Kumanovói csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Kumanovói csata
A csata térképe
A csata térképe

Konfliktus első Balkán-háború
Időpont 1912. október 23. ,24.
Helyszín Kumanovó város környéke
Eredmény szerb győzelem
Szemben álló felek
Civil Flag of Serbia.svg Szerb Királyság Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
Parancsnokok
Civil Flag of Serbia.svg Radomir Putnik
Civil Flag of Serbia.svg Sándor koronaherceg
Civil Flag of Serbia.svg Stepa Stepanović
Civil Flag of Serbia.svg Božidar Janković
Ottoman flag.svg Halepli Zeki pasa
Szemben álló erők
132 000 katona
100 géppuska
148 ágyú
65 000 katona
104 géppuska
164 ágyú
Veszteségek
687 halott
3280 sebesült
597 eltűnt
1200 halott
3000 sebesült
327 fogságba esett
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kumanovói csata témájú médiaállományokat.

A kumanovói csata (cirill betűkkel: Кумановска битка) az első Balkán-háború egyik csatája volt, mely 1912. október 23–24-én zajlott, és a szerb hadsereg győzelmével ért véget. A csata eredményeként az oszmán hadsereg kiürítette Makedónia jelentős részét, mely a Szerb Királyság ellenőrzése alá került.

Előzmények[szerkesztés]

Sándor trónörökös (bal szélen), mellette Petar Bojović ezredes, az 1. hds. vk. főnöke
Sándor trónörökös (bal szélen), mellette Petar Bojović ezredes, az 1. hds. vk. főnöke

Miután a Balkán-szövetség 1912. október 8-án hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, három fronton indítottak támadást. A bolgár hadsereg Trákiát rohanta le, a görögök Dél-Albánia és Dél-Makedónia ellen vonultak. A szerb hadvezetőség elsődleges terve az oszmán hadsereg makedóniai alakulatainak szétzúzása volt, mielőtt az oszmán hadvezetőség erősítést küldhetne a térségbe. Ennek érdekében elsődleges fontosságú volt a Vardar folyó völgyének, valamint az Ovče Pole-fennsíknak az elfoglalása. A célkitűzések eléréséért három hadsereget vetettek be, főparancsnokká Radomir Putnik tábornokot téve meg. A hadseregek mozgósításával párhuzamosan egy kisebb katonai egységet a Szandzsák megszállására küldött a hadvezetőség.

Az oszmán hadvezetőség (elsősorban Colmar von der Goltz német tábornok) által kidolgozott haditerve azonban nem tulajdonított Makedóniának nagy jelentőséget a háború lefolyásában. A terv szerint az oszmán csapatoknak Makedóniában védelemre kellett berendezkedniük, szükség esetén visszavonulniuk Albánia északi részéig, míg a trákiai fronton győzelmet nem aratnak a bolgárokkal szemben. A hadsereg vezérkari főnöke, Nazim pasa keresztülvitte akaratát, miszerint egy meglepetésszerű offenzívát kell végrehajtani Makedóniában és Trákiában egyszerre. Ennek megfelelően megkezdődött az oszmán hadsereg mozgósítása, ez azonban nagyon lassan haladt. A Makedónia fő védelmi erejét képező Vardar Hadsereg (Halepli Zeki pasa parancsnoksága alatt) a szerb offenzíva megkezdésekor mindössze 65 000 katona felett rendelkezett, a támadók létszáma ennek több mint duplája volt.

Már a támadás megkezdése előtt történtek határincidensek a szerb–oszmán határszakaszon. Október 15-én szerb csetnikek saját szakállukra megtámadtak egy oszmán helyőrséget, mire ők ellentámadásba lendültek, de a szerb határon a reguláris szerb hadsereg feltartóztatta előrenyomulásukat. A határkonfliktus október 19-ig tartott, mikor az oszmánok visszavonulásra kényszerültek. Október 21-én a harmadik szerb hadsereg megkezdte támadását az Oszmán Birodalom ellen, 22-én komolyabb ellenállás nélkül bevonulva Pristinába. Ugyanaznap estére elérték a Pčinja folyót, mely elválasztotta őket Kumanovótól.

Zeki pasa elhatározta, hogy megakadályozza Kumanovo elfoglalását, így megkezdte az oszmán támadás előkészületeinek kidolgozását. A szerb VI. hadtest azonban időközben átkelt a Pčinja folyón és az oszmán táborral szemben helyezkedett el. A hadsereg többi része a folyó bal partján maradt.

A csata[szerkesztés]

Szerb tüzérség a kumanovói csatában

Október 23-án délelőtt, 11 órakor az oszmán tüzérség lőni kezdte a szerb hadsereg balszárnyának állásait, majd a gyalogság is támadásba lendült és visszavonulásra kényszerítette a szerb 18. ezredet. Az oszmán csapatok egy rövid hezitálását kihasználva azonban a szerb 7. ezred a 18. ezred védelmére sietett és visszavetette az oszmánokat, majd a 8. ezred támogatásával átkelt a folyó jobb partjára. Délutánra a szerbek a frontvonal teljes szakaszán visszavonulásra kényszerítették az oszmánokat, majd a nap hátralevő része a szerb tüzérség oszmánokra zúdított támadásával telt el.

A csata első napja alatt az első szerb hadsereg parancsnoksága gyakorlatilag semmilyen információval nem rendelkezett a fronton uralkodó helyzetről, így nem rendelkezve adatokkal a szembenálló hadseregről, a szerb főtisztek azt a következtetést vonták le, hogy csak egy kisebb elővéd sereggel állnak szemben. Ennek megfelelően utasították a csapatokat, hogy nyomuljanak tovább déli irányba. Október 24-én éjjel azonban az előrenyomuló szerbeket heves támadás érte az oszmánok részéről, súlyos veszteségeket okozva nekik.

Hajnali 5:30-kor az oszmán hadsereg jobb szárnya ellentámadásba lépett, megkísérelve az ellenség átkarolását. A támadás kezdetben sikerrel kecsegtetett, de reggeli 10 óra körül a nyomás alatt levő egységek támogatására gyalogos és lovas hadosztályok érkeztek, akik délre megállították az oszmán előrenyomulást.

A csata alatt tömegesen megkezdődött az oszmán katonák dezertálása, így a folytatódó szerb támadás hatására az oszmánok fokozottan visszavonultak, feladva Kumanovót, ezt követően az oszmán csapatok egysége fel is bomlott. Egy részük Szkopjebe, a maradék Štipbe menekült, a szerbek azonban nem vették üldözőbe őket, ennek valószínűleg legfőbb okának a szerb hadvezetőség téves meggyőződése számított, mely szerint Kumanovónál csak egy jelentéktelenebb oszmán hadsereget győztek le, a Vardar Hadsereg fő része pedig az Ovoce Polén állomásozik.

Következmények[szerkesztés]

A kumanovói csata döntő fontosságú volt az első Balkán-háború makedóniai frontjára nézve. Nazim pasa terve a megelőző offenzívára elvesztette aktualitását, a Vardar Hadsereg pedig – miután Kumanovónál elvesztette tüzérségi eszközeinek jelentős részét – kénytelen volt feladni a Vardar folyó völgyét, majd Szkopjéből is harc nélkül kivonult, Prilepig meg sem állva. A szerb csapatok október 26-án vonultak be Szkopjébe, majd itt három részre szakadtak. Az első hadsereg Prilepet vette ostrom alá, a második hadsereg a bolgárok segítségére sietett, közösen ostrom alá véve Edirne várost. A harmadik hadsereg Metohiján keresztül Észak-Albániába nyomult, célul tűzve ki az Adriai-tenger partvidékének elérését.

Források[szerkesztés]

  • Borislav Ratković, Mitar Đurišić, Savo Skoko, Srbija i Crna Gora u Balkanskim ratovima 1912–1913, Belgrade: BIGZ, 1972
  • Enciklopedijski leksikon Mozaik znanja – Istorija, Belgrade: Interpres, 1970