Moti di Milano

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bava Beccaris-mészárlás
Időpont1898. május 6–10.
HelyszínMilánó
Szemben álló felek
Olasz Királyi HadseregMilánó lakossága
Parancsnokok
Fiorenzo Bava Beccaris
Veszteségek
2 halott, 52 sebesült81 halott, 450 sebesült
Térkép
Moti di Milano (Milánó)
Moti di Milano
Moti di Milano
Pozíció Milánó térképén
é. sz. 45° 28′ 04″, k. h. 9° 12′ 25″Koordináták: é. sz. 45° 28′ 04″, k. h. 9° 12′ 25″
A Wikimédia Commons tartalmaz Bava Beccaris-mészárlás témájú médiaállományokat.

A Fiorenzo Bava Beccaris olasz tábornokról elnevezett Bava Beccaris-mészárlás a Milánóban kitört széles körű élelmiszerlázadások leverése volt 1898. május 6. és 10. között. Olaszországban ezeknek a tüntetéseknek az elfojtását a Fatti di Maggio (május eseményei) vagy I moti di Milano del 1898 (az 1898-as milánói zavargások) néven ismerik. Az ottani kormányzati források szerint legalább 80 tüntető meghalt, két katona és 450 civil megsebesült. Más források mindkét adat többszörösével számolnak.

A katonaság túlreagálása Antonio Di Rudinì és kormánya 1898. júliusi bukásához vezetett, és alkotmányos válságot idézett elő, megerősítve az ellenzéki tábort. A tragikus májusi események a kormánnyal, a katonasággal és a monarchiával szembeni elégedetlenség csúcspontját jelentették.

Háttér[szerkesztés]

1897-ben a búzatermés Olaszországban lényegesen alacsonyabb volt, mint az azt megelőző években; az 1891–95-ös átlagos 3,5 millió tonnáról abban az évben 2,4 millió tonnára esett vissza. Ráadásul az 1898-as spanyol–amerikai háború miatt drágább volt az amerikai gabona importja.[1][2] A milánói tőzsdén a búza ára tonnánként 225 líráról 330 lírára nőtt 1898 áprilisában.[1]

Az emelkedő árak mérséklése érdekében Di Rudinì kormányát felszólították az import búzára kivetett vám eltörlésére. 1898 januárjában a tarifát tonnánként 75 líráról 50 lírára csökkentették, de ezt a nép általában túl kevésnek és túl későinek tartotta.[1] A „kenyeret és munkát” követelő utcai tüntetések Dél-Olaszországban kezdődtek,[2] ahol már 1893–94-ben a Fasci Siciliani széles körű lázadásai voltak. Az olyan városokban, mint Bari és Nápoly, a zavargásokat még könnyebben el lehetett fojtani,[3][4] míg Firenzét egy egész napon át a tüntetők tartották megszállva.[5] A helyzet eszkalálódott, amikor a tüntetőket ideges rendőrök lelőtték, és fokozódott a zavargás.[1][2]

A zavargások[szerkesztés]

Fiorenzo Bava Beccaris tábornok

1898. május 5-én Milánóban a munkások sztrájkot szerveztek az élelmiszerárak emelkedése ellen. Az első vért aznap Paviában ontottak, amikor Giuseppe Mussi milánói képviselő fiát megölték a rendőrök, hogy megkíséreljék kordában tartani a tömeget.[6] Másnap, május 6-án délelőtt sztrájkba léptek a Pirelli-gyár dolgozói, és szórólapokat osztogattak az előző napi eseményekről. Zavargások törtek ki, és a résztvevők közül kettőt a rendőrök agyonlőttek.[7] Zavargások törtek ki Firenzében és Livornóban is.[8]

Di Rudinì kormány szükségállapotot hirdetett Lombardiában és a metropoliszban. Fiorenzo Bava Beccaris tábornokot, az Olaszországot egyesítő függetlenségi háborúk veteránját Milánóba vezényelték. Gyalogságot, lovasságot és tüzérséget vitt be a városba, valamint vasúti csapatokat, mert a vasutasok is sztrájkoltak. A csapatok főként vidéki és alpesi területekről érkezett sorkatonák voltak, akiket megbízhatóbbnak tartottak a polgári zavargások idején, mint a városi körzetekből érkezőket. Tartalékkal együtt a Bava Beccarisnak 45 000 ember állott a rendelkezésére.[7]

Május 7-én 60 000 sztrajkoló indult meg a város szélén lévő munkásnegyedekből Milánó belvárosa felé. Bava Beccaris Milánó központi terén, a Piazza del Duomón vetette be erőit, és elhatározta, hogy megállítja a sztrájkolókat, visszakényszeríti őket a perfériákra, és visszaszerzi az irányítást a központi pályaudvar felett. A csapatok heves ellenállásba ütköztek, miközben megpróbálták eltávolítani a felállított barikádokat, kövekkel és tetőcserepekkel bombázták őket a háztetőkről. A tüntetők egy része fegyvergyártó műhelyekből puskát szerzett.[7]

Bava Beccaris tábornok megparancsolta csapatainak, hogy tüzeljenek a tüntetőkre, és bevetette a tüzérséget is. Az utcákat megtisztították. Május 9-én a tüzérség áttörte a Porta Monforte melletti kolostor falait, de bent csak egy kolduscsoportot találtak, akik azért voltak ott, hogy alamizsnát kapjanak a szerzetesektől. A kormány szerint 80 tüntető és más civil, valamint két katona halt meg, és összesen 450-en sebesültek meg.[1][2][7][9] Az ellenzék 400 halottról és több mint 2000 sebesültről szólt. A The New York Times szerint 300 ember halt meg, és ezren sebesültek meg.[10]

Utójáték[szerkesztés]

Katonai törvényszékeket állítottak fel, amelyek közül néhány felett Bava Beccaris személyesen elnökölt, és mintegy 1500 embert ítéltek börtönbüntetésre. A hatóságok magatartását elemzők „az igazságszolgáltatás parádéjának és a jogi eljárás megcsúfolásának” tartották.[5][7] Az ellenzékinek tekintett újságokat betiltották, több katolikus és szocialista szervezetet feloszlattak.[7]

Filippo Turatit, az Olasz Szocialista Párt (PSI) egyik 1892-es alapítóját letartóztatták, a zavargások szításával vádolták, és 12 év börtönbüntetésre ítélték.[1] Valójában ő egy röpirattal próbálta csillapítani a helyzetet, amelyben „nyugalomra és türelmre” szólította fel a tüntetőket, és azzal érvelt, hogy „az utcai harcok napjai elmúltak”.[7] Egy évvel később, 1899-ben kiszabadult, miután az egész országban megindult az elégedetlenség. A tapasztalatok meggyőzték arról, hogy a parlamenti út a követendő, és lemondott az erőszakos fellépésről.[7]

Utóhatások[szerkesztés]

A milánói főtérre 1898-ban a tüntetők ellen kivezényelt csapatok

I. Umbertó olasz király méltatta Bava Beccaris tábornok „érdemeit”, és egy hónappal később a Savoyai Lovagrend Nagykeresztjével (Grande Ufficiale dell'Ordine Militare di Savoia) tüntette ki, „hogy jutalmazza azt a nagyszerű szolgálatot, amelyet intézményeinknek és a civilizációnak tett, és hogy tanúsítsa szeretetét, valamint maga és az ország háláját."[1][7] 1900. július 29-én a királyt Monzában meggyilkolta az anarchista Gaetano Bresci, aki azt állította, hogy közvetlenül az Amerikai Egyesült Államokból érkezett, hogy bosszút álljon az elnyomásért és Bava Beccaris kitüntetéséért.[2][7]

A katonaság túlzott reakciója Di Rudini és kormánya 1898 májusában bekövetkezett bukásához vezetett,[11] és alkotmányos válságot idézett elő, megerősítve az ellenzéket. A mészárlás a kormánnyal, a katonasággal és a monarchiával szembeni elégedetlenség csúcsát jelentette.[2][12]

Az új miniszterelnök, Luigi Pelloux, aki 1898 májusában hadiállapot nélkül állította helyre a közrendet Bariban, új közbiztonsági törvényt terjesztett elő a rendőrségi törvények reformja érdekében, amelyet a Rudinì-kabinettől vett át. A törvény illegálissá tette az állami alkalmazottak sztrájkját; szélesebb körű felhatalmazást adott a végrehajtó hatalomnak a nyilvános gyűlések betiltására és a felforgató szervezetek feloszlatására; újjáélesztette a politikai bűncselekmények miatti kitiltással és megelőző letartóztatással járó büntetéseket; és szigorította a sajtó ellenőrzését azáltal, hogy a szerzőket tette felelőssé cikkeikért, és bűncselekménynek nyilvánította az erőszakra való felbujtást.[13]

Az új kényszertörvényt hevesen támadta a szocialista párt, amelynek a bal- és szélsőbaloldali szárnnyal sikerült rákényszerítenie Pelloux tábornokot a kamara feloszlatására 1900 májusában, miután királyi rendelettel kihirdette az új törvényt, amelyet konzervatív választókerületének tagjai is alkotmányellenesnek minősítettek, és Pelloux-nak le kellett mondania a júniusi általános választások után le is kellett mondania.[7]

Ábrázolásai a művészetben[szerkesztés]

Quinto Cenni művész 34 darabból álló festménysorozatot készített, amelyek a városban zajló zavargások és azok elfojtására tett intézkedések különböző jeleneteit mutatják be.[14] Ezek általában az események kormányzati változatát részesítették előnyben, és azt mutatták be, hogy a katonák a provokáció alatt visszafogottan viselkednek, és az átlagpolgárok szívesen fogadják őket.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b c d e f g Clark, Modern Italy, pp. 126–28
  2. ↑ a b c d e f "Fatti di maggio" in: Sarti, Italy: A Reference Guide from the Renaissance to the Present, p. 271
  3. ↑ Bread Riots at Bari; A Mob of 2,000 Attacks the Tax Office and Burns the Papers, The New York Times, April 28, 1898
  4. ↑ Bread Riots in Italy; Several Participants in a Demonstration at Rimini Killed Fighting Carabineers, May 2, 1898
  5. ↑ a b "Riots at Milan", in The Cambridge Modern History (1904)
  6. ↑ Bread Rioters Shot Down; Son of Signor Mussi, Vice President of the Italian Chamber of Deputies, Killed in Milan, The New York Times, May 7, 1898
  7. ↑ a b c d e f g h i j k Stephenson, A Box of Sand, pp. 26–28
  8. ↑ Bread Riots Italy's Peril; Disturbances in Milan, Florence, and Leghorn Result in the Killing of Many Persons. Martial Law Is Proclaimed, The New York Times, May 8, 1898
  9. ↑ Other sources claim 118 people were killed. See: BBC History Magazine, October 2013, p. 91, and What was the Bava-Beccaris massacre?
  10. ↑ Italy Verging on Anarchy; Bread Rioters in Milan Throw Tiles from the Roofs on the Heads of the Soldiers, Who Retire; 300 Killed And 1,000 Injured, The New York Times, May 9, 1898
  11. ↑ Italian Cabinet Resigns; Rudini Will Stay in Power, The New York Times, May 29, 1898
  12. ↑ Sarti, pp. 534–35
  13. ↑ Seton-Watson, Italy from Liberalism to Fascism, 1870–1925, p. 193
  14. ↑ Quinto Cenni, plates 423-491 "Esercito Italiano Dell' Ottocento", Rivista Militare 1896.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Bava Beccaris massacre című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További irodalom[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Moti_di_Milano&oldid=26192332”