagyobb dalénekesének, Dietrich Fischer-Dieskaunak az őse volt.[1] Az alkalomra ünnepséget rendeztek, amire Christian Friedrich Henrici (költői nevén Picander) egy népies nyelvezetű szöveget állított össze, és azt javasolta Bachnak, hogy a szöveg felhasználásával írjon kantátát, amivel Diskeaut köszönthetik az ünnepségen. Henrici egyébként polgári foglalkozását tekintve adószedő volt, Dieskeau pedig a szászországi adóügyek felügyelője, gyakorlatilag Henrici feljebbvalója volt, Bach egyik gyermekének pedig Dieskau volt a keresztapja, a kölcsönös érdekeltség tehát adott volt. A cím: Mer Hahn en neue Oberkeet (irodalmi németséggel Wir haben eine neue Obrigkeit, azaz Új elöljárónk van) lett.

A kantáta szövegének nagy része régies szász nyelvjárásban íródott, ezért a mai németeknek is magyarázatot kell fűzni egy-egy kifejezéshez. A zenei ellátás meglehetősen visszafogott: a kis vonószenekarhoz csupán egy fuvola és egy kürt társul, ezek is csak egy-egy áriában jutnak szóhoz (persze egy csembaló is kell, ami a basso continuót viszi). A vokalitást kis énekkar, egy szoprán és egy basszus képviseli. Mindez arra utal, hogy az ünnepségen kisszámú vendégsereg vett részt, és a darab nem lehetett túl hosszú sem, mert feltehetően a lakoma előtt hangzott el.

A mese[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zene meséje végtelenül egyszerű: a falusiak küldöttséggel járulnak újdonsült uruk elé (a szót egy asszony és egy férfi viszi), dicsérik jóságát, gazdagságát, miközben még szerelemről is szó esik. Az utolsó részben aztán elvonulnak a kocsmába, ahol a földesúr jóvoltából ingyen italozással fejezhetik be az ünneplést.

A zene[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bach zenei forrása meglehetősen tarka képet mutat ebben a műben: népszerű népdalokat éppúgy felhasznált, mint saját korábbi motívumait, de még egy kortárs szerzőtől is kölcsönzött. A zene alapvetően népies, falusias hangulatú, de ezt helyenként előkelő stílusú részek szakítják meg, mintha a parasztok viselkednének az úri modor szerint.

A kor zenéjét ismerők számára meglepő egy ilyen „könnyű” muzsika, főleg a mindig „komoly” Johann Sebastian Bachtól. Különösen érdekes, ha azt is tudjuk, hogy ezt a kantátát már nem a fiatal, hanem az élete vége felé közeledő (nyolc év múlva hal meg) zeneszerző „követte el”. És azt se felejtsük el, hogy abban a korban még messze nem vált el a „szórakoztató” és a „komoly” zene, és Bach mégis egy szórakoztató, humoros zenével állt elő, amit ő maga jelzett azzal, hogy a partitúrára ezt írta: „Cantate en burlesque”, azaz komikus énekmű. Molnár Antal a következőt írta erről: Bach „pazar jókedvében levetette a díszes öltönyt, egyszerű házi köntösben, pipával a szájában, pohár borocska mellett muzsikált, mondván: »einmal ist keinmal« (egyszeri kihágás nem számít)”.[2]

A zene 24 részből, többnyire táncos motívumokból áll, amelyek általában igen rövidek, csak hat időtartama haladja meg az 1 percet (függően természetesen az előadás tempójától). A bevezető zene a zenekaré, ami felidézi az egyik későbbi rész témáját, ugyanakkor előrevetíti a darab zenei stílusát: a humorral kezelt paraszti darabosságot, nyerseséget. Az ünneplés tárgyáról az első duettben van szó („Mer han en neue Oberkeet”), miközben a falusi zenészek is hallatják hangjukat. Az ötödik részben az új földesúr jóságáról énekelnek, majd egy előkelőbb hangulatú szoprán-ária következik. A szerelemről van szó benne, de furcsa módon még hascsikarásra is panaszkodik szegény lány. Az egyik basszus ária földesúr vagyonáról szól, eszerint napi tízezer arany a bevétele (már ahogy a parasztok elképzelik uruk jómódját). Ez akkora túlzás, hogy nyilván a hallgatóság hangos derültségét váltotta ki. Legvégül nótázva, vidám dudaszó kíséretében a kocsma felé veszi útját a társaság. Ez a rész a darab egyik legismertebb és legnépszerűbb része, amit a hangverseny-látogatók legszívesebben együtt énekelnének a művészekkel. Van még egy ilyen népszerű rész a darab elejéről, amelyet – rövidsége ellenére – kórusok is műsorukon tartanak:

„Üdv rád és házad népére, te jó szántóvető!
Te mindig szívesen fogadsz, miként a nyáridőt.
Ím eljöttünk szép lányodért, kit vár a vőlegény,
szívében, mint száz rózsatő, virul a halk remény.”

A Parasztkantáta részei:

  1. Sinfonia
  2. Mer han en neue Oberkeet
  3. Nu, Mieke
  4. Ach, es schmeckt doch gar zu gut
  5. Der Herr ist gut
  6. Ach, Herr Schösser
  7. Es bleibt dabei
  8. Unser trefflicher, lieber Kammerherr
  9. Er hilft uns allen
  10. Das ist galant
  11. Und unsre gnädge Frau
  12. Fünfzig Taler bares Geld
  13. Im Ernst ein Wort!
  14. Kleinzschocher müsse
  15. Das ist zu klug vor dich
  16. Es nehme zehntausend Ducaten
  17. Das klingt zu liederlich
  18. Gib, Schöne, viel Söhne
  19. Du hast wohl recht
  20. Dein Wachstum sei feste
  21. Und damit sei es auch genung
  22. Und daß ihr's alle wißt
  23. Mein Schatz, erraten
  24. Wir gehn nun wo der Tudelsack

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Várnai Péter. 102. old.
  2. Molnár Antal. 157–158. old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Várnai Péter: Oratóriumok könyve. Zeneműkiadó, Budapest, 1972.
  • Molnár Antal: Johann Sebastian Bach: Paraszt-kantáta. A hét zeneműve, 1974/3. Zeneműkiadó, Budapest, 1974.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • zene Zeneportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap