Kargil-háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kargil-háború
Dátum 1999. május-július.
Helyszín Dzsammu és Kasmír, India.
Eredmény Döntetlen, helyreállt a status quo ante bellum.
Harcoló felek
 India Pakisztán
Parancsnokok
indiai Ved Prakash Malikpakisztán Pervez Musarraf
Haderők
30 000 fő5000 fő
Veszteségek
527 halott
1363 sebesült
1 hadifogoly
357 - 453 halott
665 sebesült
8 hadifogoly
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kargil-háború témájú médiaállományokat.


A Kargil-háború egy 1999-ben lezajlott konfliktus volt India és Pakisztán között, a vitatott Dzsammu és Kasmír birtoklásáért. A konfliktus kiváltó oka egy határincidens volt, melynek során pakisztáni katonák átszivárogtak indiai felségterületre és katonai célpontokat támadtak meg. A konfliktus kezdeti szakaszában a pakisztáni kormány teljes egészében a helyi felkelőkre hárította a felelősséget, de később elismerte a pakisztáni katonák részvételét a harcokban. Az indiai hadsereg és légierő sikeresen megállította a pakisztáni támadást és megtisztította a területet a pakisztáni katonáktól. A nemzetközi közösség nyomására, Pakisztán júliusban visszavonta csapatai maradékát is az indiai felségterületről, ezzel helyreállt a status quo ante bellum.

Előzmények[szerkesztés]

Dzsammu és Kasmír indiai és pakisztáni ellenőrzés alatt álló területei.

Dzsammu és Kasmír India és Pakisztán 1947-es függetlenné válása óta konfliktus tárgyát képezi a két ország közt. A térség hovatartozása miatt tört ki 1947-ben az első indiai-pakisztáni háború, mely egy, az ENSZ közvetítésével elfogadott fegyverszünettel ért véget. Ennek értelmében a régiót egy indiai és egy pakisztáni ellenőrzés alatt álló területre osztották fel, de ezt a rendezést mindkét fél csak ideiglenes állapotnak tekinti. Kasmír hovatartozása miatt 1965-ben és 1971-ben is háború tört ki a két fél között, melyek azonban a status quo helyreállításával végződtek.

Az indiai-pakisztáni konfliktusokkal párhuzamosan, Dzsammu és Kasmír indiai ellenőrzés alatt álló területein is gerillaháború bontakozott ki a helyi, Pakisztán által támogatott felkelő fegyveresek és az indiai hadsereg között (a felkelés tartósságának oka a helyi lakosság nagy arányú támogatása is, mely többségében muszlim vallásúként, előnyben részesítené a pakisztáni uralmat). A Kargil-háború idején a pakisztáni hadvezetés elsősorban a helyi gerilla csapatokra alapozva indította meg hadműveletét Kasmír ellen.

1998 - 1999 telén a pakisztáni hadvezetés - felkelőknek álcázva - pakisztáni különleges műveleti katonákat küldött Kasmír indiai ellenőrzés alatt álló területeire. A Badr fedőnévvel ellátott hadművelet célja a Kasmír és Ladakh közti összeköttetés biztosítása és a - stratégiai elhelyezkedésű - Siachen gleccser visszafoglalása lett volna, melyet 1984-ben foglalt el az indiai hadsereg, a Meghdoot hadművelet keretében. Másrészt a pakisztáni politikai vezetés abban reménykedett, hogy bármilyen incidens a térségben nemzetközi problémává teszi a kasmíri kérdést, ezáltal kierőszakolva a határ-probléma mielőbbi rendezését.

1999 februárjában a pakisztáni hadsereg megerősítette katonai bázisait a Himalája-hegységben, de ugyanakkor kisebb bázisokat állítottak fel az indiai oldalon is. Az indiai hadvezetés először májusban fedezte fel a pakisztáni bázisok létét, mikor is - helyi pásztorok jelentése alapján - egy katonai alakulat rajtaütést hajtott végre az egyik pakisztáni táboron. Az esetet követően az indiai kormány elrendelte 200 000 katona mozgósítását és Kasmírba küldését.

A háború[szerkesztés]

Az indiai szárazföldi csapatoknak MiG–21 vadászrepülők nyújtottak légitámogatást.

A terep nehezen járhatósága miatt, az indiai kormány a mozgósítottak közül csak egy 30 000 főnyi haderőt juttatott el a konfliktus övezetbe. A szárazföldi csapatok támogatására az indiai légierő Safed Sagar fedőnévvel indított hadműveletet, de az indiai repülők hatékonysága korlátozott volt a hadszíntér jelentős tengerszint feletti magassága és a rossz időjárási körülmények miatt.

Az indiai katonák helyzetét tovább nehezítette - a hadszíntér nehezen járhatósága mellett - a pakisztáni katonák jó felszereltsége, akik kézi lőfegyverek és gránátvetők mellett aknavetőkkel, tüzérséggel és légvédelmi fegyverekkel is rendelkeztek (ez utóbbi akkor vált nyilvánvalóvá, mikor a harcok során lelőttek egy indiai vadászrepülőt és egy katonai helikoptert[1]). Emellett pakisztáni felségterületről is érte tüzérségi támadás az indiai állásokat.

Az indiai hadsereg első támadását Kargil város irányába indította, mely a Kasmírt India belső területeivel összekötő egyetlen főútvonal mentén feküdt, így ellenőrzése kulcsfontosságú volt mindkét fél számára. Június közepére az indiai csapatok visszafoglalták a Kargilt körülvevő hegycsúcsok többségét, de súlyos veszteségeket szenvedtek.[2]

A főútvonal biztosítását követően, az indiai csapatok megkezdték a pakisztáni fegyveresek ellenállásának felszámolását és visszaszorítását a pakisztáni felségterületre. A pakisztáni csapatok a tololingi csatában súlyos vereséget szenvedtek, majd kénytelenek voltak feladni az 5140 m magas "Tigris dombot" is, mely legfőbb bázisukat képezte a háború folyamán. A sikeres indiai hadműveletben kulcsfontosságú szerepet játszott az indiai nehéztüzérség, mely állandó tűz alatt tartotta a felderített pakisztáni állásokat, melyeket ezt követően az indiai csapatok frontálisan megrohamoztak (rendszerint a sötétség leple alatt, mert a magaslatokat uraló pakisztáni katonák nappal bármilyen ellenséges mozgást kitűnően észleltek volna). Habár a súlyos veszteségeket okozó frontális rohamok elkerülhetőek lettek volna a hegycsúcsok blokád alá vonásával és a Pakisztánon keresztül vezető utánpótlási vonalak állandó bombázásával, az indiai hadvezetés nem volt hajlandó bevállalni egy, a két ország közötti totális háború kitörését.

A konfliktus kitörését követően a pakisztáni kormány - a CIA jelentése szerint - nukleáris fegyvereket szállíttatott az indiai határ közelébe, felkészülve egy korlátozott nukleáris csapásra India ellen.[3] Bill Clinton amerikai elnök azonban fellépett Pakisztánnal szemben és követelte, hogy Pakisztán vissza nem vonja csapatait India területéről. 1999. július 4-én, egy Washingtonban kötött egyezmény keretében, Navaz Sharif pakisztáni miniszterelnök hozzájárult a pakisztáni csapatok kivonásához. Egyes független iszlamista csoportok azonban, Egyesült Dzsihád Tanács néven egységbe tömörülve, folytatták a harcot az indiai csapatok ellen.[4]

Az indiai hadsereg július utolsó hetében indította meg végső támadását a pakisztáni határ térségében még harcoló fegyveres csoportok ellen és július 26-ára a teljes ellenállást sikeresen felszámolta.

Nemzetközi reakciók[szerkesztés]

Habár Pakisztán kezdetben tagadta katonáinak részvételét a konfliktusban, sőt a konfliktus kirobbantásával a "kasmíri szabadságharcosokat" vádolta meg, már a kezdetektől nyilvánvalóvá vált a külföldi katonai elemzők számára is, hogy jól felszerelt és jól kiképzett, reguláris pakisztáni katonák harcolnak India ellen. Ennek függvényében, a nemzetközi közvélemény egyértelműen elítélte a pakisztáni agressziót, a nemzetközi szervezetek közül az Európai Unió és az ASEAN is India mellett állt ki. Bill Clinton amerikai elnök egyenesen a Pakisztán és India közötti béketörekvések felrúgásának minősítette a konfliktust, ugyanakkor elismerésben részesítette az indiai politikai vezetést, amiért visszafogottan reagált és így elkerülte egy totális háború kitörésének lehetőségét. Pakisztán hagyományos szövetségese, Kína semleges állásfoglalást fogalmazott meg, amennyiben a két ország közti határvita békés rendezésének szükségességét fogalmazta meg.

Következmények[szerkesztés]

A Kargil háború következtében India és Pakisztán kapcsolata ismét a mélypontra került. India a háború következtében növelte védelmi kiadásait és megkezdte a hadsereg - elsősorban a légierő - modernizációját, valamint megkezdték a katonai hírszerző szolgálat átszervezését, amelyet súlyos presztízsveszteség ért, amiért nem észlelte a pakisztáni beszivárgást indiai felségterületre. Ugyanakkor India a 2000-es évek elején szoros diplomáciai kapcsolatot épített ki az Amerikai Egyesült Államokkal.

Pakisztánt súlyosan érintette a háború elvesztése. A pakisztáni gazdaság a katonai kiadások miatt az összeomlás szélére került, mely politikai instabilitást és a szélsőséges iszlamista mozgalmak megerősödését okozta. 1999. október 12-én Pervez Musharraf tábornok katonai puccsal megbuktatta Navaz Sharif kormányát és saját magát neveztette ki miniszterelnökké, majd később államfővé.

Források[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]