Lőcsei Pál (újságíró)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Lőcsei Pál
Születési név Lerner Pál
Született 1922. január 21.
Békéscsaba
Elhunyt2007. május 16. (85 évesen)
Budapest
Nemzetisége magyar
Foglalkozása újságíró, szociológus
Iskolái Lenin Intézet (1954-1956)
Díjak Aranytoll (1993)
Nagy Imre-emlékplakett (1996)
Nagy Imre-érdemrend (2003)

Lőcsei Pál (született: Lerner Pál) (Békéscsaba, 1922. január 21.Budapest, 2007. május 16.) magyar újságíró, szociológus.

Élete[szerkesztés]

Asszimiláns magyar kispolgár családból származott, szülei a holokauszt áldozatai lettek. Gimnáziumi tanulmányai megszakítása után (1939) ipari tanuló, majd lakatos szakmunkás lett Békéscsabán, illetve Budapesten. Élete ekkor összekapcsolódott a munkásmozgalommal (1939–1944). A deportálás előtt állók békéscsabai gyűjtőtáborából megszökött, 1944-ben Budapestre menekült és ottani vasmunkás társaival fegyveres csoportot alkotva, harcolt a német megszállók és magyarországi támogatóik ellen. Lerner családi nevét 1947-ben változtatta Lőcseire. A második világháború után a békéscsabai Alföldi Népújság, majd a Viharsarok munkatársa (1945–1946), illetve az MKP Csongrád megyei napilapja, a Magyar Alföld felelős szerkesztője (1946–1947), majd a Szabad Nép fővárosi kiadásának szerkesztője (1947–1948), az agrár-, a külpolitikai, illetve az elméleti rovat vezetője (1948–1954). A Szabad Nép ún. újságíró-lázadásának egyik kezdeményezőjeként határozottan kiállt Nagy Imre reformprogramja mellett és élesen elítélte a törvénysértéseket (1954. október 22–25.). A felettesei által kívánt önbírálat megtagadása után 1954 novemberében távoznia kellett a Szabad Néptől. Mialatt az ELTE Lenin Intézetének kétéves kurzusán tanult, egyidejűleg legális és féllegális politikai tevékenységet folytatott a pártellenzék reformeszméinek megismertetése és a pártelit második vonalának aktivizálása érdekében 1955 januárjától 1956 októberéig). 1956. október 23-án délelőtt részt vett a Szabad Nép rendkívüli szerkesztőségi taggyűlésén, ahol jelképes rehabilitálásaként beválasztották a PB-hez menesztett küldöttségbe. A pártközpontban a jelenlévő pártvezetőkkel (Gerő, Kádár, Révai, Marosán) vitázva szót emelt a készülő tüntetés betiltása és a karhatalom lőfegyverhasználata ellen, majd még ugyanazon a napon kapcsolatot teremtett a sajtó szabadságát követelő forradalmárokkal is. Kezdeményezésére a felkelőknek tett engedmények és a fegyverhasználat elleni kölcsönös fellépés révén sikerült a Szabad Nép székháza ostromának idején elkerülni a rádiónál bekövetkezett, halált okozó tűzpárbajokat (1956. október 23–24.). A forradalom idején egy deputáció tagjaként a forradalom nemzeti demokratikus jellegének nyilvános elismerését sürgette Nagy Imre miniszterelnöknél 1956. október 27-én. A Magyar Szabadság című független napilap egyik alapító szerkesztője (október 29. – november 3.). A szovjet katonai intervenció másnapján a jugoszláv követség által felkínált „menedéket” nem fogadta el (november 5.), és rendőrségi kitoloncolásáig egy demokratikus ellenzéki lap kiadását szervezte Sopronban (november-december). 1957. január 20-án Budapesti állandó lakásán letartóztatták, 15 hónapig tartó vizsgálati fogságban volt magánzárkában 1957 januárjától 1958 áprilisáig. A Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa egyedüli vádlottként, titkos perben 8 évi börtönre ítélte 1958. május 14-én. 5 és fél év letöltése után 1962. július 1-jén kétharmadolással feltételesen szabadlábra helyezték. Ezután a Nagyvásártelep termékcsomagolója (1962 augusztus-november), a KSH félállású előadója (1962 december - 1965 március.) Autodidaktaként kezdett általános és családszociológiát tanulni 1963 és 1965 között és az MTA Szociológiai Kutató Csoportjába, majd Kutató Intézetébe került, ahol 1965-től 1985-ig dolgozott. Szociológusként családszociológiával foglalkozott. Részt vett a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) előkészítésében, a TIB alapító tagja volt. Párizsban 1988. június 16-án beszédet mondott a Nagy Imre és mártírtársai tiszteletére tartott emlékgyűlésen. 1989. június 16-án ő búcsúztatta a Nagy Imre perben kivégzett Szilágyi Józsefet a rákoskeresztúri Új köztemetőben. 1989 után haláláig számos politikai publicisztikát írt. 2013-ban monográfia jelent meg róla Pajkossy Gábor tollából, "Lőcsei Pál a forradalomban és a megtorlás idején, 1956-1958" címen (Nagy Imre Alapítvány-Gondolat Kiadó).

Művei[szerkesztés]

  • Család és házasság a mai magyar társadalomban (társszerző, szerkesztő, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest 1971)
  • Tanulmányok a nők helyzetéről (társszerző, Kossuth könyvkiadó, Budapest 1972)
  • Familie, Jugend und Bildungssystem (társszerző, Enke Verlag, Stuttgart, 1974)
  • A változó család (társszerző, Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978)
  • A családi élet mai problémái (társszerző, Tankönyvkiadó, Budapest, 1980)
  • Leveles könyv (társszerző, Liget könyvek, Budapest 1989)
  • 1956-os Intézet Évkönyve (társszerző, Budapest 1999)
  • Írások nehéz időkből (társszerző, Omni Media, Budapest 1999)
  • A 20. század ujjlenyomata (társszerző, Városháza, Budapest 2001)
  • Nagy Imre és kora (társszerző, Nagy )Imre Alapítvány, Budapest 2002)
  • Emberpár és család az államszocializmusban (posztumusz), Gondolat kiadó, Budapest 2008
  • Egy élet szilánkjai. Írások, beszélgetések, dokumentumok; szerk., előszó Kende Éva; Nagy Imre Alapítvány–Gondolat, Bp., 2010

Források[szerkesztés]

  • Hermann Péter: Ki kicsoda 2002 CD-ROM, Biográf KIadó ISBN 963-8477-64-4
  • Kollega Tarsoly István: Révai Új Lexikona XIII. kötet, Babits kiadó, Szekszárd, 2004.

Külső hivatkozások[szerkesztés]