I. Hunald aquitániai herceg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Hunald
Akvitánia és a Baszkföld hercege
Grandes chroniques de France, V. kötet, 28. fejezet: Hunald feladja Loches várát Pipin ostromló hadainak — Pipin tényleg elfoglalta a várat, de Hunald valójában nem volt ott
Grandes chroniques de France, V. kötet, 28. fejezet: Hunald feladja Loches várát Pipin ostromló hadainak — Pipin tényleg elfoglalta a várat, de Hunald valójában nem volt ott

[[Akvitánia és Baszk Hercegség|Akvitánia és Baszk Hercegség]] Akvitán és baszk herceg
Uralkodási ideje
735 745
Elődje Nagy Odo
Utódja Waifer
Életrajzi adatok
Született ?
Elhunyt 755 (?)
Róma (?)
Édesapja I. Odo aquitániai herceg
Gyermekei Waifer aquitániai herceg
Nyugat-Európa 754-ben:
lila — Frank Birodalom és vazallus államai;
zöld — Córdobai Kalifátus
Hadjáratok a Pireneusok vidékén 735–742

I. Hunald (ur. 735–745, lehet, hogy másodszor 767–769; † 755 vagy 769) Akvitánia és a Baszkföld hercege, Nagy Odo fia. Neve Hunold, Hunoald, Hunuald, Chunoald írásmódokkal is előfordul. Uralma alatt Akvitánia és Baszkföld formálisan a Frank Birodalom vazallus állama volt, ami ellen Hunald többször is fellázadt.

Uralkodása[szerkesztés]

735-ben, apja lemondása (egyes források szerint halála) után, bonyolult helyzetben ült a hercegi trónra, de nagy segítségére volt, hogy öccse, Hatto az első pillanattól melléállt, és mindenben támogatta törekvéseit. A testvérek először a Baszk Hercegség déli határvidékét dúló mórok ellen összpontosították erőiket. Hisám ibn Abd al-Malik kalifa csapatai körülzárták Pamplonát, majd tovább nyomultak kelet felé. Hunald és Hatto megütközött a támadókkal, és legyőzték őket, Pamplonát azonban valamikor 735–740 között elvesztették.

Még ebben az évben Martell Károly hadai élén benyomult Akvitániába, és elfoglalta Bordeaux jól megerősített városát — föltehetőleg azért, hogy az addig csak formálisan vazallus hercegséget a frank főhatalom tényleges elismerésére és adó (munera) fizetésére kötelezze. A feljegyzések szerint a frank sereg semmiféle ellenállásba nem ütközött.

Hunald meghódolt a túlerőnek, és vállalta az adó fizetését. Az Annales Mettenses priores szerint Martell Károly dukátus jellegű státuszt adott a hercegségnek, viszont megerősítette Hunaldot tisztségében. Hunald és Hatto is ünnepélyes hűségesküt (promissio fidei) tett Károlynak, valamint fiainak, Karlmannak és Pipinnek.[1] Mindezek tetejébe a frankok nem adták vissza Akvitániának az elfoglalt területeket, így Bordeaux-t, a hercegség addigi székvárosát se. A 737-ben meghalt szent Pardulf legendája, a század közepén, illetve második felében kelt Vita Pardulfi Hunaldot az invázió előtt még princeps, utána már csak legatus rangban említi.

A rájuk kényszerített feltételeket megalázónak és elfogadhatatlannak tartó Hunald és Hatto a már következő évben megszegte a hűségesküt, és felkeltek Martell Károly ellen. Hosszas hadakozás után Károly csapatainak sikerült elfogniuk Hattót, és kiadták őt Ainmarnak, Auxerre püspökének. Hatto hamarosan megszökött a fogságból, Károly pedig letartóztatta a szökésért felelőssé tett püspököt, akit hamarosan — állítólag szökési kísérlet közben — meg is öltek. Hunald ezután — valószínűleg az újabb békekötés feltételeként — elárulta öccsét. Magához hívta Hattót Poitiers-ba, ahol megvakíttatta és kolostorba záratta.

Hunald ezután Martell Károly haláláig tartotta a feszült békét a frankokkal. 736–739 között, amikor Károly és öccse, Childebrand a Septimaniát és Provence-ot birtokló mórok ellen vezetett hadat, a frank csapatokat Hunald erői folyamatosan „zaklatták”. A frankok 736-ban visszafoglalták Provence-ot, 737-ben a Berre menti csatában szétverték a Gallia visszafoglalására összegyűjtött arab sereget és végigdúlták Septimaniát, de Narbonne ostromával ekkor még nem próbálkoztak — a feltételezések szerint azért, mert Hunald fenyegette utánpótlási vonalaikat.[2]

Uqba ibn al-Hajjaj, aki 734–740 más források szerint 737–742 között volt Andalusz kormányzója, 740-ben felvonult a Baszk Hercegség déli határához, és jelentősen megerődítette Pamplonát.

Martell Károly 741-ben meghalt, és Hunald a frank interregnumot kihasználva szövetséget kötött Odilo bajor és II. Lancfred alemann királlyal (akit egyes források ugyancsak hercegnek titulálnak), hogy visszaszerezzék azt az autonómiát, amelytől Károly megfosztotta őket. A felkelőket szokás szerint támogatták a frankok által leigázott gallorómaiak. A Fredegar-krónika elbeszéli, hogy a lázadók ellen Kis Pipin és Karlmann egyesítette erőit. A fivérek Orléans-nál keltek át a Loire-on, és Hunald csapatai visszavonultak a nagy túlerő elől. A frankok kifosztották Bourges-ot, majd Hunaldot üldözve bevették és földig rombolták Loches stratégiailag fontos erődjét. A fivérek megosztoztak a zsákmányon, rabságba hajtották az elfogott polgárokat, és az év őszén kivonultak Akvitániából, hogy Odilo herceg ellen forduljanak — de előbb még Vieux-Poitiers-ben megállapodtak arról, hogyan osztják fel egymás közt a Frank Birodalmat.[3] Az osztozkodásból kihagyták öccsüket, Grifót, akinek trónigényét illegitimnek minősítették. (Grifót csapdába csalták és kolostorba zárták.) Karlmann és Pipin távozása után Hunald kelt át csapataival a Loire-on. Kifosztotta Chartres városát, ahol egyebek közt a mostani székesegyház elődjét, a Szűz Máriának szentelt templomot is földig rombolta. A feljegyzések nem említik, hogy bárhol is ellenállásba ütközött volna.

Valószínűsítik,[4] hogy Hunaldnak a 740–742 között dúlt berber felkelés miatt kialakult hatalmi vákuumot kihasználva sikerült visszafoglalnia az araboktól a baszkok lakta terület általuk uralt délnyugati csücskének egyes részeit:

743 elején Karlmann és Pipin trónra ültette III. Childerichet, az utolsó Meroving-házi frank bábkirályt. Miután stabilizálták a királyság helyzetét, 745 elején bosszúhadjáratra indultak Akvitánia ellen. Az Annales Mettenses priores szerint Hunald felmérte, hogy nem képes a túlerőnek ellenállni, és a teljes megadás mellett döntött: túszokat küldött a fivérek udvarába, befizette az elmaradt adókat, lemondott a hercegségről, és Île de Ré kolostorába vonult vissza. A hercegi székben fia, Waifer követte.

Életének további része két változatban ismert:

  • Az egyik variáns szerint 768-ban, Waifer halála után visszatért a hercegség trónjára, és még két évig folytatta az utolsó akvitán felkelést, amíg végső vereséget nem szenvedett Nagy Károlytól.
  • A másik változatban 752-ben Rómába utazott, és ott a Szent Péter-bazilikát környező kolostorok egyikében élt tovább 755-ig, amikor is Aistulf longobárd király megostromolta Rómát. A városfalakon kívüli részeket nem sikerült megvédeni, és Hunald is elesett a harcban. Ebben az esetben Waifert nem apja, hanem fia, II. Hunald követte.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Bernard Bachrach, 2001: Early Carolingian Warfare: Prelude to Empire. Philadelphia: University of Pennsylvania Press.
  2. Archibald Ross Lewis, 1965: The Development of Southern French and Catalan Society, 718–1050. Austin: University of Texas Press.
  3. Bernard Bachrach, 2001: Early Carolingian Warfare: Prelude to Empire. Philadelphia: University of Pennsylvania Press.
  4. VASCONIA, Independent with Aquitaine (660-769)

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Hunald I című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Duchy of Gascony című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés]