Miasszonyunk-templom (München)

Miasszonyunk templom
Dom zu Unserer Lieben Frau ( Frauenkirche )
bajorországi műemlék
A müncheni Miasszonyunk-templom a Szent Péter-templom tornyából
Vallás	katolicizmus
Egyházmegye	München-Freisingi főegyházmegye
Védőszent	Szűz Mária
Építési adatok
Építése	15. század
Stílus	gótika
Tervezője	Jörg von Halsbach
Felszentelés	1494. április 14.
Alapadatok
Befogadóképesség	20 000 (állóhely)
Hosszúság	109 m
Magasság	99 m
Szélesség	40 m
Torony	2
Magassága	északi 98,57 m; déli: 98,45 m
Kápolnák	22 db
Építőanyag	tégla
Elérhetőség
Település	München
Hely	Frauenplatz 1, 80331 München, Németország
Elhelyezkedése
Miasszonyunk templom Pozíció München térképén
é. sz. 48° 08′ 19″, k. h. 11° 34′ 25″48.138578587358, 11.573615723126
A Miasszonyunk templom weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Miasszonyunk templom témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

A Miasszonyunk-templom (Dom zu Unserer Lieben Frau, közismertebb nevén Frauenkirche) München egyik legrégebbi és legnagyobb temploma a történelmi városközpontban. Rangját tekintve 1821 óta a München-Freisingi főegyházmegye főszékesegyháza.

Gótikus stílusban épült, alapkövét 1468-ban rakták le, miután lebontották az 1271-ben elkészült háromhajós román stílusú elődjét. A dóm építési munkálataival Jörg von Halsbachot bízták meg. A boltozat 1477-ben készült el, 1488-ban a két torony, ezeknek a kupolái azonban csak 1525-ben kerültek föl. A háromhajós téglaépületet, amelyet körbefutó kápolnakoszorú övez, a korban rendkívül gyorsnak számító, alig 20 évnyi építkezést követően 1494-ben szentelték fel.

Az épület a világ egyik legnagyobb csarnoktemploma, és az Alpoktól északra található három legnagyobb téglatemplom egyike, a hajó és a kórus alapterülete 3548 m², és közel 20 000 állóhellyel rendelkezik. A belső tér három egyforma magasságú hajóból áll, melyeket csillagboltozat köt össze.A belső tér egykor gazdag berendezéséről még mindig tanúskodik Hans Krumpper jelentős síremléke, amely IV. Lajos német-római császárnak készült, és a déli oldalhajó végében található. A fejedelmi sírboltba lépcső vezet, ott IV. Lajostól kezdve egészen a 20. században elhunyt III. Lajos bajor királyig bezárólag a Wittelsbach-házi uralkodók sírjai találhatóak. A főbejárat és a többi ajtó tervét Ignaz Günther készítette, a berendezések és szobrok egy része a 15. és 16. századból származik.

A München jelképének számító óriási templom hossza 109 méter, szélessége 40 méter, a hajó falai körülbelül 37 méter magasak. A széles körben elterjedt legenda ellenére, miszerint a két torony jellegzetes kupoláinak magassága pontosan egy méterrel különbözik egymástól, ezek szinte azonos magasságúak: az északi torony 98,57 méter, a déli torony 98,45 méter magas. Mivel a városvezetés a belvárosban, a Mittlerer Ring (Középső Gyűrű) területén belül nem engedélyezi a 100 méternél magasabb épületeket, és egy 2004 novemberi népszavazás óta a gyűrűn kívül sem építhetők ennél magasabb épületek a város területén, így a tornyok messziről láthatók, és máig dominálják München látképét. A déli torony lifttel megközelíthető, az északi torony nem látogatható.

Története

Korábbi épületek

A 13. században a Wittelsbachok a mai Frauenkirche helyén, akkoriban a fallal körülvett város szélén, egy Mária-kápolnát építtettek. Kezdeményezésükre 1271. november 24-én II. Konrád freisingi püspök plébániajogot adott neki. Konrád ezzel azonban csak formálisan erősítette meg a Wittelsbachok által létrehozott tényállást. A késő román stílusú, háromhajós bazilikális elrendezésű épület nyugati oldalán kéttornyos homlokzat (westwerk) és előcsarnok, keleti oldalán pedig kórus állt. IV. Lajos német-római császár gótikus stílusban újíttatta fel a kórust, és ott emeltetett síremléket 1322-ben elhunyt feleségének, Beatrix von Schlesien-Schweidnitznek, ahová aztán 1347-ben őt is eltemették. Azóta a templom a Wittelsbach-család müncheni ágának sírhelyeként szolgált. Körülbelül 200 éves fennállása alatt a templomot a plébánia gazdag patrícius családjai gazdagon ellátták oltárokkal, festett üvegablakokkal és más adományokkal, amelyeket később az új templomba is átvittek.

A késő gótikus templom építése

Az új épület építésének okáról több legenda is kering, például az, hogy Zsigmond herceg egy vadászat során Münchenre nézett, és úgy vélte, hogy a városnak szüksége van egy templomra, amely messziről jelzi a város jelenlétét. Egy másik legenda szerint egy misén az öreg templomban egy lány összeesett és meghalt, mert a hívekkel teli templomból nem tudták időben kivinni. Erre a herceg megesküdött, hogy új, tágasabb templomot építtet, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő. Egy részletesebb történet hasonlóan szól: egy nap a teltházas elődépületben téves tűzriadó volt. München legszebb lányát a templomból menekülő emberek pánikjukban halálra taposták. Zsigmond herceg fiatalkorában egy alacsony rangú lányba szerelmes volt. A lány azonban félelmében elutasította a házasságot, mert nem akarta, hogy úgy bánjanak vele, mint Agnes Bernauerrel, akit alacsony származása miatt kegyetlenül megölt apósa, Ernst herceg. Mivel a templomban balesetet szenvedett lány a herceget szerencsétlen szerelmére emlékeztette, és nem akartja, hogy értelmetlenül haljon meg, a lány emlékére felépíttette a Frauenkirche templomát.

Valójában azonban valószínűleg a népesség növekedése, a müncheni polgárok megnövekedett önbizalma és reprezentációs igényük döntött az új épület építése mellett. Az építkezést Jörg von Halsbach (más néven Jörg Halspach vagy Jörg Ganghofer) végezte, aki egyidejűleg (1470-ben) a régi müncheni városházát is építette. Egy letisztult épület mellett döntött, amelynek díszítése is egyszerű volt. A városi tanács egyetértett ezzel, mivel az építész költségvetési és anyagbeszerzési okok miatt a téglaépület mellett döntött, mivel a közelben nem volt kőbánya.

1468. február 9-én Zsigmond herceg és Tulbeck püspök letette az új Marienkirche alapkövét, 1472-ben pedig lebontották a régi templomot. Az építkezés viszonylag gyorsan haladt. A hatalmas tetőszerkezetet még az épület íves részének megépítése előtt helyezte el Heinrich von Straubing mester. Heinrich 147 nehéz rakományú építőfa-tutajra volt szüksége a tetőszerkezethez, ebből 49 volt tetőfedő és 43 fűrészáru-tutaj, összesen körülbelül 630 köbméter faanyagot használtak fel. A tornyok a toronycsúcsok kivételével, már 1488-ban elkészültek. Így mindössze 20 év alatt elkészült a templom, ami más nagy templomokhoz képest nagyon rövid építési időnek számított. Röviddel a befejezés után Jörg von Halsbach meghalt, és a templomban temették el.

Az építkezés finanszírozásához az egyház először az régi templom már meglévő, bőséges alapítványaira támaszkodhatott, például eladva a telket és az épületeket. Amikor 1479-ben a források kimerültek, IV. Szixtus pápa teljes búcsút ajánlott azoknak, akik 1480 és 1482 között a Laetare vasárnapjától a Judica vasárnapjáig (nagyböjt 4. és 5. vasárnapja) tartó héten Münchenbe zarándokoltak, ott gyónni mentek és egy heti bérüket adományozták az építés céljára. Az így befolyt pénzt, több mint 15 000 rajnai guldent az építkezés finanszírozására fordították. A templom felszentelésére, amely a késő gótikus bajor városi plébániatemplomok hagyományának utolsó főművének tekinthető egyszerű, visszafogott stílusával, valószínűleg 1494. április 14-én került sor Freising herceg-püspöke, Sixtus von Tannberg vagy egy képviselője által. Sixtus hosszú ideig ellenezte az Ilmmünster és Schliersee kolostorok egyesítését, ezért nem volt elragadtatva az új építkezéstől. Az oldalsó oltárokat már a felszentelés előtt bevitték a templomba és újra felszentelték (például a ötvösök Szent Katalin-oltárát már 1471-ben újra liturgikus célokra használták), hogy ott misét lehessen celebrálni. A tornyok csak 1525 körül készültek el a jellegzetes „Welschen Hauben” (olasz stílusú hagymakupolák) felhelyezésével, miután néhány évvel korábban, a landshuti örökösödési háború alatt, a még kupola nélküli tornyokra ágyúkat állítottak fel München védelmének érdekében.

A hagyományosan a város fő plébániatemplomának számító Szent Péter-templommal szemben a Marienkirche felértékelése érdekében IV. Albert herceg 1492-95-ben megalapította a Zu Unserer Lieben Frau kolostort az Ilmmünster és Schliersee kolostorok egyesítésével, amelyekből aztán magával hozatta az új társszentek, Ilmmünsterből származó Szent Arsacius és Schliersee-ből származó Szent Sixtus ereklyéit is. Arsatius ereklyéjének átszállításakor súlyos összetűzésekre került sor a helyi lakossággal, akik nem akarták elengedni „saját” szentjüket.

A felszenteléskor a Wittelsbach-család adományaként a régi részek felhasználásával az ablakok és a legfontosabb oltárképek is elkészültek. 1502-ben Erasmus Grasser befejezte a stallumok építését. A 16. században újabb alapítványokat adományoztak a templom befejezésére és fenntartására.

München 1494-es látképe a Nürnbergi krónikában. Jól megfigyelhető a jelenlegi formáját már elnyerttemplom, viszont a tornyok tetején még bástyaszerű lőállások láthatók.

A templom alaprajza 1701-ből

A kora újkorban

A reformáció során 1576-ban Meißenből mentették ki az 1523-ban szentté avatott Szent Benno ereklyéit, mivel azokat egyébként megsemmisítették volna a protestánsok. A csontokat Münchenbe, a Neue Vestébe szállították. A Wittelsbach-ház ezt személyes diadalnak tekintette a protestánsok elleni küzdelemben. 1580-ban végül a ereklyék a Frauenkirchébe kerültek. Nagy tisztelet övezte őket, ami 1601-től a udvar által kezdeményezett új belső építéséhez vezetett. A belső teret barokk stílusban alakították át és újrafestették. 1604-ben Hans Krumpper szobrász megalkotta a Bennobogent, egy diadalívet a kórus bejáratánál, amely öt oltárt ölelt át, köztük Szent Bennoét. A boltívet a tetején egy diadalkereszt zárta le. 1620-ban készült el a monumentális főoltár, amely Mária mennybemenetelét ábrázolta, és Peter Candid műve volt. Az 1622-ben készült, fekete csiszolt mészkőből és bronzból készült síremlék, amelyet többek között V. Albert megvalósítatlan síremlékének bronzfigurái díszítenek, a történelem során többször is áthelyezték, és szintén Hans Krumpper alkotása. A 17. és 18. században fokozatosan minden oltárt új festményekkel és retablókkal láttak el. 1770-72-ben Ignaz Günther új ajtószárnyakat és új domborműveket készített a kóruspadokhoz. Végül 1780-ban Roman Anton Boos szószéke zárta le a nagy átépítést.

Az első pápa, aki Münchenbe látogatott, VI. Piusz volt, aki a sikertelen fordított Canossa-járás után Bécsből érkezett, ahol hiába próbálta megfékezni II. József császár káros egyházpolitikáját. Altöttingből érkezve, Ramsau bei Haagban lépve a Freisingi püspökség területére, a csalódott pápa 1782. április 26-án este ért Münchenbe. Az esős idő ellenére az egész város lakossága kint volt az utcákon.

A pápa 19 óra körül érkezett a Gasteigből az Isar-hídon át a városba. Minden templom harangjai szóltak, a város körül pedig tiszteletbeli ágyúsortűz dördült. Károly Tódor választófejedelem már Ramsau bei Haagban fogadta a Szentatyát, és Münchenbe kísérte, ahol VI. Piusz a rezidencia császári lakosztályában lakott. A pápa 1782. május 2-ig Münchenben maradt. Ez idő alatt déli 12 órakor és este 19 órakor a tükörszoba erkélyéről áldást adott a Schwabinger Gasséban összegyűlt sokaságnak. Április 28-án a theatinerkirchei St. Kajetan-templomban misét celebrált, délután pedig a Marienplatzon egy erre a célra felállított erkélyről áldást adott. Április 29-én misét celebrált a Frauenkirchében, majd meglátogatta az Augustiner- és a Michaelskirche templomot. Május 1-jére a pápa a polgári gyülekezet kérésére megígérte, hogy ellátogat a Bürgersaalba. Kora reggel először München legrégebbi városi plébániatemplomában, a Peterskirchében celebrált misét, majd a Bürgersaalba hajtott. A müncheni polgárok annyira lelkesedtek a pápa iránt, hogy ezekben a napokban több fiút is a szokatlan Piusz névre kereszteltek. A pápa látogatására egy emlékmű emlékeztet a Frauenkirche Szent Margit és Szent György kápolnájában, valamint egy portrémedál a Peterskirche északkeleti előterében.

19. század

1801 és 1927 között a Frauenkirche északi tornyának sisakja képezte a nullapontot az első bajor kataszteri felméréshez a bajor Soldner-koordinátarendszer szerint.

A bajor szekularizáció során 1802-1803-ban a kolostort feloszlatták, és a berendezés egy részét megsemmisítették vagy a bajor állam elkobozta. München azonban a következő egyházi adminisztráció átszervezése során érseki székhely lett, és azóta a plébániatemplomként épült Frauenkirche főszkesegyházzá vált.

1821-ben a hercegi kriptát kibővítették, ami a szentély megemelését jelentette. A külső megjelenés tekintetében Ludwig Lange és Matthias Berger tervei szerint a két templomtorony kupoláját vagy neogótikus nyolcszögletű hegyes kupolákkal, vagy szintén átalakított neoreneszánsz kupolákkal akarták helyettesíteni., ám egyik terv sem került végül megvalósításra, a templom belseje azonban következetesen újjáépült. A székesegyház 1858 és 1868 között tartó neogótikus „megtisztításának” kertében, amelynek során a korábbi reneszánsz és barokk berendezés nagy részét eltávolították, 1858-ban az egyik első intézkedésként a Bennobogen is áldozatul esett. A radikális neogótizáló munkálatokat 1858-tól kezdve először Matthias Berger építész kezdte meg, majd egy vita után a felelős építési bizottsággal 1863-tól Ludwig Foltz folytatta azokat, egészen 1867-ben bekövetkezett haláláig. A „restaurálási intézkedés” művészettörténeti és műemlékvédelmi szempontból egyaránt történelmi jelentőségű pusztítás volt, amelynek áldozatául estek a korábbi korszakok fontos műalkotásai. Ez azonban megfelelt a 19. századi korabeli európai restaurálási gyakorlatnak, amelyet Eugène Viollet-le-Duc purista elképzelései jellemeztek. Ráadásul akkoriban a gótikát tartották a leginkább egyházi stílusnak. A Frauenkirche berendezése ezért gazdag neogótikus stílusban készült el, amely a gótika különböző korszakait ötvözte. A flamand festő Peter Candid késő manierista stílusú főoltárát egy neogótikus szárnyas oltár (Anselm Sickinger készítette Matthias Berger tervei alapján) váltotta fel, gazdag díszítéssel és Moritz von Schwind festő szárnyképeivel, amelyek Szűz Mária életét ábrázolták. Az összes oldalsó oltárt is kicserélték. Anselm Sickinger új szószéke, amelyet gazdagon díszített hangvető fedél koronázott, felváltotta Roman Anton Boos korábbi hangvető-fedélfigurájával ellátott szószékét. A boltozatot csillagos égboltonként színesre festették. A templom átalakítását Gregor von Scherr érsek kezdeményezte.

• 
  A templom belseje az 1858-68-as nagy átépítés előtt, melyet még a Bennobogen uralt
• 
  Max Ainmiller és Moritz von Schwind: V. Vilmos herceg és Lotaringiai Renáta esküvője (1854, Müncheni Városi Múzeum). A gótikus belső tér rekonstrukcióját bemutató festmény olyan mély benyomást tett a katedrálisépítési bizottságra, hogy 1858-tól a templom belsejét újjáépíttették neogótikus stílusban, és Schwind megkapta a megbízást a főoltár képeinek elkészítésére.
• 
  A templom belseje a neogótikus átalakítás után (1858-1868): új szószék, Bajor Lajos áthelyezett síremléke, a háttérben a szobrász Anselm Sickinger új Mária-oltára (Schwinds szárnyas oltárának képeivel), szentfigurák a pilléreknél neogótikus baldachinokkal.
• 
  Matthias Berger (a templom restaurátorának) kétféle 1859-es látványterve: a bal oldali toronyterv laternaszerű felépítménnyel az utolsó gótikus párkány felett, körbefutó galériával és gombos kupolával, a jobb oldali toronyterv gótikus kupola nyitott laternával, hasonlóan a frankfurti Szent Bertalan-dómhoz.
• 
  J. M. Kolb 1857: A tornyok és a külső hajó átépítésének terve
• 
  A Münchener Punsch szatirikus magazin karikatúrája az építészeti vitáról (1853): „Az égető toronykérdés: hegyes vagy kerek?”

20. és 21. század

A súlyosan sérült templom egy 1945-ös légifelvételen

Az első világháborút követően kaotikussá vált a politikai helyzet Münchenben. 1919 áprilisában, a Bajor Tanácsköztársaág kikiáltása után Eugen Leviné forradalmi templommá nyilvánította az épületet. Az erőszakosan ateista rendszer a régi rend jelképének tekintette a Fruenkirchét, amelynek tornyait az egyik plakátjukon ledönti egy meztelen óriás. Tényleges károkat azonban nem tudtak benne okozni, mivel alig 1 hónap múlva a tanácsköztársaság elbukott.

1930 és 1932 között a neogótikus berendezés átfogó restauráláson esett át. Ennek során megváltoztatták a falak és a boltívek színvilágát, de a berendezést megőrizték. A második világháborúban a Frauenkirche 1943 és 1945 között légitámadások következtében súlyosan megrongálódott, a csarnokboltozat részben beomlott, és a berendezés egy része megsemmisült. A neogótikus berendezést a háború alatt nem menekítették ki a templomból, mivel nem tulajdonítottak neki olyan történelmi jelentőséget, mint a középkori eredeti műalkotásoknak, mint például az üvegablakoknak. Csak az első súlyos károk bekövetkezte után próbálták meg legalább Schwind szárnyas oltárának festményeit megmenteni, amelyek azonban a következő bombázás során megsemmisültek. A háború után a neogótikus berendezésből még nagy része megmaradt az oldalsó oltároknak, de a takarítási munkálatok során azokat feldarabolták és elszállították. Ugyanez történt az eredeti gótikus kóruspadokkal is, amelyekből csak Erasmus Grasser szobrait mentették meg és használták fel újra a háború után.

Az újjáépítés során az eredeti gótikus tengelyablakot gazdag traverzával kibővítették és a déli oldalra helyezték át. Helyére az úgynevezett Scharfzandt-ablak került, amelynek gótikus üvegfestményei megmaradtak, ezt a kórus közepére helyezték, hogy az új, kisebb és egyszerűbb főoltárral ne keletkezzen üres tér. A háború utáni évek ízlésének megfelelően a templom újjáépítése 1948 és 1955 között (1. fázis, C. Th. Horn szerint) először csak szűkös és díszítetlen formában történt. 1957-ig a két kriptát kibővítették és átalakították.

1971 és 1972 között a második vatikáni zsinat előírásainak megfelelően átalakították és lejjebb helyezték az oltárteret. 1980 és 1981 között újratervezték a belső teret, és a boltívbordákat okker színűre festették. 1984 után a templom tetőzetébe visszaépítették az eredeti tetőablakokat, amelyekről az első építési fázisban lemondtak. A Frauenkirche külső falain található, a Salvatorkirche egykori temetőjéből származó mintegy 120 epitáfiumot 1982-83-ban akrilgyantával konzerválták. Sok közülük gazdag müncheni családoké volt, és koruk több száz év. Rövid időn belül két újabb pápai látogatásra került sor: II. János Pál pápa 1980 novemberében és 1987 májusában is felkereste a templomot.

Az 1994-ben ünnepelte 500 éves jubileumát megelőzően, 1989-től kezdődően a tornyokat és a belső teret restaurálták. Az eredeti berendezésből csak a kórusablakok üvegfestményei és néhány festmény és szobor maradt meg, ezeket más darabokkal egészítettek ki, amelyeket a tisztítás után a freisingi egyházmegyei múzeumba szállítottak. Így a templom belseje az 1989 és 1994 közötti átfogó restaurálás óta ma ismét gazdagabban van berendezve, mint a háború utáni első évtizedekben.

A templom történetének egyik legkülönlegesebb eseménye volt, amikor a korábbi érsekét, Joseph Ratzingert XVI. Benedek néven római pápává választották. Az új pápa első külföldi apostoli útja Bajorországba vezetett, amely során 2006. szeptember 10-én fölkereste korábbi székesegyházát, a Frauenkirchét is, ahol ő vezette az esti vecsernyét, és prédikációt is mondott.

Építészeti jellemzői

A történelmi és a jelenlegi templom alaprajza1 = Főportál, 4 = Szixtusz-portál, 9 = Benno-portál, 13 = Szentségi kápolna, 21 = Donát- avagy Menyasszonyi portál, 26 = Arsatius-portál

Az épület szinte kizárólag téglából épült, késő gótikus, háromhajós csarnoktemplom, sokszögletű szentélykörüljáróval, amelyet a hosszanti oldalakon lévő oldalkápolnák és a körfolyosó stabilizálnak. Az épületet tagoló párkányok pollingi mészkőből készültek. Ez az utolsó és egyben legnagyobb csarnoktemplom, amelyet a Wittelsbach-család rezidenciavárosában építettek.

A késő gótikus téglaépület, amelyet kápolnák vesznek körül, 109 méter hosszú, 40 méter széles és 37 méter magas. A belső tér három részre oszlik: a főhajóra és két azonos magasságú (31 méteres) oldalhajóra, amelyeket két oldalról egy-egy 11 darab 22 méteres pillérekből álló pillérsor szegélyez és választ el egymástól, és segít bezárni a teret. Ezek igencsak nagy méretűek, de lenyűgöző magasságuk és az épület magasság-szélesség aránya miatt meglehetősen karcsúnak tűnnek. A boltozatok mintáját Heinrich von Straubing tervezte.

A széles körben elterjedt legenda ellenére, miszerint a két jellegzetes kupolás torony magassága pontosan egy méterrel különbözik egymástól, valójában szinte azonosak: az északi torony 98,57 méter, míg a déli torony csak 98,45 méter, vagyis mindössze 12 centiméterrel alacsonyabb. Az eredeti terv szerint a tornyok tetejét hegyes csúcsdíszek koronázták volna, hasonlóan a kölni dómhoz, de ezeket pénzhiány miatt soha nem építették meg. Helyettük a reneszánsz idején két kupolát emeltek, amelyek nem illeszkednek az épület építészeti stílusához, de az évszázadok során München jellegzetes nevezetességeivé váltak. Körülbelül 185 000-206 000 m³-es zárt légtérrel rendelkezik, amelyből 150 000 m³ a boltozat magasságáig terjed, ezzel a 14. legnagyobb a világ templomai közül.

A templom zárt és kívülről egyszerű – Jörg von Halsbach a legtöbb gótikus templomban szokásos támpilléres szerkezetet a belső térbe helyezte át. Az egyes pillérek folytonos falazatként lettek felépítve, és a mellékkápolnák elválasztó falaként szolgálnak. Ugyanezen elv alapján épült a gdański Szűz Mária-templom és az albi katedrális is, amelyek szintén a téglaépítészet legkiválóbb alkotásai közé tartoznak.

Az épület keletelt fekvésű, a nyugati homlokzati westwerkes tornyok hatalmasnak tűnnek és vonzzák a tekintetet, mivel jóval magasabbak, mint a hajó tetőgerince. Négyzet alakú alapjuk felfelé enyhén keskenyedik, egészen a tetőgerinc magasságáig. Ott nyolcszögletűvé válnak, és úgynevezett „welch” kupolákkal zárulnak, amelyeket azonban csak 1525-ben helyeztek el. Egy ideig a kora reneszánsz termékei voltak, de a hagymakupolák valószínűleg a feltételezett Salamon templomára vezethetők vissza Jeruzsálemben. Ez azonban valójában a mai Sziklamecset, amelyet akkoriban tévesen az ókori templomnak tartottak; a tető formájának másolásával a hívőknek utalást akartak adni a mennyei Jeruzsálemre. A korábban Templum Domini néven ismert keresztény épület képei az 1486-ban megjelent Peregrinatio in terram sanctam című műben Bernhard von Breidenbach fametszetein és az 1493-as Nürnbergi krónika című műben váltak ismertté a birodalomban, és ezen képek alapján terjedtek el a következő évtizedekben.

Az épület külseje

Homlokzat

A templom visszafogott tégla főhomlokzata

Az épület külseje a gótikus stílusú, a faragott kőből épült templomokhoz képest kevés díszítéssel rendelkezik. Még a balti-tengeri térség téglagótikus stílusú templomaihoz képest is egyszerű és letisztult a falak kialakítása és az épület összessége. A tornyok sarkain a legegyszerűbb három- és négyosztatú lóherelevél alakú mérmű díszítés található meg csupán, a mellékhajók külső falain pedig formázott téglákból készült domborművek láthatók. De éppen ez a méltóságteljes egyszerűség teszi az épületet hatalmasabbá és impozánsabbá, mint amit a gazdag díszítés elérhetne. Pablo de la Riestra ezzel kapcsolatban így ír: „Valóban, a terv sűrűsödött. A formai gazdagság feladása nem vezetett esztétikai elszegényedéshez; éppen ellenkezőleg, ezáltal nőtt az építészet által sugárzott hatalmas erő. Ez a megközelítés bizonyos szempontból hasonlít a 20. századi modernizmusra, amely a „kevesebb több” mottóval indult.” A legkiterjedtebb, de egyben legdiszkrétebb díszítést a tufakő frízek jelentik, amelyek hosszúkásan körbefutnak, elválasztva a kápolnasor köríves tetőzetét a hajó többi részétől, valamint a tornyok emeletosztását.

A balti-tengeri térség tégla templomaihoz és a dél-francia gótikus templomokhoz hasonlóan a müncheni Frauenkirche homlokzatán is alig találunk figurális díszítéseket. Itt ezek a homokkő portálokra koncentrálódnak, és tartalmilag két motívumra korlátozódnak, amelyek minden bejáratnál visszatérnek, nevezetesen Szűz Mária és a fájdalmas Krisztus alakjára. A figurák konzolokon vannak elhelyezve az ajtókon.

Az északi, keleti és déli külső falak alján számos epitáfium található. Ezek a templomot körülvevő egykori temetőre emlékeztetnek. Higiéniai okokból a temetőt bezárták és áthelyezték, de korábban a polgárok többször is sikeresen megakadályozták ezt. 1773-tól azonban csak a már meglévő családi sírhelyeken lehetett temetni, és 1800-ban megtörtént a lezárás, és a terület lekövezése. A falon a gazdagabb polgárok megmaradt kő epitáfiumai találhatók. Ezek részben figurális díszítéssel rendelkeznek, egyes szövegek alig vagy egyáltalán nem olvashatók. 1984-85-ben a Messerschmitt Alapítvány segítségével konzerválták őket. Az egyik megmaradt sírkő például a barokk jeles művészéé, Cosmas Damian Asamé.

Portálok

A templomnak öt portálja van, a főportál a nyugati homlokzat (westwerk) tornyok között, két-két portál pedig a hajó hosszanti oldalain található. Mindegyiket csónakíves keret veszi körül. A nyugati és a délkeleti portálon levéltekercses díszek (más néven crocketek) láthatók. A két északi portál feletti timpanonokat mérművek borítják. Az összes ajtólapot Ignaz Günther készítette 1772-ben.

Főportál

A főbejárat portálja Szűz Máriának lett szentelve. A kagylós íves boltív keresztvirágban végződik. A figurális díszítést Krisztus, mint a fájdalom embere, és Mária alakjai alkotják. Ezek még a régi templomból származnak, és 1330-40 körül készültek. Az ajtószárnyakat a második világháború után egyszerűsített formában rekonstruálták. A kapu felső részén, a timpanonra emlékeztető medallionban Mária mint szeplőtelen fogantatású és a Napba öltözött asszony látható domborműben. A kapu többi része különböző motívumokkal díszített, amelyek többek között utalnak az ábrázolt szentekre, illetve a kapun keresztül elérhető templomrészekre. A kapuszárnyak két oldalát jón oszlop határolja. A többi ajtó is ezt a sémát követi, csak a medallionban kiegészülnek a portálnévadó szentjeinek alakjaival. Az ajtó jobb oldalán található a déli toronyhoz vezető lépcső és egy dombormű az Olajfák hegyén játszódó jelenettel (Jézus imádkozik, míg tanítványai alszanak). Ez a dombormű egyben menedékjelként szolgált az üldözöttek számára.

Arsacius-portál

A délnyugati bejárat Szent Arsaciusnak, Milánó védőszentjének és az Ilmmünster apátság védőszentjének van szentelve, aki 1492-95-ben, az apátság és a Schliersee apátság egyesülésekor „magával hozta” ereklyéit. A portált egy angyali üdvözlet jelenet díszíti. A bal oldalon áll az angyal, aki az üdvözletét mondja, a jobb oldalon Mária fogadja ezeket a szavakat.Ez a legegyszerűbb, legkevésbé díszes portál. A figurák másolatok. Az eredeti, körülbelül 1400-ból származó figurák ma a freisingi dóm múzeumában láthatók.

Menyasszonyi portál / Donát-portál és az alapkő

A délkeleti kaput „Brautportal” (menyasszonyi kapu) vagy Donatusportal (Donát-kapu) néven emlegetik. Korábban Schrannentor (piaci kapu) néven is ismert volt. Időnként ez volt a leggyakrabban használt bejárat, mivel a Schrannenmarkt (gabonapiac) felé nézett, a mai Marienplatz felé. Szent Donátnak, Arezzo védőszentjének, a meisseni dóm társvédőszentjének szentelték, ahonnan Szent Benno ereklyéit átszállították ide. Valószínűleg kedvező közlekedési elhelyezkedése miatt ez az egyetlen templomkapu, amely gazdagon profilált gótikus kerettel rendelkezik, apró figurális díszítéssel két archivoltban, amely 1480 körül készült, és 1860-ban egészült ki. A keret figurái a külső körben női szentek, a belső körben pedig férfi szentek. A külső archivoltban egy angyali üdvözlet is látható. A bal oldalon álló angyal azonban nem a templom építésének idejéből származik, hanem 1896-ban készült. A portál oldalain a Szűz Mária és a Fájdalmas Szűz ábrázolásai láthatók, amelyek 1430 körül készültek. A portál jobb oldalán egy fogadalmi tábla található, amelyen az 1468-as alapkőletétel felirata olvasható.

A szöveg felett egy dombormű látható, amely bal oldalon Zsigmond herceg (1439–1501) címerét, középen pedig őt magát térdelő helyzetben ábrázolja, amint a jobb oldalán álló Madonna előtt imádkozik. Zsigmond 1467-ben visszavonult a hatalmi ügyekből, a kormányzást IV. Albert vette át. Zsigmond viszont tétlenül töltötte idejét, ám megtartotta a Frauenkirche feletti patronátust, ezért ő is szerepel az alapkő feliratán. A portál felett egy napóra van festve a falra, amely kissé kiemelkedik onnan.

Benno-portál

A hajó északkeleti részén két sekrestyeépület található: a legészakibb kórusablak alatt található egykori gótikus sekrestye ma az imatermet és szentségi kápolnát rejti. Nyugaton a barokk stílusban épült mai sekrestye csatlakozik hozzá, amelyet a szomszédos portál után Bennosakristei néven emlegetnek. A portál a város és a tartomány védőszentjének, Meißeni Szent Bennonak van szentelve, akinek ereklyéi a reformáció során Münchenbe lettek menekítve.

Szixtusz-portál

Az északnyugati portál Szent II. Szixtusz pápa tiszteletére lett szentelve. Ez a pápa és vértanú a schlierseei kolostor védőszentje, és a kolostor összevonása óta a Miasszonyunk templom társvédőszentje. A portált egykor díszítő alakok ma már nem ismertek, de lehetséges, hogy eredetileg itt állt a szentségtárban található kőből faragott Megváltó-szobor. A portál bal oldalán egy érdekes részlet található. Egy menedékjel (keresztfejű szár, fordított háromszög alakú talppal, mint a főportálon), amely védelmet jelezte az üldözötteknek. Ez a gyakorlat hosszú ideig feledésbe merült, de az utóbbi időben újra megjelenik, mivel a templom befogadta azokat a személyeket, akiket ki akartak toloncolni. A portállal szemben áll a Bennobrünnlein, Josef Henselmann 1972-es műve, amely a háborúban megsemmisült régi kutat váltotta fel.

• 
  A főportál
• 
  A Donát-portál és a felette lévő napóra
• 
  A déli Arsatius-portál
• 
  Az északnyugati Benno-portál
• 
  A Frauenkirche alapköve
• 
  A Szixtusz-portál menedékjegye

Az épület belseje

A templom főhajója

A hosszú oldalak és a kórus körfolyosójának magas ablakai, a karcsú oszlopok és a templomterem világos falfestése könnyed légkört teremtenek. Az előcsarnokba lépve tizenegy oszloppár látható fehér falként. Ezek a nyolcszögletű, díszítés nélküli oszlopok három hajóra osztják a teret. A padló rombuszmintás, zöldes-kékes és vöröses kövekből áll. A mennyezet a legszebb késő gótikus stílusban csillagboltozatként van kialakítva. A boltív oszlopai nagyon magasan helyezkednek el, és az 1989-94-es restaurálás után ismét az eredeti finom okker színűek. Az oszlopok tövében sok kis színesre festett konzolfigura látható, néhányuk grimaszol. Ezek a portrék a templom építésében részt vevő kézművesekről a késő középkorban megnövekedett polgári önbizalmat fejezik ki. A középső és oldalsó hajók boltívcsúcsai körülbelül a körbefutó tufakő fríz magasságában vannak, amint az az 1945-1946-ban elpusztult templomról készült ábrázolásokon is látható. Közepes magasságból, például a közeli Új városháza tornyából készült felvételek alapján ez a torony magasságának jó egyharmada. A 21 kápolna az oldalakon és a körfolyosón, mint már említettük, egymástól belső támpillérekkel van elválasztva. Boltozatuk csúcsa néhány méterrel alacsonyabban van.

A müncheni dóm belsejében a visszhang időtartama az 1990 és 1994 közötti felújítás során beépített csiszolt márványpadló elhelyezése óta körülbelül 11,5 másodperc.

Az előcsarnok és a Teufelstritt

A Teufelstritt, amely a legenda szerint az ördög lábnyoma

Az 1989 és 1994 között végzett restaurálás során eredeti formájában helyreállított előcsarnokban bal oldalon található Lothar Anselm Freiherr von Gebsattel (1761–1846), München és Freising első érsekének Ludwig Schwanthaler által készített epitáfiuma. Alatta a templom makettje és alaprajza látható, amelyet 1997-ben a Lions Club adományozott. Jobb oldalon Andreas Wolff „Mária házassága” című festménye és felette „Szent Kristóf” című festménye látható.

A terem cellás boltozattal lett befedve, azaz kizárólag háromszögekből áll, és hiányoznak az ívelt bordák. A templomhajókba vezető átjáró rácsát 2000-ben készítették, rajta áll Friedrich Wetter érsek (aki 2008 óta emeritus) latin mottója: Pax Vobis („Béke veletek”). Bár néhány már 1985-ben elkészült, a többi kápolna rácsot csak 1993-ban fejezték be.

A terem közepén található a legendás Teufelstritt, azaz az ördög lábnyoma. A sarkantyús lábnyom helye jelzi azt a pontot, ahonnan a barokk átépítést követően 1620 és 1858 között egyetlen ablakot sem lehetett látni (a ma látható kórusablakot a Benno-diadalív és az eredeti főoltár még kitakarta). Ebben az időben egy legendát találtak ki a gondosan kialakított lábnyom magyarázatára: A mesterember, tekintettel a nagy templom építésének nagy kihívást jelentő feladatára, a ördög segítségét kérte. Az ördög beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy a templom ablakok nélküli legyen. A templom elkészülte után az ördög bement oda, hogy ellenőrizze, teljesítették-e a követelését. Amikor a lábnyom helyére állt, és nem látott ablakot, nevetve felugrott, és így keletkezett a lábnyom. De amikor még egy lépést előre tett, a sok ablak megjelent, és be kellett látnia, hogy tévedett.

A kórus belseje

A kórus bejáratát bal oldalon egy színes kőfaragvány díszíti, amely a feltámadott Krisztust ábrázolja, és még a régi templomból származik, Lajos császár idejéből (1320 körül). Ezen Krisztus a virágok formájában ábrázolt sebhelyeit mutatja. A szobor 1980-as évekbeli restaurálása során az eredeti festékrétegek is előkerültek. A szemközti oszlopon Mária gyermekével látható, ez 1520 körül készült. A színes fa szobor, amely a reneszánsz formanyelv határán mozog, egy passaui mester keze munkája. A két szobor együttesen alkotja a templom ikonográfiai témáját.

A kórus mai kialakítása az 1990-es évek elején végzett felújítási és restaurálási munkák eredménye. Elmar Hillebrand tervezte az új főoltárt, az ambót, a kóruspadokat, egy kőintarziás padlót, amely az oltárt a püspöki katedrával köti össze (szimbolikus kapcsolatot teremtve ezzel az Eucharisztia és a püspök között), és végül a kórus fő részén egy Mária-oszlopot. Az oltár úgy lett elhelyezve a presbitériumban, hogy a pap a szentmisét versus populum (a nép felé fordulva) és versus absidem (a nép háttal) is celebrálhassa.

A székesegyházi káptalan, a prépost, a dékán és tizenkét pap által végzett napi kórusimádságokhoz a város egyik legjelentősebb korabeli építésze és művésze, Erasmus Grasser 1495 és 1502 között stallumokat készített, melyet az apostolok és próféták mellszobraival, valamint kisebb szobrocskákkal díszített. A padok a barokk korban is megmaradtak, túlélték a neogótika tisztogatását, de a második világháborúban elégtek, a figurák azonban máshol voltak tárolva, és átvészelték a pusztulást. Emiatt a Frauenkirche rendelkezik Németország legnagyobb megmaradt késő gótikus figuraegyüttesével. A megmaradt késő gótikus szoborcsoport nagy részét az új kóruspadon is újra felhasználták. Az üléseken a tizenkét apostol büsztje található, amelyekhez mindegyikhez egy-egy ószövetségi próféta tartozik. A mellszobrok alatt egy-egy latin nyelvű szöveg található az Ószövetségből és az Újszövetségből, amely bemutatja, miről vitáznak a Biblia két könyvének képviselői.

A kórust vizuálisan Roman Anton Boos Mária-szobra zárja le, amelyet 1780-ban az akkori szószék hangvetőjéhez készített. Ez az aranyozott szobor a lábánál térdelő puttóval együtt a korai klasszicizmus rendkívül értékes példája. Alatta oldalt Ignaz Günther 16 aranyozott fa domborművéből 12 látható, amelyek Mária életének jeleneteit ábrázolják. Ezeket 1774-ben készítették a stallum kiegészítéseként, és eredetileg a kóruspad figurái alatt voltak elhelyezve. A négy hiányzó tábla ma a Bajor Nemzeti Múzeumban található.

A kórus külseje

A kóruspadok és a kóruskerítések külső részén Erasmus Grasser késő gótikus kóruspadjainak figurái és domborművei láthatók, amelyeket 1495 és 1502 között készített. A kórus körül látható kis szobrocskák mindazokat a szenteket ábrázolják, akiknek ereklyéi a templomban megtalálhatók. Ezek a következők: Szent Korbinian, Szent Lúcia, Szent Attila, Római Szent Félix és Adauctus, Szent Apollónia, Szent Ágota, Szent Ilona, Szent Balázs, Szent Mauríciusz, Szent Katalin, Szent Eligius, Szent Rasso, Szent Ágnes, Szent Quirinus, Szent Oswald, Szent Márta, Szent Leonhard, Szent Flórián, Szent Julianna, Szent Sebetyén, Szent Wunibald, Szent Mária Magdolna, Remete Szent Antal, Szent Achatius, Szent Severianus, Szent Severus, Szent Victorianus, Carpophorus, Szent Krisztina, Szent Rókus, Szent Kristóf, Clairvaux-i Szent Bernát, Szent Egyed, Szent Borbála, Szent Afra, Szent Jusztina, Szent György, Antiokheiai Szent Margit, Árpád-házi Szent Erzsébet, Szent Vitus, Szent Dorottya, Szent Lőrinc, Szent Ulrik, Szent Zsigmond és Szent Wolfgang.

A második kórusív alatt mindkét oldalon a szobrocskák alá az eddigi müncheni és freisingi érsekek címereit festették fel. A harmadik ív alatt bal oldalon szent pápák, jobb oldalon szent püspökök és egy pápa domborművei láthatók. A kórus végén, a Mária-oszlop mindkét oldalán a memmingeni oltár részei lógnak. Ezt az oltárt, egy Claus Strigel műhelyében 1500-ban készült szárnyas oltár kialakítású retablót, a papi testvériség 1860-ban vásárolta meg a katedrális kiegészítésére a restaurálás után. Az oltár táblaképekből, szobrokból és domborművekből áll. Az oszlop mellett bal oldalon Szent György és Szent Achathius képei, jobb oldalon pedig Szent Orbán és Szent Márton képei láthatók. A képek alatt latin nyelvű imák olvashatók, a szentek felett pedig angyalok lettek ábrázolva. A fő rész mellett bal oldalon Szent István, jobb oldalon pedig Szent Lőrinc vértanúk szobrai állnak konzolokon. A kórus záróoszlopának jobb oldalán Szent Péter apostol domborműve, valamint Szent Margit és Nagy Szent Antal képei lógnak, a másik oszlopon pedig Szent Tamás apostol domborműve, illetve Mária Magdolna és Szent Miklós ábrázolásai láthatók.

• 
  Josef Alexander Henselmann által készített bronz dombormű XVI. Benedek pápáról a hátsó bal oldali pilléren
• 
  Üvegablak a kórus végén, az Angyali üdvözlettel (fent), Jézus születésével (középen) és a körülmetéléssel (lent) kapcsolatos jelenetekkel.
• 
  A szentélyben lógó nagy méretű feszület
• 
  A gótikus Krisztus-szobor
• 
  A stallum szoboregyüttesének részlete
• 
  A memmingi szárnyas oltár
• 
  Az új főoltár

Kápolnák

Északi toronykápolna / Tulbeck-kápolna

A Tulbeck-kápolna neogótikus mellékoltára

Johannes Tulbeck püspök faragott sírköve, a német késő gótikus képzőművészet egyik remeke

A bejárati csarnok átjárójában, a nyugati falon, a kereszthajó alatt található az 1584-ben meghalt Bernhard Eisenreich kántor epitáfiuma, és a keleti falon Lucas Wagneré, aki 1567-ben hunyt el. Magában a kápolnában a keleti falon, a templom belsejébe vezető átjáró bal oldalán áll az egyetlen megmaradt neogótikus oldalsó oltár, amelyet 1863-ban J. Wirth készített. Ez főként zöld és arany színű, és gazdagon kidolgozott díszítéssel rendelkezik.

Az oltárfelépítményen egy Mária-dombormű (1475 körül) látható, amely vörös „adneti márványból,” egy különleges osztrák mészkőből készült. Ezen az alapító, Johannes Tulbeck püspök imádkozik Mária felé, aki a gyermek Krisztust tartja a karjában. Krisztus egyik kezében a hatalom jelképét, az országalmát tartja, de az alma azt is szimbolizálja, hogy Mária az új Éva, aki eltörli a bűnt, és hogy Jézus az új Ádám. A domborművet Szent Erzsébet és Szent Ágnes alakja kíséri. A szószéken Szent Frigyes áll, oldalán Szent Ottília, mind késő gótikus alakok, amelyek azonban, akárcsak a dombormű, a neogótika ízlésének megfelelően lettek megformálva. Az oltár predellája egy reneszánsz Krisztus siratását ábrázolja, amelyet egy kanonok rendelt meg, aki szintén szerepel a képen.

A szemközti oldalon áll a müncheni céhek utolsó megmaradt késő gótikus zászlós szekrénye. Ez a szekrény (1470 körül) a bor- és pálinka-kocsmárosok céhéhez tartozott, amit a ráfestett ónkorsók jelzik. A céhek szekrényei a zászlójukat tartották, amelyet egy tagjuk vitt az egyházi felvonulásokon.

Az oltár előtt látható Johannes Tulbeck sírköve, amelyet egykori sírjából a kápolna falára helyeztek. Ez egy nemzetközi szinten is rendkívül jelentős gótikus szobrászati műalkotás, 1476 után készült, vörös márványból. A halott alvóként van ábrázolva, feje párnára hajtva. Ruházatán ismét megtalálható a képprogram, azaz Mária és a Megváltó.

A sírkő feletti festett üvegablakon Richard Holzner (1931) ábrázolta Szent Benno és Szent Korbinian életének jeleneteit. Az ablak felett bal oldalon a Tulbeck család címerének domborműve (egyfajta hordó), jobb oldalon pedig Johannes Tulbeck püspöki címerének domborműve (a hordó és a freisingi mór) látható.

Az északi oldalsó hajóhoz vezető íves boltív alatt, az északi oldalon láthatók Joh. P. Bianchi kancellár (meghalt 1615-ben) és alatta Franz Tichtl kántor (meghalt 1520-ban) epitáfiumai. Szemben egy oltárkép látható a feltámadott Krisztussal, amely egy korábbi retablóbl származik a Tulbeck-kápolnából, amelyet annak beneficiatusa, Henry Anslew kántor építtetett 1600 körül, valamint szintén itt látható Joh. P. Pronner kántor († 1618) epitáfiuma.

Az egykori Apollónia-kápolna

1416-ban a müncheni Tichtl család az elhunyt tagjai emlékére örökös miséztetési alapítványt, évfordulós gyászszertartást és ún. örökös gyertyát alapított, amelyeket 1432-ben Franz Tichtl egy eucharisztiás csütörtöki körmenettel egészített ki. A körmenet egészen a 19. századig fennmaradt. A kápolna védőszentjei 1416 óta Antiokheiai Szent Margit és a Szent Háromkirályok, akikhez 1442-ben Szent Korbinián, Szent Apollónia, Szent Félix és Szent Adauctus társult.

A kápolnában ma egy gyóntatószoba található, amelyet 1993-ban építettek be. Felette lóg az 1690-ből származó régi oltár oltárképe, amely a müncheni udvari festő, Franz Degler műve. A kápolna ablakában látható üvegfestmények a rózsafüzér titkait ábrázolják, és 1961-ben Josef Auer készítette őket Alois Miller 1934-ben készült kartonvázlatai alapján. A bejárati falon szemben látható Franziskus von Bettinger bíboros epitáfiuma, amely vörös márványból készült, mellette pedig az első világháborúban elesett nemesek listája található. Az epitáfiummal szemben lévő oszlopon Elmar Dietz bronz Immaculata-szobra látható, amelyet 1959-ben a bajor nemesség adományozott.

Háromkirályok-kápolna

A kápolna oltárát 1468-ban a Giesser és Schluder családok adományozták, de 1518-ban a Barth patrícius család védnöksége alá került, akiknek sírhelye is ott található. A család hagyománya szerint a férfi tagokat a háromkirályokról nevezték el (Caspar, Melchior, Balthasar, magyaros alakban Gáspár, Menyhért és Boldizsár). A kápolna festett üvegablaka Krisztust mint jótevőt ábrázolja, és Robert Rabold művész alkotása. Ezen az ablak alatt a Barth család epitáfiumai találhatók a 16. század végétől 1763-ig bezárólag.

Az oltárkép (A háromkirályok imádata) Ulrich Loth (1628) jelentős kora barokk műve, amelyben a művész virtuóz módon játszik a fényekkel és árnyékokkal. Míg a királyok imádják a kis Jézust és fényben fürdenek, az adományozók csak halványan láthatók a jászol szénapadlásán. A felső képen az evangélisták, a predellán pedig Szent Leonhard, Onophrios a Szent Katalin és Szent Ágota látható, mindannyian a kápolna mellékpatrónusai. Az oltárral szemben a Barth és Giesser családok címeres halotti pajzsai lógnak.

Tamás- és Korbiniánusz-kápolna

Már 1349-ben felszentelték a Szent Tamásn apostol tiszteletére felállított oltárt, melyet Heinrich Stupf és Konrad Wilbrecht adományozott az épülő templomnak. 1651 óta a kápolnában egy csodatévő Mária-képet, az úgynevezett „Mariä Rosen”-t tisztelték. A tisztelet 1633-ban kezdődött, amikor egy szabó megesküdött, hogy ruhát ad egy Mária-képre, ha a háza megmenekül a kitört tűztől. Amikor a háza nem égett le, kiválasztotta ezt a korai gótikus figurát, és ruhát adott rá. A kegykép azonban 1859-ben a neogótikus átépítés során megsemmisült.

A nyugati falon látható a korai barokk oltár megmaradt predellaképe, amelyen látható, ahogy Tamás megérinti Jézus oldalán lévő sebet. A kép felett egy fa táblán látható Josef Knabl Mária megkoronázása című képe és Albert Lerch, a kápolna beneficiatusának epitáfiuma. A padlón két gótikus zárókő fekszik, amelyeket a háború után a romok közül mentettek ki. Ezeket azonban már nem lehetett beépíteni, mert túl nehezek lettek volna a mai boltívszerkezethez.

Robert Rabold 1965-ben készült üvegablaka az érsekség szentjeit ábrázolja: Anianust, Tours-i Szent Irmingardot, Puchi Edignát, Marinust, felettük Salzburgi Szent Rupertet, Korbiniánuszt, Bennót, Freisingi Ottót, és végül az Istenszülőt. Az ablak alatt egy ismeretlen lovag sírköve látható 1600-ból, valamint Ignaz Kremponer († 1690) beneficiatus epitáfiuma.

A kápolna főoltára a neogótikus északi kórusoltár két szárnyából áll. A szárnyak a jobb oldalon Szent Korbiniánusz, a bal oldalon pedig Szent Benno életéből származó legendákat ábrázolnak. Az oltárt Maximilian Menz festette 1865-ben. A táblákat álépítészet keretezi, amelyet Elmar Hillebrand festett a templom 1993-as restaurálása során. Az oltáron egy kis festmény áll, amelyet 1610 körül festettek, és amelyen Mária a kis Jézussal látható, amint angyalok rózsákkal szórják meg őket. 1992-ben vásárolták meg, és az elpusztult „Mariä Rosen” kegyképre emlékeztet.

Szent Balázs és az Aprószentek kápolnája

A Johann Rottenhammernek tulajdonított Ecce Homo-oltárkép

A kápolna védőszentje, Szent Balázs püspök már az előző templomból is ismert 1439 óta, és 1959-ben kiegészült a Hétfájdalmű Szűz Máriával.

Az eredeti barokk berendezés oltárképét 1860-ban a historizáló tisztogatás során eltávolították és Frauenchiemseebe szállították, hogy ott főoltárként szolgáljon. A barokk együttesből csak Jacopo Amigoni 1717–1720 között készült predellaképe maradt fenn, amely a betlehemi gyermekgyilkosságot ábrázolja , jelenleg ez a nyugati falon lóg.

A főoltárképet az Ecce Homo téma ábrázolja 1599-ből. A müncheni patrícius Franz Füll von Windach adományozta, és a lebontott Bennobogen Ecce Homo-oltáráról származik. A manierizmusra jellemző módon a képen nagy tömeg látható, az alakok jelentőségteljes, természetellenes (módosított) pózokban állnak. Ugyancsak jellemző a reneszánsz késői szakaszára a színvilág. A festmény aláírása már nem olvasható, de ma Johann Rottenhammer nevével azonosítják. Ő alkotta a felső képet is, amely Jóbot ábrázolja. Jób itt Krisztus előképe, aki ugyanúgy szenved, mint Jézus a főképen. A predellát Rottenhammer egyik tanítványának tulajdonítják, és Clairvaux-i Szent Bernátot, Párizsi Szent Dénest, Szent Egyedet, Szent Jusztinát és Római Szent Zsófiát ábrázolja.

Rottenhammer két keskeny, az együtteshez tartozó képet is készített, amelyek a mecénások névadó szentjeit, Assisi Szent Ferencet és Szent Borbálát ábrázolják, és egy késő gótikus Szent Balázs-figurát kereteznek. A figura a kápolna másik védőszentjére utal. A kápolnával szemben egy oszlopon láthatók egy bronz epitáfium megmaradt részei. Az epitáfiumot 1614-ben Jacob Burchard hercegi orvos († 1618) rendelte meg Hans Krumppertől magának és családjának.

Szent Sebestyén és Szent Ágnes-kápolna

A kápolna hagyományosan a papi testvériség temetkezési helye volt. Erre emlékeztet egy több bronz domborművel díszített epitáfium az északi falon. A domborműveket Hans Krumpper készítette 1620-ban, és a védőköpenyes Madonnát, a szenvedő Jóbot, Énok prófétát és János evangélistát ábrázolják.

Az oltárkép Krisztust ábrázolja a kereszten, a „magányos kereszt” típusában, körülötte egy sivatagos, magányos és sötét tájjal. Ebben különösen kiemelkedik Jézus ragyogó teste. A képet Anthony van Dycknek tulajdonítják, és a 17. század első feléből származik. A képet 1821-ben, az érsekség létrehozása után vásárolta meg a metropolita káptalanja. Az oltáron a Mater dolorosa (Fájdalmas Anya) kegyképe áll, amely még a barokk berendezésből származik, és a Herzogspitalkirche kegyképének másolata. A nyugati falon látható kép a lebontott Bennobogen egykori Petrus-oltáráról származik. Péter keresztre feszítését ábrázolja, és a velencei Cosmo Piazza keze munkája. A fölötte látható ovális felső kép Krisztust ábrázolja áldást osztva, ez Hans Krumper festménye. Mindkét kép 1604 körül készült, és késő manierista stílusban komponált.

A kápolna festett üvegablaka két különböző korú részből áll. Az alsó részen Szent Mihály és Szent Miklós látható, felettük pedig Szent Bertalan és Szent Vilmos. Ezek az üvegek 1468 után készültek. Az üvegfestmény felső része 1390 körülről származik, tehát még a régi templomból, és a passió jeleneteit ábrázolja.

Az egykori Szent András-kápolna, a jelenlegi sekrestyebejárat

A Frauenkirche korábbi főoltárképe

A kórus körüli első kápolna eredetileg Szent András apostolnak volt szentelve. A 17. század elején épült Benno-kápolna elkészülte óta azonban nincs benne oltár, az új sekrestye elkészültekor pedig a közepén alakították ki annak a templomra nyíló bejáratát. A késő gótikus szárnyas oltár képei, melyeket a Rabendeni mester készített, valamint Jan Polack festményei egy 1994-ben készült új retablóban találhatók a kórus körüli Mihály-, Flórián- és Sándor-kápolnában. Az oltár helyén ma egy nagy neogótikus kőepitafium található, amely Paul Sayer alkotása, és Gregor von Scherr érseknek (1856–1877) állít emléket. Von Scherr kezdeményezte a templom neogótikus stílusú átalakítását. A szemközti falon látható dombormű, amely Mária halálát ábrázolja, 1500 körül készült.

Az északi falon látható a templom főoltárának korábbi oltárképe. A Peter Candid által 1620-ban elkészített festmény a templom titulusát, Mária mennybemenetelét ábrázolja. Peter Paul Rubens Neuburg, a freisingi dóm és a müncheni Augustinerkirche számára készített festményei mellett ez az egyik legfontosabb oltárkép ebben a korszakban Dél-Németországban, emellett ez a legnagyobb fa alapra festett kép is. A kép két részre oszlik: alul a megdöbbent apostolok állnak Mária üres koporsója körül, míg felül Krisztus angyalok körében fogadja és megkoronázza anyját. Az oltárkép feletti ablak, amelyet 1965-ben Max Lachner tervezett, az apokaliptikus Napbaöltözött Asszonyt ábrázolja.

Szent Katalin-kápolna

Szent X. Piusz pápa Katalin-kápolnában kiállított csontereklyéje

Már a kápolna rácsán is látható a törött kerék jelképe, amely Alexandriai Szent Katalinra utal, akinek a tiszteletére az előző templomot is felszentelték, mely ugyanezen a helyen állt. Peter Lamparter orvos 1446-ban adományával örökös miséztetési stipendiumot szerzett ebben a korábbi kápolnában. Az új épületben a kápolnát az aranyműves céh kapta meg, amely vállalta, hogy a jövőben berendezi azt, ezért hagyományosan gazdag berendezés jellemezte. Mivel 1692-ben megkapta az itteni temetkezési jogot, Catharina Ducatin özvegy új oltárképet adományozott Andreas Wolff festményeivel. 1960-ban a Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszus keretében a templomnak átadtak egy ereklyetartót, amelyben Szent X.Piusz pápa kézereklyéje található, és amely ma a kápolna északi falában van elhelyezve. Az oltár főképe mozgalmas és drámai módon ábrázolja a legendát, amelyben Szent Katalin relikviáit az angyalok vitték el a Sínai-hegyre. A szent feje egy kendőn fekszik, amelyet puttók emelnek fel, testét pedig más angyalok tartják. A felső kép a kápolna társvédőszentjeit, Péter és Bertalan apostolokat ábrázolja, a predella pedig Szent Orsolyát és Szent Katalint.

A jelenlegi ólomüveg-ablak két különböző ablakból származó, 1430 körül készült üveglapokat tartalmaz az előző templomból. A négy felső üveglap az úgynevezett Háromkirályok mestertől származik, akinek művei a templom más részein is láthatók. Az ablak alsó, befalazott része előtt Peter Candid egykori főoltárának felső képe lóg, amely az Atyaistent ábrázolja, valamint a predella az angyali üdvözlet jelenetét.

Szent Kristóf-szobor, Hans Leinberger alkotása 1525 körülről

Az udvari testvériség Szent Anna és Szent György-kápolnája

A kápolna egy Wittelsbach felajánlásból jött létre, és már az előző épületben is volt egy hasonló elődje. 1437-ben Ernő herceg és felesége, Visconti Erzsébet (a milánói herceg törvénytelen lánya) örökös misefelajánlási jogra szóló alapítványt hoztak létre. A boltív zárókövein ez a két személy látható, emellett a Wittelsbach-család rombuszát és a „Mandlfresser”-t, a Visconti-kígyót ábrázolják. 1473-ban és 1481-ben az alapítványokat kiegészítették. A udvari testvériség 1496-ban jött létre. IV. Vilmos 1510 körül új oltárképet rendelt az akkori udvari festőtől, Hannsentől. Valószínűleg ebből a megbízásból származik a ma már nem létező falfestmény (amelyet szintén Hannsen mester készített), valamint a híres késő gótikus mesterek kiemelkedő, életnagyságú fafigurái. 1512-ben az első apáti, Johannes Neuhauser egy beneficiumot alapított. Neuhauser, IV. Albert féltestvére, befolyásos személyiség volt a udvari testvériségben. 1630-ban a gótikus oltárt egy barokk oltárral váltották fel, Ulrich Loth festményeivel, amelyet a restaurálás után újra felállítottak.

A kápolna ablakát részben befalazták. A felső részben található, egy angyali üdvözletet ábrázoló ólomüveg ablak 1500 körül készült, és müncheni mesterek munkája. A befalazott rész előtt Szent Anna, Mária és Jézus ábrázolása lóg le a boltozatból, melyet Stephan Rottaler készítette 1515 és 1520 között. Szent Anna háromszemélyű ábrázolása itt az Alpoktól északra fekvő területre jellemző, mivel Anna Mária és Jézus mellett sokkal nagyobbnak tűnik. A Mária karjaiban lévő kis Jézus egy almát tart a kezében, jelezve, hogy Krisztus az új Ádám. Mária Anna lábánál áll, és ruhájába kapaszkodik. Mindketten egy felhőn állnak, amelyet puttók emelnek fel. A fa figura az arcbőr kivételével aranyozva van. Alatta konzolokon állnak a fa figurák, Szent Rasso (balra) és Szent György (jobbra). Mindketten késő gótikus páncélzatot és rendkívül hosszú lándzsákat viselnek. Rasso emellett egy pajzsot is tart, György pedig a itt nagyon kicsinek tűnő sárkányon áll. Szent Rasso a Rabendeni mesterként ismert szobrász műve, Szent György pedig Hans Leinbergeré. Mindkettő alkotás 1520 körül készült. A szobrok alatt látható Preysing gróf neogótikus halotti pajzsa a 19. századból származik. A nyugati falon Hans Leinberger remekműve, Szent Kristóf alakja látható (1525 körül). A szobrot eredetileg a homlokzatra állíttották fel, hogy mindenki láthassa, mert úgy tartották, hogy Szent Kristóf látványa megvéd a hirtelen haláltól. A Kristóf-szobor a kis Jézust viszi a vállán, jobb kezében egy hosszú botot tart. A szent ruhája rendkívül mozgalmas és csavart, mintha szél fújna rajta keresztül, ugyanúgy, mint Jézus köpenye. Ulrich Loth oltárképe azt ábrázolja, ahogy Szent György megöli a sárkányt. A háttérben áll a hercegnő, akit a legenda szerint megmentett. A predella a szent császárpárt, Henriket és Kunigundát ábrázolja.

Szentségi kápolna

A szentségi kápolna belseje

A jelenlegi szentségi kápolna a korábbi gótikus sekrestye helyén található. Ez egy zárt tér, amely a kápolna alsó felébe van beépítve. Mivel a tér kívülről ugyanúgy kiugrik, mint a mai Benno-sekrestye, más kápolnákkal ellentétben szinte négyzet alaprajzú. Ugyanakkor ennek a zárt térnek a kápolna felső felébe való beépítésével egy emelvény jött létre. A szentségtár bejárata, akárcsak a főbejárat, kőportálként lett kialakítva, ám itt két figura helyett két torony van elhelyezve a féloszlopokon. A portál a háború alatt megsérült, és ebben az állapotban hagyták. A portáltól balra található az emelvényre vezető lépcső ajtaja. Az ajtó felett egy menedékjel látható, mint a fő- és az északnyugati portálon, csak itt még színes keret is látható körülöttük. A lépcső és a portál között található az első kolostorprépost, Johannes Neuhauser († 1516) epitáfiuma a hozzá tartozó szenteltvíztartóval. Az epitáfium elhelyezkedése révén a kórus tagjai a kórusimádságból visszatérve Neuhauserre emlékezhettek. A templomban gyakran előforduló vörös márványból készült epitáfium egy vanitas ábrázolást mutat, egy csontvázat, amelyet férgek és más állatok rágnak.

A 16. századi képautomata óra

A portál másik oldalán található Philipp Dobereiner († 1576) káptalani dékán epitáfiuma a manierizmus rendkívül finom és minőségi munkáját képviseli. A tekercsmintákkal díszített keretben két kis festmény található. A keret bal és jobb oldalán két alak oszlopként szolgál. A keret felső részén egy keresztre feszített alak látható, bal oldalán Mária áll az alatta lévő oszlop fejezetén, jobb oldalán pedig Szent János apostol. A kereszt alatt egy fülkében Krisztus nyugvó alakja látható. A keret alsó részén egy koponya látható, amely szintén a mulandóság szimbóluma. Az egész keret színes.

A szentségi kápolna és a Szent Sebestyén-kápolna közötti válaszfalon található nagy automatikus óra külső tokja valószínűleg a legrégebbi, még működő képautomata. Az óraszekrényen két oroszlán áll, akik egy kis számlapot tartanak a kezükben. Felettük egy kakas ül , ez a 18. század első felében lett hozzáadva. Az automatát négy kisebb és egy nagy tornyocska koronázza. Az elülső számlap felett három alak látható: az Atyaisten, alatta Jézus és Mária. Bizonyos időpontokban Isten megmozgatja a kezében tartott kardot, míg Krisztus és Mária lábainál az emberekért imádkoznak. A figurák 1500 körül készültek, és Erasmus Grassernek tulajdonítják őket. A tokot továbbá az elülső rész alsó részén két próféta mellszobra, minden oldalán pedig festett virágmotívumok díszítik. A szerkezetet a 17., 18. és 19. században kiegészítették, illetve az akkori ízlésnek megfelelően átalakították. Az óra eredetileg a kanonokok imádkozási idejének jelzésére szolgált. Ma még mindig 12 órakor szól a kórus imádkozására, amikor a szobrok is megmozdulnak.

A „Szentek mennyországa” című barokk oltárkép a karzat nyugati falán a 17. századból származik. Kaspar Gottfried Stuber 1715-ben festett Szent Wolfgang című festménye a keleti falon eredetileg a északi lépcsőház kápolnájának mennyezeti festménye volt. A karzat üvegablakát, amelyen Mária életének motívumai láthatók, Joseph Eberz tervezte 1931-ben, és a háborúban elszenvedett károkat követően 1957-ben rekonstruálták. A szentségi kápolna kizárólag csendes imádkozásra szolgál, emellett itt tartják a hétköznapi miséket is.

A négyzet alakú, keresztboltozatos terem hátsó falán található ablak több gótikus ólomüveg ablakot egyesít: alul középen egy Caspar Barth által 1518-ban adományozott, Jacob Kistenfiger által festett fogadalmi ablak látható, amelyen Barth Anna és Szent Arsatius társaságában látható. Balra tőle egy borászcéh-ablak, jobbra pedig Jézus családfája ábrázolásának töredéke látható. Mindkét rész 1500 körül készült, és eredetileg a Szent Salvator-templomban volt. Felettük két ábrázolás látható Szent Katalin vértanúságából, a kerékcsoda (a kerék, amellyel meg akarták kínozni, egy villámcsapás által megsemmisül, amely Katalin imájára csap le, és egyszerre 4000 pogányt öl meg) és az azt követő lefejezése. Ez az ólomüveg ablak is 1500 körül készült Münchenben, és eredetileg a Salvator-templomban volt. Az ablak végén Krisztus trónol Pantokrátor alakjában, amelyet szintén Jacob Kistenfigernek tulajdonítanak. A kápolna berendezését 1984-ben Max Faller készítette. A kőből készült Megváltó-szobor az ablak bal oldalán 1450 körül készült Münchenben, és még mindig eredeti állapotában látható.

Az Altöttingi Szűz Mária Testvériség kápolnája / a kórus főkápolnája

A templom tengelyében, a szentély mögötti főkápolnában található az Altöttingi Szűz Mária Testvériség, egy hercegi alapítású szervezet kegyszobra. A Máriát gyermekével ábrázoló szobor elefántcsontból készült, és drága ruhába van öltöztetve, Mária és Jézus mindketten koronát viselnek. A kegyszobor egy üvegszekrényben áll a kápolna hátsó falán, előtte két megmaradt pad áll, amelyeket Ignaz Günther készített 1771-ben.

A kápolna bal oldali falán egy védőköpenyes Madonna táblakép lóg. A képet a gazdag Sänftl patrícius család adományozta a 16. század elején. A képen Mária gabonamintás ruhát visel (ezért ezt az ikonográfiai típust búzakoszorús Madonnának is nevezik), és angyalok terítik Mária széles köpenyét az alatta térdelő emberiségre. A jobb oldalon a papság térdel (a klérust papok, szerzetesek, püspökök, bíborosok képviselik), a bal oldalon pedig a világiak (polgárok, patríciusok stb.). A jobb sarokban látható az alapító házaspár gyermekeikkel és a családi címerrel. Bal oldalon Mária felé intézett imádság található. A kápolna jobb oldali fala előtt áll egy 18. századi kanonok epitáfiuma, amelyet Roman Anton Boosnak tulajdonítanak. Egy síró puttó ül egy sírkövön, és egy koponyára támaszkodik.

Az ólomüvegablakok egy egységet alkotnak, és Mária életének három jelenetét ábrázolják. Ezek tekinthetők Peter Hemmel von Andlau főművének, és a Frauenkirche legértékesebb darabjai közé tartozik. 1493-ban Wilhelm Scharfzandt tanácsos adományozta a Rupertus-kápolnához. 1955 óta a kórus főkápolnájában található. Az ablak első két sorában középen Krisztus a fájdalmak férfijakéntt áll, jobbra Szent Mátyás mutatja be neki az adományozót, a szélén látható az ő címeer, balra Szent Tamás mutatja be az adományozó feleségét, balra a szélén látható a címerük. A következő két sorban középen a salzburgi (érseki) püspökség alapítója, Salzburgi Szent Rupert teljes püspöki díszben trónol. Számos ember veszi körül, a jelenet egy gótikus szakrális épületben játszódik. A jelenetet arany színű traverzív építészet keretezi. Ebben látható Szent Mária Magdolna, Szent Ágnes és Szent Orbán pápa. A nyolcadik és kilencedik sorban az Úr ábrázolása következik, itt Jézust a pap az oltár felett a körülmetélése közben ábrázolja. Ezt a jelenetet ezüstszínű traverz keretezi. Ebben három szent szűz látható: Dorottya, Apolónia és Orsolya. A 14. és 15. szakasz Krisztus születését ábrázolja. A gyermek anyja köpenyén fekszik, és szülei imádják. A család egy szobában tartózkodik, amelyből kilátás nyílik a háttérben lévő tájra. Itt a mérmű ismét arany színű, a szentek pedig György, Borbála, Joachim és Katalin. Az utolsó figurális ábrázolás egy angyali üdvözlet jelenet, amely felett indák futnak a mérművig.

Szűz Mária bemutatása kápolna

A kápolna díszes gótikus üvegablakai

A retabló középső képe, illetve alatta Szent Arsatius korábbi ezüst ereklyetartója

A kápolna védőszentje az apokrif iratokban megörökített Mária feláldozására, azaz a jeruzsálemi templomban való bemutatására emlékeztet. A kápolnában a római rítus bevezetése után, a 17. század elején szentségházat állítottak fel, amely ottmaradt egészen a mai szentségi kápolna 1984-es kialakításáig.

A kápolna középpontjában egy szárnyas retablókép áll, amelynek nevezetes középső képe Jézus keresztre feszítését ábrázolja. A kép körülbelül 1440-ből származik, még az előző templomból. Korábban gyakran Gabriel Angler (kb. 1405–1470) müncheni városi festőnek tulajdonították, de valószínűleg egy ismeretlen művész alkotta. A középső rész és a külső szárnyak négy táblája össze van vonva ebben az újonnan készült retablóban, a szárnyak négy belső táblája ma egy múzeumban található. A főtábla egy keresztre feszítést ábrázol, amelyről a retabló a nevét is kapta. Az előtérben gyászoló csoport szent glóriájában, amely Szent Veronikából, az Istenszülőből, Szent János apostolból, Mária Magdolnából és egy ismeretlen szentből áll, a következő szavak olvashatók: „Mária, segíts nekünk a szükségben Fiad keserű halála által”. A főképet keretező négy szárnyas kép az eredeti művek fekete-fehér másolata, amelyeket 1993-ban Dietrich Stalmann művész modern stílusban alakított át. A nagyböjt idején az oltár négy képet mutat: a bal felső sarokban a megtestesülés, jobbra tőle a téli tájban történő születés, bal alsó sarokban az olajfák hegyén való imádkozás Júdás árulása előtt, jobb alsó sarokban pedig a temetés.

Az oltár predellájába be van ágyazva Szent Arsatius ereklyetartójának ezüst domborműve (az ereklyék ismét Ilmmünsterben találhatók). Az ereklyetartó korábban a Szent Kereszt-oltáron állt, amely a gótikus berendezés idején a kórus előtt volt. Ezt a jelentős müncheni művet 1496-ban Hans Löffler ötvös készítette. A szent fekvő helyzetben, püspöki díszben lett ábrázolva. A legenda szerint Arsatius Milánó püspöke volt, ahová állítólag elvitte a napkeleti bölcsek és Mózes rézkígyójának ereklyéit – a kápolna rácsát erre utalva egy oszlopra tekeredő kígyó díszíti.

A kápolna északi falán Johann Rottenhammer 1605-1606 körül készített Mária mennybemenetele című festménye látható, a szemközti falon pedig a Szent Ilona és a valódi kereszt megtalálása című festmény. Mindkét festmény korábban a szomszédos, lebontott úgynevezett Lépcsőkápolna oltárképeként szolgált. A déli falon egy üvegszekrényben található Szent József ezüstszobra, egy barokk szobor (kb. 1680-90) Franz Keßler műve, amely a korabeli József-tisztelet virágzását fejezi ki.

A kápolna különleges kincsei a festett üvegablakok: az öt részes üvegablak, amelyet 1480-ban Zsigmund herceg adományozott, és amely magában foglalja a három királyok ablakának és a „vörös-zöld passió” (mindkettő körülbelül 1430-ból származik, és még a régi templomból maradt meg) két régebbi ciklusát. Az ún. szent tükör a 15. században népszerű spirituális mű volt, amely az Ószövetség és az Újszövetség jeleneteit ötvözte.

Bajor Lajos síremléke

A síremlék és a hozzá tartozó szoborcsoport

Bajor Lajos császár síron lévő portréja

A déli oldalsó hajó nyugati végén található Hans Krumpper 1622-ben készült, korai barokk stílusú síremléke, amely az 1347-ben elhunyt IV. Lajos német-római császárnak, ismert melléknevén Bajor Lajosnak állít emléket. Valójában ez csupán egy kenotáfium, azaz jelképes síremlék, mivel Lajos csontjai nem itt, hanem az alsó kriptában nyugszanak. Már az előző épület kórusában is Lajos császár magának és első feleségének, Beatrix von Schlesien-Schweidnitznek egy magas sírhelyet (maradványai a kórus mögött, a kripta bejáratánál találhatók) építtetett a császári oltárnál. IV. Albert herceg az új épület építése során ezt lecserélte. 1468 körül a uralkodó házaspár főldi maradványait áthelyezték, a sír fölé egy tumba került. Az egész komplexumot 1622-ben I. Miksa (1623-tól választófejedelem) megbízásából Hans Krumpper átalakította, és 1860-ig eredetileg a főszentély közepén állt. Ezt követően többször áthelyezték, végül 1962-ben került a mai helyére. Az 1980-as években a síremléket a Messerschmitt Alapítvány segítségével restaurálták.

A csiszolt fekete mészkőből készült, ablakos kialakítású burkolat belsejében található az eredeti késő gótikus stílusú, vörös márványból készült emlékkőtábla, amelyet Hans Haldner készített Münchenben a késő gótika jelentős kőfaragójaként. A plakett egy mennyei és egy földi jelenetre oszlik: a mennyben Lajos trónol a hatalom jelképeivel, alatta pedig Ernő herceg és fia, III. Albert kibékülnek az Agnes Bernauer körüli vita után (Ernő megfojtatta Albert szeretőjét, egy augsburgi fürdőmester lányát). Lajos itt bizonyos értelemben békéltetőként lép fel. Ez a jelenet így jó példaként szolgál a Wittelsbach-ház számára, és nagy elődeikre emlékezteti őket.

A díszes szarkofág bronzfigurái IV. Vilmos herceget (1508–1550) ábrázolják a nyugati oldalon, V. Albert herceget (1550–1579) pedig a keleti oldalon. Vilmos prémes sapkát, térdig érő nadrágot és szarvasbőr cipőt visel, Albert pedig a Aranygyapjas rend lovagjainak rendi ruháját és rendi láncát, jobb kezében pedig kihúzott kardot tart. A szobrokhoz a síremlék sarkainál puttók ülnek kettesével, akik az uralkodó és felesége címereit tartják. A koporsón észak felé tekintve ül a jó uralkodás és a béke Géniusza, babérkoszorúval, jogarral és országalmával a kezében. Dél felé a jó uralkodás háborús Géniusza fekszik, kihúzott karddal. Ezek Miksa uralkodói ideálját szimbolizálják. A császári korona két figura közötti párnára helyezve foglalja el a síremlék közepének csúcsát. Ez nemcsak Lajos császári méltóságára emlékeztet, hanem Miksa hatalmi igényét is hangsúlyozza. A síremlék körül térdelő négy zászlóvivő, akik az emlékművet őrzik, eredetileg V. Vilmos herceg és felesége tervezett síremlékéhez készültek a Szent Mihály-templomba, de az emlékmű végül nem épült meg. Az emberi mulandóságra emlékeztetnek a bronzból készült koponyák és csontok, amelyek a burkolatra vannak rögzítve.

Az azonos boltív alatti részen található festett üvegablak az 1960-ban Münchenben megrendezett Eucharisztikus Világkongresszusra emlékeztet. A síremlék és az előcsarnok közötti falfelületen található Jörg von Halsbach († 1488) sírköve és portréja, valamint a tetőszerkezet építőjének, Heinrich von Straubingsnak Jan Polack által készített portréja, és a híres vak udvari zenész és orgonista, Conrad Paumann († 1473) sírköve.

Kripta

A Frauenkirche modern kriptája

A mai kripta 1971-ben jött létre a kórus szintjének leeresztésével, de már a háború utáni újjáépítés után egy a korábbinál nagyobb kripta jött létre. A terem egyszerű, téglafalakkal és betongerendás mennyezettel.

A Wittelsbach-kripta

Az altemplom átalakításakor a Frauenkirchében eltemetett Wittelsbachok koporsóit új fali fülkékbe helyezték át, és sírlapok mögé falazták be. Az itt eltemetett személyek korábban részben más helyeken voltak eltemetve, például a Wittelsbach-ház egyik mellékágának, a Wartenberg-háznak a tagjai.

A Wartenberg-ház ősapja, Ferdinánd bajor herceg Münchenben alapította a Tolentinói Szent Miklós- és Szent Sebestyén-templomot, valamint a családi temetőt, ahol felesége és legtöbb leszármazottja talált végső nyughelyre. Ferdinánd herceg maga már 1608-ban, halála után a Frauenkirchében lett eltemetve. Miután a Szent Miklós- és Szent Sebestyén-templomot 1807-ben profanizálták és elárverezték, I. Miksa király 1808-ban elrendelte a Wartenberg-ház 24 ott eltemetett tagja maradványainak átszállítását a Frauenkirchébe; 1823-ban új koporsókba helyezték őket.

Az altemplom bejárati falán ma feliratok emlékeztetnek a következő Wittelsbachokra, akik itt vannak eltemetve (az uralkodók kiemelve dőlt betűvel):

1. Beatrix von Schlesien-Schweidnitz, bajor hercegnő, német királyné (* 1290 körül; † 1322. augusztus 24.) – (IV. Lajos király első felesége)
2. IV. Lajos német-római császár (* 1282; † 1347. október 11.)
3. Lajos herceg (* 1347; † 1348)
4. Erzsébet, Bajorország hercegnője (* 1309 körül; † 1349. március 21.) – (II. István herceg első felesége)
5. Ágnes bajor hercegnő († 1352. november 11.), stigmatizált klarissza apáca
6. Margit hercegnő, Horvátország hercegnője (* 1325; † 1360)
7. V. Lajos, brandenburgi őrgróf, Felső-Bajorország hercege (* 1315; † 1361. szeptember 18.)
8. II. István, Bajorország hercege (* 1316. december 22.; † 1375. május 13.)
9. Margit, Bajorország hercegnője (* 1333; † 1377. szeptember 19.) – (II. István herceg második felesége)
10. II. János, Bajorország-München hercege (* 1341; † 1397. augusztus 8.)
11. Erzsébet bajor-müncheni hercegnő (* 1374; † 1432. február 2.)
12. III. Vilmos, Bajorország-München hercege (* 1375; † 1435. szeptember 12.)
13. Ernst, Bajorország-München hercege (* 1373; † 1438. július 2.)
14. Adolf, Bajorország-München hercege (* 1434. január 7.; † 1441)
15. Barbara hercegnő (* 1454. június 9.; † 1472. június 24.), klarissza
16. Zsuzsanna hercegnő (* 1499. július 15.; † 1500)
17. Zsigmond, Bajorország-München hercege (* 1439. július 26.; † 1501. február 1.)
18. Szidónia hercegnő (* 1488. május 1.; † 1505. március 27.)
19. IV. Albert, Bajorország-München hercege (* 1447. december 15.; † 1508. március 18.)
20. Habsburg Kunigunda bajor hercegné (* 1465. március 16.; † 1520. augusztus 6.) – (IV. Albert herceg első felesége)
21. Vilmos herceg (* 1529. február 17.; † 1530. október 22.)
22. Zsuzsanna hercegnő (* 1502. április 2.; † 1543. április 23.)
23. IV. Vilmos, Bajorország hercege (* 1493. november 13.; † 1550. március 7.)
24. Ernst, Salzburg és Passau adminisztrátora, Glatz grófság zálogjogának birtokosa (* 1500. június 13.; † 1560. december 7.)
25. V. Albert, Bajorország hercege (* 1528. február 29.; † 1579. október 24.)
26. Jakobäa Maria hercegnő (* 1507. június 25.; † 1580. november 16.)
27. Habsburg Anna bajor hercegné (* 1528. július 7.; † 1590. október 16.) – (V. Albert herceg felesége)
28. Fülöp Vilmos herceg, bíboros, Regensburg érseke (* 1576. szeptember 22.; † 1598. május 18.)
29. Ferdinánd herceg, a Wartenberg-ág alapítója (* 1550. január 20.; † 1608. január 30.)
30. Maximiliána Mária hercegnő (* 1552. július 4.; † 1614. július 11.)
31. Mária Pettenbeck (* 1573. február 5.; † 1619. december 5.) – (Ferdinánd herceg felesége)
32. Albert von Wartenberg gróf (* 1601. május 3.; † 1620. december 6.)
33. Mária Renáta hercegnő (* 1616. augusztus 3.; † 1630. március 1.)
34. Károly János Ferenc herceg (* 1618. november 10.; † 1640. május 19.)
35. Anna Julianna von Wartenberg grófnő (* 1611; † 1650. július 8.)
36. Mária Klaudia von Wartenberg grófnő (* 1632. május 26.; † 1663. július 27.)
37. Ferdinánd Ernst von Wartenberg gróf (* 1630. május 20.; † 1675. szeptember 1.)
38. Ferdinánd Marquard von Wartenberg gróf (* 1673. május 25.; † 1730. április 4.)
39. Mária Anna Karolina hercegnő (* 1696. augusztus 4.; † 1750. október 9.), klarissza
40. Notburga Karolina Mária hercegnő (* 1883. március 19.; † 1883. március 24.) – (III. Lajos király lánya)
41. Dietlinde Mária Terézia hercegnő (* 1888. január 2.; † 1889. február 14.) – (III. Lajos király lánya)
42. Wolfgang herceg (* 1879. július 2.; † 1895. január 31.) – (III. Lajos király fia)
43. Habsburg–Estei Mária Terézia Henrietta főhercegnő (* 1849. július 2.; † 1919. február 3.) – (III. Lajos király felesége)
44. III. Lajos bajor király, Bajorország és a Wittelsbach-ház utolsó uralkodója (* 1845. január 7.; † 1921. október 18.)
45. Károly herceg (* 1874. április 1.; † 1927. május 9.) – (III. Lajos király fia)
46. Hildegard hercegnő (* 1881. március 5.; † 1948. február 2.) – III. Lajos király lánya

Oltár és püspöki sírok

A püspöki kriptát a második világháborút követő felúsítás során alakították ki. A kripta nyugati fala előtt egy egyszerű oltár áll. Az oltárkép Karl Caspar expresszionista stílusú passió-triptichonját ábrázolja, és 1916-17-ben készült. A központi kép egy Pietà, amely utalás az első világháborúban elesett fiaikat gyászoló anyák fájdalmára. Az oltárkompozíció bal oldalán, a falfülkékben, sírlapok mögött vannak eltemetve az 1952 óta elhunyt München-Freisingi érsekek:

1. Michael von Faulhaber bíboros (* 1869. március 5.; † 1952. június 12.; érsek 1917–1952)
2. Joseph Wendel bíboros (* 1901. május 27.; † 1960. december 31.; érsek 1952–1960)
3. Julius Döpfner bíboros (* 1913. augusztus 26.; † 1976. július 24.; érsek 1961–1976)

Az őt követő érseket, Joseph Ratzingert 2005-ben XVI. Benedek néven római pápává választották, és 2022-es halálát követően a Szent Péter-bazilikában temették el.

Orgonák

Jellemzőik

A székesegyházban összesen négy orgona található, amelyeket az alsó-bajorországi Laberweintingben Georg Jann épített.

A nyugati karzaton található a főorgona 95 regiszterrel, amely 1994-ben készült. Két négymanuális játékasztallal: egy mechanikus játékasztallal a hátsó pozitív mögött és egy mozgatható elektromos játékasztallal az alsó kóruskarzaton. A déli oldalsó hajóban, a kórus magasságában található a kórusorgona (Andreasorgel), amely 36 regiszterrel rendelkezik és 1993-ban készült. Ez mind a hárommanuálos mechanikus játékasztalról, mind a főorgona két négymanuális játékasztaláról megszólaltatható.

A két orgona összesen 131 regiszterrel és 9833 síppal München legnagyobb orgonája, és Németország legnagyobb orgonái közé tartozik.

A szentségi kápolnában egy kétmanuális orgona található, amelyet 1985-ben építettek és 11 regiszterrel és kizárólag fa sípokkal rendelkezik. Ezenkívül a dómban egy 5 regiszterrel rendelkező pozitívmű is található, amely 1981-ben készült.

A főorgona

1880-ban a Steinmeyer cég megépítette a 200. hangszerét, egy három manuálos, 54 regiszteres orgonát, amelyet a nyugati karzaton helyeztek el.

A főorgona, amelyet 1994-ben Georg Jann épített, egy négymanuális, 79 regiszteres, négy manuál- és pedálsoros orgonát váltott fel, amelyet Josef Zeilhuber műhelye épített 1957-ben, és ez a hatodik orgona a templom történetében. A korábbi főorgona jelenleg a Valley Orgona Központban látható.

A főorgona 95 regiszterrel (7165 síppal) rendelkezik négy manuálon és pedálon, és mind egy mechanikus játék- és elektromos regiszterhajtású játékasztalról (a hátsó pozitívmű mögött, a felső karzaton), mind egy azonos mozgatható játékasztalról a alsó kóruskarzaton (valamint a kórusorgonáról) játszható. Ezenkívül van egy öt regiszterrel rendelkező chamadewerk, amely szabadon hozzárendelhető minden manuálhoz és a pedálhoz. Ezenkívül a hangszer három mellék- és effektregiszterrel rendelkezik: egy 39 csengővel ellátott harangjátékkal, egy 30 csővel ellátott carillon és egy ún. cimbalomcsillaggal (Zimbelstern). Az új főorgona burkolatának kialakítását a második világháború alatt áthelyezett Stellwagen-orgona ihlette, amely a stralsundi Mária-templomban található, és amelynek újjáépítésében Jann az 1950-es években részt vett.

A kórusorgona / András-orgona

A hárommanuálos és 36 regiszteres kórusorgona vagy András-orgona (Andreasorgel) 1993-ban épült és a déli oldalsó hajóban található, a szentély lépcsőjének magasságában.A főorgonához hasonlóan ez is a Jann cég munkája. Mechanikus játszóasztallal rendelkezik, optikai kábelen keresztül kapcsolódik a főorgonához, ezért a nyugati karzatról is játszható. Hasonlóképpen a főorgona (a crescendo-hengeren keresztül) a kórusorgona játékasztaláról is játszható. A kórusorgona egy cimbalomcsillaggal rendelkezik, mint kiegészítő effektregiszter.

• 
  A főorgona
• 
  A kórusorgona
• 
  A szentségi kápolna orgonája
• 
  A felső kórus mechanikus játszóasztala
• 
  Az alsó kórus elektromos játszóasztala

Diszpozíció

A fő- és kórusorgona együttesének közös diszpozíciója a 4 manuálos játszóasztalokról megszólaltatva

I. Manuál	II. Manuál	III. Manuál	IV. Manuál	Chamadewerk	Pedál
Rückpositiv HO* Quintade 16' Praestant 8' Voce umana 8' Rohrflöte 8' Quintade 8' Octave 4' Hohlflöte 4' Superoktave 2' Flautino 2' Quinte 11/3' Sifflöte 1' Sesquialtera II 22/3' Scharff IV-VI 1' Cymbel III 1/3' Trompette 8' Cromorne 8' Clairon 4' Tremulant	Hauptwerk HO Praestant 16' Gedeckt 16' Octave I-II 8' Flûte harmonique 8' Gambe 8' Quinte 51/3' Octave I-II 4' Flauto 4' Terz 31/5' Quinte 22/3' Octave I-II 2' Mixtur major VI-VIII 2' Mixtur minor IV 1' Cornet V 8' Trompete 16' Trompete 8' Horn 8' Tremulant Hauptwerk CO* Principal 16' Principal 8' Bourdon 8' Octave 4' Quinte 22/3' Superoctave 2' Mixtur VI 11/3' Cornett V 8' Trompete 8'	Positiv HO Gemshorn 16' Praestant 8' Bourdon 8' Octave 4' Blockflöte 4' Nazard 22/3' Doublette 2' Tierce 13/5' Larigot 11/3' Mixtur V 11/3' Oberton II 2/7'+8/9' Dulcian 16' Schalmey 8' Clarinette 8' Tremulant Glockenspiel c1-d3 Carillon Oberwerk CO Principal 8' Rohrflöte 8' Octave 4' Blockflöte 4' Nasat 22/3' Flautino 2' Terz 13/5' Scharff IV 1' Dulcian 16' Oboe 8' Tremulant	Schwellwerk HO Bourdon 16' Gambe 16' Diapason 8' Flûte traversière 8' Bourdon 8' Salicional 8' Aeoline 8' Unda maris 8' Octave 4' Flûte octaviante 4' Nachthorn 4' Viola 4' Quinte 22/3' Octavin 2' Tierce 13/5' Piccolo 1' Progressio harmonica V 11/3' Plein jeu IV 2' Basson 16' Trompette harmonique 8' Hautbois 8' Vox humana 8' Clairon harmonique 4' Tremulant Carillon C-f2 Brustwerk CO Holzgedackt 8' Salicional 8' Holzflöte 4' Principal 2' Quinte 1 1/3' Cymbel III 2/3' Cromorne 8' Tremulant	Chamade 16' Chamade 8' Tuba 8' Trompeta quinta 51/3' Clairon 4'	Pedal HO Principalbaß 32' Violonbaß 32' Principal 16' Subbaß 16' Violon 16' Quinte 102/3' Octave 8' Baßflöte 8' Cello 8' Octave 4' Offenflöte 4' Bauernflöte 2' Hintersatz IV-V 22/3' Baßmixtur VI 2' Bombarde 32' Posaune 16' Fagott 16' Trompete 8' Feldtrompete 4' Pedal CO Principal 16' Subbaß 16' Octavbaß 8' Gedecktbaß 8' Nachthorn 4' Hintersatz IV 2 2/3' Bombarde 16' Posaune 8' Zinke 4'

HO* = Hauptorgel / főorgona

CO* = Chororgel / kórusorgona

Abraham Wißreiter 1576–1618 Hans Lebenhauser 1618–1634 Anton Reidax 1634–1676 Johann Kherner 1676–1699 Johann Prunner 1699–1713 Max Weißenböck 1713–1728 Joseph Mamertus Falter 1728–1784 Franz Anton Stadler 1792–1846 Cajetan Stadler 1846–1899

Karl Ludwig Ziegler 1899–1901 Joseph Schmid 1901–1944 Heinrich Wismeyer 1945–1969 Franz Lehrndorfer 1969–2002 Willibald Guggenmos, 2001–2004 (mellékállású orgonista) Michael Hartmann, 2002–2003 (ideiglenes orgonista) Hans Leitner, 2003–2021 Martin Welzel, 2013–2022 (2013–2021 között mellékállású orgonista; 2021–2022 között helyettes dómorgonista) Ruben Sturm 2022. szeptember 1. óta

Harangok

Jellemzőik

Az 1452-ben öntött Rosenkranzglocke a Müncheni Városi Múzeumban kiállítva

A Frauenkirche harangegyüttese tíz darab, a 14., 15., 17. és 21. századból származó harangból áll, és Németország egyik legjelentősebb harangegyüttese. Jellegzetes mind az egyes harangok nagyon különböző hangzásának összeállítása, mind a hangzás alapjának számító, körülbelül nyolc tonnás Susanna vagy Salveglocke harang. 1490-ben Hans Ernst stuttgarti harangöntő öntötte IV. Albert megbízásából Regensburgban. Máig Bajorország és Dél-Németorzág legnagyobb templomi harangjai közé tartozik, és Európa egyik legszebb hangú középkori harangjaként tartják számon, bár méretben és hírnévben némileg elmarad a kölni Pretiosa, valamint a minden harangok királynőjének tartott erfurti Gloriosa mellett.

Rendszeresen tartanak harangkoncerteket, például Szent Benno vagy Nagyboldogasszony ünnepén.

Történetük

Az első világháborúig viszonylag kevés változás történt a Frauenkirche tekintélyes és történelmi harangegyüttesében. Az akkori diszpozíció alapján így oszlottak meg a harangok: Északi torony:

1. Susanna / Salveglocke 1490, hangmagasság A⁰

2. Frauenglocke, 1617, c¹

3. Guldein Kron / Rosenkranzglocke 1452, c¹

Déli torony:

4. Bennoglocke, 1617, hangmagasság d¹

5. Winklerin, 1451, e¹

6. Praesenzglocke, 1492, f¹

7. Aveglocke / Mittagerin, 1847

8. Frühmessglocke 1442, b¹

9. Chorherrenglocke / Klingl, 14. évszázad, e²

10. Aussetzglöcklein, 14. évszázad

A körülbelül 2500 kilogramm súlyú, 1454-ből származó Rózsafüzér-harangot (Rosenkranzglocke ) 1929-ben 5500 birodalmi márkáért adták el a müncheni városi múzeumnak, ahol sértetlenül megőrizték, és ma is látható. Az okok, amelyek miatt akkor oda került, nem egészen tisztázottak. Talán azért, mert a funkcióját a könnyebb Aveglocke vette át, és a város kapui már régóta nem léteztek, vagy mert megegyezett a hanga a Frauenglocke hangjáéval; egy elvégzett hangelemzés szerint c1 hangot ad. A harangon a következő felirat található:

O REX GLORIE VENI CUM PACE. / ANNO DM M CCCC LII / UND IST VOL PRACHT PEI HER KASPERN AINDORFFERN. /

ICH LOB JESUS MARIA JOHANNES UND SAND KASPERN. / ICH HAIS DIE GULDEIN KRON /

GOT GEB MAISTER PAVLSSEN DER MICH GOS DEN EBIGEN LON.

Díszként a keresztre feszített Krisztust, Máriát és Jánost ábrázoló domborművekkel látták el. A füles korona karjai emberi fejeket ábrázolnak. Az 1452-ben öntött Guldein-korona – ahogy a feliratban szerepel – kialakításában hasonlít a Winklerin koronájára, amelyet egy évvel korábban szintén Paulus mester öntött.

A „záróharang” elnevezés onnan ered, hogy eredetileg minden este a város kapuinak bezárásakor („záróra”) szólalt meg. Ezalatt a rózsafüzért imádkozták, ami magyarázza a Rózsafüzé-harang elnevezést is. Ezenkívül a dóm összes harangjának együttes harangozása során is megszólalt, amint azt egy 1530-as korabeli beszámoló említi, miszerint „alle gloggen” (minden harang) megszólalt V. Károly császár müncheni látogatása alkalmából. Matthias Seanner szerint „ez a harang korábban a kapuk zárásának és a régi város megnyitásának jelét is adta, ahonnan valószínűleg az eredete is származik, hogy nem volt felszentelve”. Helyén, az északi torony harangszékében ma „nővére”, az 1451-ben készült Winklerin lóg, amely valószínűleg a 20. századig a déli toronyban lógott. Ezzel és a szintén Paulus mester által 1442-ben öntött Frühmessglockéval, a Klingllel és az Aussetzglöckleinnel együtt már a mai dóm elődjének déli tornyában lógott, és akkoriban a legmélyebb hangú harangnak számított. Csak az új építkezés során került a Susannához az északi toronyba, és záró- és rózsafüzérharangként használták.

Az állítólag a 14. században öntött, gótikus verzál feliratos, körülbelül 115 kilogramm súlyú kis harang hollétéről semmit sem tudni. Felirata szerint ez a harang Szent Annának volt szentelve, és a szentmise alatt az átváltoztatáskor (a 17-18. század óta Wandlgloggen néven is ismert) vagy úrfelmutatáskor szólalt meg, innen ered a neve. Anton Mayer írja, hogy ezt a legkisebb dómharangot akkor szólaltatták meg, „amikor a haldoklókért imádkoztak az Eucharisztia előtt.”

A középkori elődjéből, az régi Aveglocke vagy Mittagerin nevű harangból Wolfgang Hubinger 1847-ben öntött egy új, körülbelül 900 kilogramm súlyú harangot. Nem tudni, mi történt ezzel a haranggal 1913 után. A harangon a Szeplőtelen Szűzanya képe és a következő felirat volt látható:

ME RESONANTE PIA LAUDETUR VIRGO MARIA.

Az elveszett Aveglocke és az Aussetzglöcklein helyett 1929-ben két új harang került a déli toronyba. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy kitöltsék a hangmagasságbeli különbségeket a Praesenzglocke és a Frühmessglocke, valamint a Frühmessglocke és a Klingl között. Ezenkívül a Rózsafüzér-harangot leszerelték az északi toronyból, eladták a városi múzeumnak, és a Winklerin harangot áthelyezték a harangszék megüresedett helyére.

Az 1929-ben készült két harangot a második világháború során rekvirálták, ám a többi harang sértetlen maradt. 1958-ban Karl Czudnochowsky Erdingben egy új, 650 kilogrammos harangot öntött a déli torony számára, amely az 1929-ben készült Sebastiansglocke helyére került. A dóm harangjai így nyolc darabból álltak.

Annak érdekében, hogy a Frauenkirche eredeti, tíz darabos hangzását helyreállítsák, az akkori dómkarnagy, Karl-Ludwig Nies adományokat gyűjtött kórusénekesei között, és 2003-ban megbízta a passaui Rudolf Pernert három új harang öntésével. Ehhez 2004 tavaszán eltávolították a Piusz-harangot, mivel hangzása nem volt megfelelő; az 1452-ből származó Rózsafüzér-harangot nem tették újra használhatóvá. A három új harang ünnepélyes bemutatására, felszentelésére és beemelésére 2004. március 19-én, Szent József ünnepén került sor.

A déli torony harangjait 2020. március 6-án, pénteken ideiglenesen leállították. A folyamatban lévő építési munkálatok során végzett vizsgálatok során a déli torony történelmi harangszékén időjárási okokból károsodott gerendákra bukkantak. Veszély nem állt fenn, de óvintézkedésként eltekintettek a harangszó rezgéseiből származó további terhelésektől, míg az órák ütését megtartották. A harangszó leállításával biztosították a harangszék állandóságát, így a déli toronyban a folyamatban lévő felújítási munkálatok tovább folytatódhattak. Fél évvel később, 2020. szeptember 5-én, szombaton 15 órakor ismét megszólalhatott a teljes harangegyüttes, mivel a gerendák szerkezeti megerősítése után biztonságossá vált a használatuk.

Összefoglaló táblázat

Sorszám	Név	Kép	Hang	Öntés éve	Harangöntőmester, öntés helye	Átmérő (mm)	Tömeg (kg)	Hangmagasság (a1=435 Hz)	Torony
01	Susanna (Salveglocke)			1490	Hanns Ernst, Regensburg	2060	≈8000	A0	Északi
02	Frauenglocke			1617	Bartholomaeus Wengle, München	1665	≈3000	c1	Északi
03	Bennoglocke					1475	≈2100	d1	Déli
04	Winklerin			1451	Meister Paulus, München	1420	≈2000	es1	Északi
05	Praesenzglocke			1492	Ulrich von Rosen, München	1320	≈1600	e1	Déli
06	Cantabona			2003	Rudolf Perner, Passau	1080	≈0.870	g1	Déli
07	Frühmessglocke			1442	Meister Paulus, München	1050	0.≈800	a1	Déli
08	Speciosa			2003	Rudolf Perner, Passau	0.890	≈0.540	ces2	Déli
09	Michaelsglocke					0.840	≈0.440	c2	Déli
10	Klingl (Chorherrenglocke)			14. század	ismeretlen	0.740	0.≈350	es2	Déli

Érdekességek

Az első német fénykép: Franz von Kobell sópapír negatív felvétele a Frauenkirchéről (1837)

A templom a bajor műemlékek listáján a D-1-62-000-1808 szám alatt szerepel. 1994-ben a német posta az 500 éves jubileum alkalmából egy 100 pfennig értékű különleges bélyeget adott ki.

2024-ben a Deutsches Museum archívumában egy 4 × 4 cm-es fényképet találtak a Frauenkirchéről. A felvételt (sópapír negatív) Franz von Kobell készítette, és 1837-re datálható. Ezzel ez Németország legrégebbi fényképe.

A Frauenkirche északi tornyában számos távközlési berendezés található. A korábban a Bundesnachrichtendienst (BND) által használt reléállomást időközben eltávolították.

A müncheni dómból rendszeresen közvetítenek istentiszteleteket: hétfőtől péntekig 18:00 órakor, vasárnap pedig 10:00 órakor videó-livestream formájában a Müncheni és Freisingi érsekség honlapján. A Müncheni Egyházi Rádió DAB+ frekvencián sugároz a Müncheni agglomerációban.

Az épület egyedi kialakítása egyes kutatások szerint nagy hatással volt a későbbi historizáló zsinagógák építészeti kialakítására, különösen a budapesti Dohány utcai zsinagógára.

Irodalom

• Peter Pfister (Hrsg.): Die Frauenkirche in München (Schnell, Großer Kunstführer Bd. 235), Schnell & Steiner, Regensburg, 2008; ISBN 978-3-7954-2031-4
• Peter Pfister: Metropolitankirche Zu Unserer Lieben Frau in München (Schnell, Kunstführer Nr. 500), 10., neu bearbeitete Aufl., Schnell & Steiner, Regensburg 2008; ISBN 978-3-7954-4298-9 (dt.); ISBN 978-3-7954-4299-6 (franz.); ISBN 978-3-7954-4300-9 (engl.); ISBN 978-3-7954-4301-6 (ital.); ISBN 978-3-7954-4302-3 (japan.); ISBN 978-3-7954-4303-0 (span.); ISBN 978-3-7954-6712-8 (russ.)
• Christl Karnehm: Die Münchner Frauenkirche: Erstausstattung und barocke Umgestaltung. Verlag Herbert Utz; ISBN 3-8316-6113-8 (Online-Version, PDF-Fájl)
• Karl-Ludwig Nies: Die Glocken des Münchner Frauendoms. Verlag Sankt Michaelsbund, 2004; ISBN 3-920821-48-3
• Kap. 4.2.2: Die Frauenkirche. In Christian Behrer: Das Unterirdische München: Stadtkernarchäologie in der bayerischen Landeshauptstadt. (németül) München: Buchendorfer Verlag. 2001. 84–106. o. ISBN 3-934036-40-6  
• Hans Ramisch, Peter B. Steiner: Die Münchner Frauenkirche. Wewel Verlag, 1994; ISBN 3-7904-0626-0
• Hrsg. von der Messerschmitt Stiftung: Die Epitaphien an der Frauenkirche in München; München, 1986
• Anton Mayer: Die Domkirche zu Unserer Lieben Frau in München; München, 1868
• Franz Berberich: Führer durch den Dom zu Unserer Lieben Frau in München; München, 1931
• Klaus Gallas: München. Von der welfischen Gründung Heinrichs des Löwen bis zur Gegenwart: Kunst, Kultur, Geschichte; Köln, DuMont, 1979; ISBN 3-7701-1094-3 (DuMont-Dokumente: DuMont-Kunst-Reiseführer)
• Dehio-Handbuch der Deutschen Kunstdenkmäler; Bayern IV: München und Oberbayern, Darmstadt, 1990
• Hyacinth Holland: Geschichte der Münchner Frauenkirche, des alten und neuuen baues, nebst Nachrichten über deren Restauration; ferner von Kaiser Ludwig dem Bayerund dessen Grabstein; von St. Benno und vielen andern Merkwürdigkeiten; Stuttgart, Gebr. Scheitlin, 1859

Külső hivatkozások

• A müncheni dóm honlapja (németül)
• A münchen-freisingi érsekség (németül)

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Frauenkirche (München) című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.