Kozmológiai istenérv

A kozmológiai istenérv vagy kozmológiai érv az istenérvek egyik nagy családja. Olyan metafizikai és vallásfilozófiai érveket jelöl, amelyek a világ, a változás, az okság, az esetlegesség, a létezők függése vagy a valóság magyarázatra szorultsága felől következtetnek valamely első okra, első mozgatóra, szükségszerű létezőre vagy végső magyarázó alapra. A kozmológiai érvek nem azonosak a természettudományos kozmológia modelljeivel: nem közvetlenül a világegyetem fizikai leírását adják, hanem azt kérdezik, hogy a változó, keletkező, összetett vagy esetleges valóságnak van-e végső ontológiai magyarázata.

A kozmológiai érvek több történeti formában léteznek. Az Arisztotelészhez és Aquinói Szent Tamáshoz kapcsolódó változatok elsősorban a változás, a létesítő okok és az esetleges létezők jelenbeli függéséből indulnak ki. A Leibniz nevéhez kötött változat az elégséges alap elvére épít, és azt kérdezi, miért van valami inkább, mint semmi. A kalám kozmológiai érv ezzel szemben a világegyetem időbeli kezdetét és az aktuális végtelen problémáját állítja középpontba.

A klasszikus természetes teológiában a kozmológiai érv nem a kinyilatkoztatott vallás egészének bizonyítása. Önmagában nem bizonyítja például a Szentháromságot, a megtestesülést vagy a keresztény üdvtörténet állításait. A katolikus és tomista hagyományban inkább a preambula fidei, vagyis a hit előfeltételei közé tartozik: annak filozófiai vizsgálata, hogy az emberi értelem eljuthat-e Isten létének felismeréséig.

Fogalma

A kozmológiai érvek közös kiindulópontja nem egyetlen fizikai tény, hanem valamely átfogó metafizikai tapasztalat: a világban változás van; létezők keletkeznek és elmúlnak; a dolgok nem maguktól értetődően léteznek; sok létező mástól függ; és a véges dolgok nem hordják önmagukban létük teljes magyarázatát. Az érvek ebből nem pusztán egy korábbi eseményre, hanem végső magyarázó alapra következtetnek.

A kozmológiai érv egyik legegyszerűbb alakja így foglalható össze:

1. A világban léteznek változó, okozott vagy esetleges létezők.
2. Ami ilyen módon függő vagy esetleges, annak magyarázatra, okra vagy létalapra van szüksége.
3. A függő okok vagy esetleges létezők sora nem lehet végső magyarázat önmagában.
4. Ezért léteznie kell valamely első, nem függő vagy szükségszerű alapnak.
5. Ezt a klasszikus természetes teológia Istennel azonosítja, vagy legalábbis Isten fogalma felé vezető metafizikai következtetésnek tekinti.

A különböző változatok abban térnek el egymástól, hogy pontosan milyen függésből indulnak ki, milyen elvet használnak, hogyan értik a végtelen regresszust, és milyen erős következtetést vonnak le. Egyes változatok deduktív bizonyításnak tekintik magukat, mások valószínűségi, magyarázati vagy kumulatív érvelés részeként kezelik a világ létezésének tényét.

Alapfogalmak

Okság

Az okság a kozmológiai érvek egyik központi fogalma. A klasszikus metafizikai értelemben vett okság nem mindig azonos a természettudományos oksági törvényszerűséggel. A fizikai okság konkrét folyamatok közötti szabályszerű kapcsolatokat vizsgál; a metafizikai okság azt kérdezi, hogy egy létező vagy változás miért van egyáltalán, és mi alapozza meg létét vagy működését.

A tomista hagyomány az okság több formáját különbözteti meg: anyagi, formai, létesítő és célokot. A kozmológiai érvekben elsősorban a létesítő ok és a létalap kérdése jelenik meg. Aquinói Tamás második útja például nem azt állítja, hogy minden dolognak időben korábbi oka van, hanem azt, hogy a létesítő okok rendjében nem lehet csupa köztes okkal magyarázni a tényleges okozást.

Esetlegesség és szükségszerűség

Az esetleges létező olyan létező, amely van, de nem szükségszerűen van: elgondolható volna, hogy ne legyen, és léte nem következik pusztán saját lényegéből. A szükségszerű létező ezzel szemben nem pusztán ténylegesen létezik, hanem létét nem mástól kapja. A kozmológiai érvek kontingencia-változatai szerint az esetleges létezők végső magyarázata nem lehet maga is esetleges ugyanabban az értelemben, mert akkor a magyarázat nem jutna el végső alaphoz.

A katolikus és tomista hagyományban ez a gondolat összekapcsolódik Isten mint ipsum esse subsistens, vagyis önmagában fennálló lét fogalmával. A szükségszerű létező nem egyszerűen egy nagyon régi vagy nagyon nagy létező, hanem olyan valóság, amelynek lényege és léte nem válik szét úgy, mint a teremtményekben.

Elégséges alap elve

Az elégséges alap elve szerint annak, ami létezik vagy igaz, van elegendő oka, alapja vagy magyarázata. A legegyszerűbb megfogalmazás szerint semmi sem van vagy történik teljesen alap nélkül. Leibniz ezt az elvet a valóság átfogó intelligibilitásának kulcsaként használta, és ebből következtetett arra, hogy a kontingens világ végső magyarázata nem lehet maga is pusztán kontingens.

Az elégséges alap elve vitatott. Erős változata szerint minden ténynek teljes magyarázata van; gyengébb változatai csak bizonyos tényekre vagy létezőkre alkalmazzák. A kozmológiai érvek leibnizi és kortárs kontingencia-változatai gyakran attól függnek, milyen erős formában fogadják el ezt az elvet.

Végtelen regresszus

A kozmológiai érvekben gyakori kérdés, hogy lehetséges-e a magyarázatok, okok vagy függések végtelen sora. A klasszikus érvek nem feltétlenül minden végtelen sor lehetetlenségét állítják. Különbséget kell tenni a múltbeli események időbeli sora és a jelenben fennálló, lényegileg rendezett oksági sor között.

A tomista érvelésben a lényegileg rendezett oksági sor olyan függési rend, amelyben az alsóbb ok éppen most csak a felsőbb ok működése által okoz. Ilyen sorban a csupa köztes okból álló végtelen regresszus nem ad végső magyarázatot. A kérdés nem az, hogy lehetett-e végtelen sok múltbeli esemény, hanem az, hogy a jelenben működő függő okoknak van-e nem függő alapjuk.

Fő változatai

Arisztotelészi és tomista változatok

Arisztotelész a Fizika és a Metafizika több helyén a változásból, a mozgásból és az aktualitás–potencialitás viszonyából következtetett az első mozgatóra. Az első mozgató nem a világ időbeli kezdetének eseményeként, hanem a változás végső magyarázataként jelenik meg. Aquinói Szent Tamás ezt a hagyományt keresztény természetes teológiai keretben dolgozta tovább.

Tamás legismertebb megfogalmazása a Summa Theologiae első részének második kérdésében található. Az ott szereplő öt út közül az első három szoros értelemben kozmológiai jellegű:

Út	Kiindulópont	Következtetés
Első út	változás vagy mozgás	mozdulatlan első mozgató
Második út	létesítő okok rendje	első létesítő ok
Harmadik út	esetleges és szükségszerű létezők	önmagában szükségszerű létező

Az első út a változásból indul ki. Ami változik, az valamilyen szempontból képességből ténylegességbe jut; de semmi sem lehet ugyanazon szempontból egyszerre pusztán képességben és ténylegesen. A változás végső magyarázatához ezért olyan első mozgató szükséges, amely maga nem szorul más mozgatóra.

A második út a létesítő okok rendjéből indul ki. Tamás szerint egy létesítő ok nem lehet önmaga létesítő oka, mert akkor valamilyen módon létében megelőzné önmagát. A létesítő okok rendjében a csupa köztes ok nem elegendő magyarázat; ezért szükséges egy első létesítő ok.

A harmadik út az esetleges és szükségszerű létezők viszonyából indul ki. A tapasztalati világban vannak olyan dolgok, amelyek keletkeznek és elmúlnak, tehát lehetnek és nem lehetnek. Ha minden létező ilyen volna, nem volna végső alapja annak, hogy bármi ténylegesen létezik. Ezért Tamás szerint el kell jutni egy önmagában szükségszerű létezőhöz.

Tamás öt útja nem modern természettudományos bizonyítás, hanem metafizikai érvelés. Nem a fizikai kozmológia aktuális modelljeiből indul ki, hanem abból, hogy a változó és függő létezők nem lehetnek önmaguk végső magyarázatai. Ezért Tamás érvei akkor sem azonosak a világegyetem időbeli kezdetére építő érvekkel, ha a keresztény hit szerint a világ időben kezdődött. Tamás külön is megkülönböztette a világ időbeli kezdetének kinyilatkoztatott tanát attól a filozófiai kérdéstől, hogy a világ létében Istentől függ-e.

A kontingencia-érv

A kontingencia-érv az esetleges létezőkből indul ki. A tapasztalati dolgok nem szükségszerűek: létrejönnek, elmúlnak, összetettek, változékonyak, és nem magyarázzák teljesen saját létüket. Az érv szerint az ilyen létezők összessége sem válik pusztán attól szükségszerűvé, hogy sok esetleges létezőből áll. A kontingens valóság végső magyarázatához szükségszerű létezőre van szükség.

A kontingencia-érv többféleképpen fogalmazható meg. Tamás harmadik útja a keletkező és elmúló dolgokból indul ki. Leibniz és több kortárs szerző inkább a világ mint kontingens egész magyarázatát keresi. A viták egyik központi pontja, hogy a világ egészének létezése igényel-e magyarázatot, vagy elfogadható-e „nyers tényként” (*brute fact*).

Leibnizi érv az elégséges alap elvéből

Leibniz híres kérdése: miért van valami inkább, mint semmi? Válasza szerint minden ténynek van elégséges oka vagy alapja, és a kontingens dolgok sorozatának elégséges alapja nem lehet pusztán a sorozaton belül. A világ kontingens tényeinek végső magyarázata ezért egy szükségszerű létezőben keresendő.

Leibniz megközelítése más hangsúlyt ad a kozmológiai érvnek, mint az arisztotelészi–tomista változat. Nem elsősorban a változásból vagy a létesítő okok működéséből indul ki, hanem abból, hogy a kontingens igazságok és létezők megmagyarázhatóságot követelnek. Emiatt az érv központi kérdése az elégséges alap elvének ereje és hatóköre.

Kalám kozmológiai érv

A kalám kozmológiai érv a középkori iszlám teológiai-filozófiai vitákhoz kapcsolódik, és modern formájában különösen William Lane Craig munkássága nyomán vált ismertté. Alapformája:

1. Ami elkezd létezni, annak oka van.
2. A világegyetem elkezdett létezni.
3. Ezért a világegyetemnek oka van.

A kalám érv hangsúlyosan foglalkozik az aktuális végtelen lehetőségével, a múltbeli események végtelen sorával és a modern fizikai kozmológia egyes értelmezéseivel. A vitában gyakran előkerül az ősrobbanás-elmélet, a kozmikus kezdet kérdése, a kvantumkozmológia és a téridő eredetének problémája. Fontos azonban, hogy a kalám érv filozófiai érvelés, nem pedig a fizika egyik tétele. A modern kozmológiai modellek értelmezése önmagában nem dönti el véglegesen a metafizikai kérdést.

Induktív és kumulatív változatok

Egyes kortárs szerzők nem deduktív bizonyításként, hanem valószínűségi vagy kumulatív érvként kezelik a kozmológiai gondolatot. Richard Swinburne például több érv együttállásából épít kumulatív esetet Isten léte mellett, amelyben a világ létezése és rendje magyarázati szerepet kap.

Más kortárs szerzők, például Alexander Pruss, Robert Koons vagy Joshua Rasmussen modális, mereológiai vagy elégségesalap-elvű változatokat dolgoztak ki. Kritikus oldalon Graham Oppy, J. L. Mackie, Quentin Smith és mások vitatták, hogy az érvek premisszái igazoltak, illetve hogy a következtetés valóban teista Istenhez vezet-e.

Történeti áttekintés

A kozmológiai érvek előzményei már az ókori görög filozófiában megjelennek. Platón a Törvényekben a mozgás és lélek viszonyából következtet isteni elvre, Arisztotelész pedig az első mozdulatlan mozgató fogalmát dolgozta ki. A késő antik és középkori filozófiában a témát új összefüggésbe helyezte a teremtés, az isteni egyszerűség és a világ függésének kérdése.

Az iszlám filozófiában és teológiában Avicenna az esetlegességből és szükségszerűségből vett érvelést, al-Ghazáli pedig a világ kezdetére építő kalám-hagyományt befolyásolta. A zsidó filozófiában Maimonidész szintén fontos szerepet játszott az arisztotelészi és monoteista érvrendszerek közvetítésében. A keresztény középkorban Aquinói Tamás dolgozta ki a kozmológiai jellegű érvek legismertebb skolasztikus formáit.

Az újkorban Leibniz és Samuel Clarke az elégséges alap elve alapján fogalmazta újra az érvet. A 18. században David Hume és Immanuel Kant jelentős kritikákat fogalmazott meg. Hume az okság és a világ egészére alkalmazott magyarázat kérdését vitatta; Kant szerint a kozmológiai érv végső soron az ontológiai érvre támaszkodik, mert a szükségszerű létező fogalmából akar létezést levezetni.

A 20. században a logikai pozitivizmus és az analitikus filozófia több áramlata háttérbe szorította a klasszikus istenérveket, de a 20. század második felétől a vallásfilozófiában újra jelentős viták indultak. A kozmológiai érv mai változatai között megtalálhatók a kalám-érvek, a leibnizi kontingencia-érvek, a modális kozmológiai érvek és a valószínűségi magyarázati megközelítések.

A katolikus természetes teológiában

A katolikus teológiában a kozmológiai érv a természetes teológia körébe tartozik. A természetes teológia azt vizsgálja, hogy az emberi értelem a teremtett világból milyen ismeretre juthat Istenről. Az I. vatikáni zsinat tanítása szerint Isten a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világánál bizonyossággal megismerhető; ez azonban nem teszi fölöslegessé a természetfeletti kinyilatkoztatást.

A tomista felfogásban Isten létének felismerése a hit előfeltételeihez tartozik. Ez nem jelenti azt, hogy a keresztény hit pusztán filozófiai következtetés volna. A hit teológiai aktusa a kinyilatkoztató Isten tekintélyére épül, és kegyelmi dimenziója is van. A filozófiai istenérv legfeljebb odáig vezet, hogy a világ végső oka és alapja szükségszerű, szellemi, teremtő valóság; a Szentháromság és a megváltás titkai már a kinyilatkoztatás tárgyai.

A katolikus gondolkodásban a teremtés nem pusztán időbeli kezdést jelent. A teremtés azt fejezi ki, hogy a világ teljes létében Istentől függ. Ezért egyes tomista megfogalmazások szerint Isten akkor is a világ teremtő oka volna, ha a világ öröktől fogva fennállna; a világ időbeli kezdete a keresztény hit tanítása, de Isten mint létadó ok kérdése mélyebb metafizikai kérdés.

A gondviselés kérdése is fontos különbséget teremt a klasszikus teizmus és a deista vagy pusztán mechanikus első ok között. A katolikus-tomista gondviselés nem azt jelenti, hogy Isten időnként kívülről „javítgatja” a világot, hanem azt, hogy a teremtett világ létében, rendjében, célirányosságában és másodlagos okainak működésében is Istentől függ. Isten a másodlagos okokat nem fölöslegessé teszi, hanem létben tartja és működésükben megalapozza.

Az érv hatóköre

A kozmológiai érvek következtetését többféleképpen értelmezik. A klasszikus teista olvasat szerint az első ok vagy szükségszerű létező nem lehet anyagi, változó, összetett vagy esetleges; ezért további elemzéssel szellemi, egyszerű, örökkévaló és teremtő valóságként azonosítható. A keresztény természetes teológia szerint ez a következtetés Isten fogalma felé vezet.

Más értelmezők szerint a kozmológiai érv legfeljebb valamely végső magyarázó alaphoz vagy metafizikai abszolútumhoz jut el, és külön érvek szükségesek ahhoz, hogy ezt személyes, jó, mindentudó vagy vallási értelemben imádható Istenként azonosítsuk. Ez a vita különösen fontos, mert a kozmológiai érv nem azonos a kinyilatkoztatott vallások teljes tanrendszerének bizonyításával.

Az érv teista védelmezői szerint az első ok fogalma nem lehet pusztán fizikai állapot, mert a fizikai valóság maga is változó, összetett vagy magyarázatra szoruló. Kritikusai szerint viszont a következtetés vagy túl gyenge, mert nem jut el a személyes Istenhez, vagy túl erős, mert olyan szükségszerű létezőt tételez, amelynek fogalma vitatott.

Kritikák

„Mi okozta Istent?”

A kozmológiai érvvel szemben gyakran elhangzik a kérdés: ha mindennek oka van, akkor Istennek is oka kell legyen. A klasszikus érv védelmezői szerint ez a kritika a premissza félreértésén alapul. Az érv nem azt állítja, hogy kivétel nélkül mindennek oka van, hanem azt, hogy a létrejövő, változó, esetleges vagy függő létezők igényelnek okot vagy magyarázatot. Isten éppen nem ilyen létezőként szerepel az érvelésben, hanem szükségszerű vagy önmagában fennálló alapként.

Ez nem zárja le a vitát, mert továbbra is kérdéses, hogy értelmes-e és igazolható-e ilyen szükségszerű létező fogalma. A kritika erősebb formája ezért nem azt mondja, hogy „Istennek is oka kell legyen”, hanem azt kérdezi, hogy a szükségszerű létező fogalma koherens-e, és hogy a világ magyarázata valóban ilyen létezőt kíván-e.

Hume kritikája

David Hume az oksági viszony metafizikai értelmezését és a világ egészére alkalmazott okkeresést kérdőjelezte meg. Szerinte a tapasztalatban nem közvetlenül szükségszerű kapcsolatot látunk, hanem események szabályszerű együttjárását; az okság eszméjét jelentős részben a megszokás és az elvárás alakítja. Hume azt is vitatta, hogy a világ egészének szükségképpen ugyanolyan típusú magyarázatot kellene keresni, mint a világon belüli egyes eseményeknek.

A Hume-féle kritika nem egyszerűen az okság teljes tagadása, hanem annak vitatása, hogy az oksági elv metafizikai szükségszerűséggel, a tapasztalaton túl és a világ egészére is alkalmazható. A kozmológiai érv védelmezői ezzel szemben azt állítják, hogy az okság és magyarázat nem pusztán pszichológiai megszokás, hanem a valóság megértésének alapvető feltétele.

Kant kritikája

Immanuel Kant szerint a kozmológiai érv rejtetten az ontológiai érvre támaszkodik. A kozmológiai érv a tapasztalati világból indul ki, de amikor eljut egy szükségszerű létezőhöz, azt csak úgy tudja Istennel azonosítani, ha a szükségszerű létező fogalmából következtet létezésre. Kant szerint ez az ontológiai érv problémáját hozza vissza.

Kant kritikája jelentős fordulópont volt az istenérvek újkori megítélésében. A későbbi védelmezők egy része azt próbálta megmutatni, hogy a kozmológiai érv nem pusztán fogalmi elemzésből, hanem a kontingens valóság tényleges létezéséből indul ki, ezért nem azonos az ontológiai érvvel.

Russell és a „nyers tény” álláspont

Bertrand Russell ismert kritikája szerint nem szükséges a világ egészének okát keresni: az egyes dolgoknak lehetnek okai, de ebből nem következik, hogy az egész világegyetemnek is oka van. Russell szerint a világ létezése elfogadható lehet végső, tovább nem magyarázható tényként.

Ez az úgynevezett „nyers tény” (*brute fact*) álláspont. A kozmológiai érv hívei szerint ez feladja az elégséges magyarázat igényét éppen a legnagyobb kérdésnél. Kritikusai szerint viszont a végső magyarázat keresése olyan metafizikai igény, amelyet nem kötelező elfogadni.

Végtelen regresszus

Egyes kritikák szerint az okok vagy magyarázatok végtelen sora nem feltétlenül lehetetlen. A modern matematikában az aktuális végtelen fogalma nem önellentmondásos, ezért önmagában nem elegendő azt mondani, hogy „végtelen sor nem lehet”. A kozmológiai érveknek pontosan meg kell határozniuk, milyen regresszust tartanak elfogadhatatlannak.

A tomista válasz szerint nem a matematikai végtelen lehetetlenségéről van szó, hanem arról, hogy egy lényegileg alárendelt oksági rendben a köztes tagok nem magyarázzák saját működésüket. A kalám érvek védelmezői más úton érvelnek: szerintük a múltbeli események ténylegesen végtelen sora metafizikai vagy kozmológiai problémákat vet fel. Mindkét álláspont vitatott.

Modern kozmológia és kvantumfizika

A modern kozmológia nem egyszerűen megerősíti vagy cáfolja a kozmológiai istenérvet. Az ősrobbanás-elmélet a megfigyelhető világegyetem korai forró, sűrű állapotáról szóló fizikai modell; nem azonos a metafizikai értelemben vett teremtés tanával. Egyes apologetikai értelmezések a kozmikus kezdetet a kalám érv támogatásaként kezelik, mások szerint a kvantumkozmológia, a multiverzum-hipotézisek vagy az idő természetére vonatkozó modellek óvatosságra intenek.

A kvantumfizikára hivatkozó kritikáknál különbséget kell tenni fizikai indeterminizmus és metafizikai oknélküliség között. Ha egy kvantumesemény nem determinisztikus, abból nem következik automatikusan, hogy semmilyen magyarázata, feltétele vagy ontológiai alapja nincs. A kozmológiai érv hívei és kritikusai ezért vitatják, hogy a kvantumjelenségek mennyiben érintik az oksági vagy elégségesalap-elvet.

Az első ok azonosítása Istennel

További kritika szerint még ha elfogadjuk is az első okot vagy szükségszerű létezőt, ebből nem következik egyértelműen a személyes, erkölcsileg jó, gondviselő Isten. A kozmológiai érvek önmagukban rendszerint nem adnak teljes vallási istenképet.

A teista válasz szerint az első ok tulajdonságait további metafizikai elemzés alapján lehet meghatározni: ha a világ egészének végső oka nem függő, nem összetett, nem változó és nem anyagi, akkor közelebb kerülünk a klasszikus teizmus Isten-fogalmához. A keresztény teológia azonban itt is különbséget tesz természetes istenismeret és kinyilatkoztatott hit között.

Téves vagy leegyszerűsítő megfogalmazások

A kozmológiai istenérv körül több népszerű, de pontatlan megfogalmazás terjedt el.

Nem pontos az a formula, hogy „mindennek oka van”. A klasszikus érv inkább azt állítja, hogy ami létrejön, változik, esetleges vagy létében függő, annak oka vagy magyarázata van.

Nem pontos az sem, hogy a kozmológiai érv egyszerűen a világegyetem időbeli kezdetére épül. Ez csak a kalám típusú érvek központi eleme. A tomista és leibnizi változatok akkor is értelmezhetők, ha valaki filozófiai lehetőségként felveti az öröktől fogva fennálló világot.

Nem enciklopédikus az a kijelentés, hogy ha semmi sem lehet örök, akkor Istennek is „ki kellett alakulnia”. A klasszikus kozmológiai érvelésben Isten nem időben kialakuló fizikai létező, hanem a változás és létrejövés rendjét megalapozó szükségszerű valóság. A biológiai evolúció fogalma ebben az összefüggésben kategóriahibás.

Nem elégséges az Ockham-elvre egyszerűen úgy hivatkozni, hogy „egyszerűbb” a világot önmagában hagyni. Az elméleti takarékosság csak akkor döntő, ha a versengő magyarázatok azonos magyarázóerővel rendelkeznek. A kozmológiai érvek vitája éppen arról szól, hogy a világ önmagában elegendő magyarázat-e.

Kortárs jelentősége

A kozmológiai érv ma is élő vallásfilozófiai vita tárgya. Nem minden filozófus tartja sikeresnek, és a teista szerzők sem azonos formában védik. A kortárs vitákban szerepet kap a modális logika, az elégséges alap elve, az okság metafizikája, a téridő filozófiája, a kvantumkozmológia, a multiverzum-hipotézisek és a vallási magyarázatok episztemológiája.

A vitában fontos különbség van a bizonyító erejű deduktív érv és a valószínűségi, kumulatív magyarázat között. Egyes szerzők szerint a kozmológiai érv önmagában nem bizonyítja Isten létét, de más érvekkel együtt — például teleológiai, erkölcsi vagy tudatból vett érvekkel — növelheti a teizmus magyarázó erejét. Mások szerint az érv premisszái vagy következtetései nem igazolhatók kellő erővel.

Források

• Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I, q. 2, a. 3.
• Leibniz, Gottfried Wilhelm: Monadológia.
• Hume, David: Dialogues Concerning Natural Religion.
• Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája.
• Schütz Antal: A bölcselet elemei. Szent István-Társulat, Budapest, 1940.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István-Társulat, Budapest, 1937.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978.
• Richard Swinburne: The Existence of God. 2. kiadás. Clarendon Press, Oxford, 2004.
• William Lane Craig: The Kalām Cosmological Argument. Macmillan, London, 1979.
• Alexander R. Pruss: The Principle of Sufficient Reason: A Reassessment. Cambridge University Press, Cambridge, 2006.
• Graham Oppy: Arguing About Gods. Cambridge University Press, Cambridge, 2006.
• T. J. Mawson: Belief in God. Oxford: Oxford University Press, 2005. ISBN 978-0-19-927631-8.

További információk

• Bruce Reichenbach: „Cosmological Argument”, Stanford Encyclopedia of Philosophy.
• Yitzhak Y. Melamed – Martin Lin: „Principle of Sufficient Reason”, Stanford Encyclopedia of Philosophy.
• Ross Cameron: „Infinite Regress Arguments”, Stanford Encyclopedia of Philosophy.
• James F. Sennett: „Philosophy of Religion”, Internet Encyclopedia of Philosophy.

Kapcsolódó szócikkek

• Istenérv
• Ontológiai istenérv
• Teleológiai istenérv
• Okság