Napozás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A napenergia a Föld minden élőlényének éltető eleme. Minden élőlény léte valamiképpen függ tőle. A Földön levő összes energia, erő és élet forrása a Nap. A növények színpompája, a gyümölcsök íze, a termés tápértéke, mind a napból veszi eredetét. A napraforgó, a hajnalka, a Helianthusok és a növények különféle fajai arra fordítják a fejüket, amerről a fény jön. Még a legalacsonyabb rendű növények is valósággal értelmi megnyilatkozást mutatnak a nappal szemben. A természettudományban heliotropizmusnak nevezik a növényeknek a szeretetét a napfény irányában.

A háziállatok, a kutya, a macska odafekszenek a napra. A sarkkörök közelében, ahol télen a nap több hónapig nem kel fel, sok emberen súlyos lehangoltság, depresszió hatalmasodik el.

A növényekben, gabonafélékben, a tejben napenergiát eszünk. A klorofill a növények által felszívott és átalakított napenergia. Nem más, mint mint egyfajta folyékony napfény, amely az egyik legkedvezőbb anyag egy erős emberi szervezet felépítéséhez.

A helioterápia a görög napot jelentő helios és a gyógykezelést jelentő görög-német eredetű therapia szavak összevonásából létrehozott kifejezés, amely alatt a napfénnyel való gyógyítást értik.

Élettani hatások[szerkesztés]

Előny[szerkesztés]

Napozó emberek
A napsugárzás hatására az emberi bőrben melanin termelődik, amely képes megvédeni a sejtek DNS-ét a káros sugárzástól

A Nap sugarai nagy hatásfokkal pusztítják el a baktériumokat. Bőrünk magába szívja a napfényt és azzal együtt annak baktériumölő energiáit is. A Nap az ideges, aggodalommal és feszültséggel teli emberek kiváló gyógyítója. Amikor kifekszenek a napra, a napsugarak hozzájuttatják az idegeiket és a szervezetüket a pihenéshez, a kikapcsolódáshoz. A test milliónyi idegvégződése magába szívja a napenergiát és átalakítja a szervezet számára. A szervezet a fényt elektrokémiai energiává alakítja át, ami biokémiai reakciók láncolatát indítja el a sejteken belül. Fontos a sejtanyagcserében és elősegíti a gyógyulási folyamatokat. Növeli a vér oxigéntartalmát és javítja a test vérellátását. Csökkenti a koleszterinszintet. Hozzájárul a D-vitamin és az erős csontok képződéséhez. Mértékletes alkalmazása esetén gátolja a rák kialakulását és csökkenti a vérnyomást.[1]

Hátrány[szerkesztés]

Gyógyászati szempontból fontos szerepe van annak is, hogy az embert vagy más élőlényt érő fény mekkora erősségű, milyen színdinamikájú és mennyi láthatatlan (ultraibolya, infravörös) sugárzást tartalmaz. A napfény UV-összetevője az ember számára nagy adagban egészségkárosító. A szokásosnál erősebb vagy tartósabb UV-sugárzás jó és rosszindulatú bőrdaganatokat, kromoszómasérüléseket és más károkat okozhat. A napfényben való tartózkodás káros lehet az arra allergiások számára is.

A rövidebb hullámhosszú UV-C sugarak nagy részét a bolygónkat körülvevő ózonréteg nem engedi át, és a Föld nagy részén a közepes hullámhosszúságú UV-B sugarak is kiszűrésre kerülnek. Ahol viszont az ózonréteg elvékonyodott vagy kilyukadt, ott átjutnak ezek a káros sugarak.[2]

A napozás fáradtságot okozó hatása[szerkesztés]

Ha az emberi szervezet a szokottnál melegebb környezetbe kerül (például egy forró napon), a test működésében néhány változás áll be, hogy a szervezet alkalmazkodjon az igénybevételhez és csökkentse a belső hőmérsékletet. Például kitágulnak a véredények („értágulás” jön létre), ezzel több vér tud áramlani a bőr felszínének közelében. Ez lehetővé teszi, hogy a viszonylag melegebb vér kissé le tudjon hűlni a meleg leadásával. Ez a magyarázata az ilyen esetben létrejövő bőrpirosságnak. A szervezet izzadságot választ ki a bőrön keresztül, ami párolgás révén csökkenti a bőr hőmérsékletét (ezért nem célszerű letörölni az összes izzadságot). A szervezetre rótt többlet munka miatt megnő a pulzusszám, és a metabolizmus sebessége (a szervezet működéséhez szükséges kalória elégetése), ezek miatt fáradtabbnak és álmosabbnak érezzük magunkat. Ezeken felül a legtöbb ember szinte állandóan dehidratált állapotban van (kevesebb folyadék van a szervezetében, mint ami szükséges lenne), ennek egyik tünete szintén a fáradtság. A Napnak a bőrre kifejtett hatása szintén növeli a kiszáradást. Kisebb bőrégések következnek be, módosul a pigmentáció és apró ráncok alakulnak ki a napozás hatására. Ezek a kémiai és fizikai változások a szervezetet arra ösztönzik, hogy a változásokat helyreállítsa, ez energia felhasználásával és fáradtsággal jár. Ha a bőr leégése megkezdődik, a szervezet többi részéből folyadék áramlik a sérült bőrfelülethez, hogy annak helyreállítása megindulhasson, vagyis ez kiszárítja a szervezet többi részét, továbbá kevesebb folyadék marad az izzadáshoz, tehát a hűtési folyamat is hátrányba kerül.

A túl nagy meleg miatt hőguta is kialakulhat, ami életveszélyes is lehet. Ennek kezdeti tünetei: erős izzadás, gyors pulzus, álmosság vagy szédülés. Ezek súlyosbodását megelőzendő hűvösebb helyre kell vinni az illetőt, és vizet kell vele itatni. Ha a tünetek nem csökkennek egy órán belül, orvosi segítséget kell kérni.

Történelem[szerkesztés]

A napozás az egyik legrégebbi gyógymód, amelynek gyógyerejét az ősidőktől fogva ismerték. Több ókori leírás is ránk maradt. Az ókori görögök lapos házaik tetejét használták fel a napfürdőzésre. Innen nyerte a nevét is: solarion. Később e célra külön helyiségeket építettek, amelyeknek neve a Heliosis volt.

Az ókori egyiptomi, görög, római és arab orvosok mindennapi „orvosságként” használták a napfényterápiát. Hippokratész a Kr. e. 5. században számos különböző betegség kezelésére javasolta a napfürdőzést. Leírta annak módját, alkalmazását. Betegeinek arcát, fejét hűvös, nedves kendővel védte.

Celsus, Galenus, Aurelianus, Cicero római írók, majd Avicenna perzsa orvos-filozófus szintén sok betegségre ajánlotta.

Hasznosnak tartották vesebajnál, vízkórnál (ödéma), májbajoknál, görvélynél, dagadásoknál, asztmánál, epilepsziánál, bőrbetegségeknél, egyes idegbántalmaknál, különféle bénulásoknál, hipochondria, hisztéria esetében, továbbá köszvény, reuma és elhízás ellen is.[3]

Az ifjabb Plinius egyik levelében arról számolt be, hogy nyaranta, étkezés vagy fürdőzés után szívesen járkál a napon meztelenül, mivel ez igen jót tesz emésztésének. A nagyobb római házakban külön helyiség, a solarium szolgált a napozásra. A sápadt bőrt a betegség jelének tekintették.[4][5]

Aetius Antillus így ír: Sokan teszik ki magukat a nap gyógyító sugarainak... Az izmok erősödnek, a felesleges zsír eltávozik. Ellenállóbbá tesz a betegségek ellen.

A középkorban lassan elveszett a gyógyítás ezen ága. Gyógymódként csak az elmúlt századokban kapott újra figyelmet. A TBC-s betegek napfürdőztetése a penicillin feltalálásáig szinte a legeredményesebb módja volt e betegség kezelésének. A 19. századtól sorra jelentek meg olyan európai és amerikai szanatóriumok, ahol a természetes gyógymódok mellett napkúrát is alkalmaztak a pácienseknél.

Magyarországon az első helioterápiás témájú orvosi disszertációt Fuker András írta. Műve 1837-ben jelent meg.[6][7]

A 20. század elején a magyar Bucsányi Gyula orvos Bledben (Velnes) és Nápolyban egyetemi kutatások keretében tanulmányozta a napkúra lehetőségeit. „A napfény gyógyhatása és a napfürdő.” címmel tett közzé sikeres könyvet 1907-ben, amely több kiadásban is megjelent.[8]

A helioterápia kb. a 20. század közepéig volt népszerű. Napjainkban, mint gyógykezelést, a fototerápiát alkalmazzák helyette (a napfény hatásos komponenseinek mesterséges előállítása, annak káros sugarai nélkül; ilyen pl. az infravörös lámpa, az ultraibolya sugárzás stb.).

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]