II. Vilmos szicíliai király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
II. Vilmos
II. Vilmos felajánlja Szűz Máriának a monreale-i katedrálist.
II. Vilmos felajánlja Szűz Máriának a monreale-i katedrálist.

Szicíliai király
Uralkodási ideje
1166. május 7. 1189. november 11.
Elődje I. Vilmos
Utódja Tankréd
Életrajzi adatok
Uralkodóház Hauteville-i ház
Született 1155.
ismeretlen
Elhunyt 1189. november 11.
Palermo
NyughelyePalermói katedrális
Édesapja I. Vilmos szicíliai király
Édesanyja Navarrai Margit
Házastársa Johanna (1177-1189)
Gyermekei Bohemond, Duke of Apulia
Coat of Arms of the House of Hauteville (according to Agostino Inveges).svg
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Vilmos témájú médiaállományokat.

II. (Jóságos) Vilmos (olaszul: Guglielmo il Buono), (1155. – Palermo, 1189. november 11.) szicíliai király, a normann Szicíliai Királyság harmadik uralkodója. Habár – elődeivel ellentétben – nem volt hadvezéri tehetsége és uralkodása alatt ritkán hagyta el palotáját is, mégis uralkodása alatt folytatta a Szicíliai Királyság a legaktívabb külpolitikát. Vilmos az utókortól a melléknevet kapta és két évszázaddal később is, Dante Alighieri Isteni színjátékában a mennybe helyezte alakját.

Élete, uralkodása[szerkesztés]

Vilmos 11 évesen örökölte az apja halála után megürült szicíliai trónt, fiatal kora miatt azonban anyja, Navarrai Margit uralkodott helyette régensként. A fiatal uralkodót 1171-ben nagykorúsították.

Vilmos uralkodását a Szicíliai Királyság külpolitikai pozíciójának a megerősítése motiválta. 1174-ben illetve 1175-ben szövetséget kötött Genovával és Velencével, majd 1177-ben feleségül vette II. Henrik angol király lányát, Johannát. Ugyancsak 1177-ben az ő közvetítésével kötötték meg a lombardiai városok és I. Frigyes német-római császár a velencei békeszerződést, mely a két fél közti ellenségeskedést zárta le huzamosabb időre. A béke biztosítása érdekében nagynénjét, Konstanciát Frigyes fiához, a későbbi VI. Henrik német-római császárhoz adta feleségül.

1174-ben egy katonai expedíciót indított Észak-Afrika elhódítására az Ajjúbidáktól, de az Alexandria ellen küldött normann sereget Szaladin egyiptomi szultán visszavonulásra kényszerítette. Később, I. Manuél bizánci császár 1180-ban bekövetkezett halálát kihasználva megtámadta a belső válságba süllyedt Bizánci Birodalmat is. A normann csapatok 1185-ben elfoglalták Dürrakhiont, majd Szalonikit, mialatt a normann flotta a földközi-tengeri szigeteket szállta meg. A Konstantinápoly ellen vonuló normannokra azonban II. Iszaakiosz bizánci császár Szidirokasztro mellett súlyos vereséget mért. 1189-ben Vilmos kénytelen volt békét kötni a bizánci császárral, lemondva az összes háború alatti hódításáról.

A Bizánccal vívott háború alatt került sor (1187-ben) Jeruzsálem muszlimok általi elfoglalására. A város elestének hírére Vilmos azonnal hajóhadat indított a Szentföldre, megakadályozva, hogy Szaladin szultán elfoglalja Türoszt és Tripolit. A későbbiekben Vilmos vezető szerepet játszott a harmadik keresztes hadjárat megszervezésében, sőt maga is részt akart venni benne, de ebben 1189-ben bekövetkezett halála megakadályozta. Halála után a trónon unokaöccse, Tankréd követte.

Források[szerkesztés]

  • Matthew, Donald: The Norman Kingdom of Sicily. Cambridge University Press, 1992.