Honfoglalás kori magyar viselet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A honfoglalás kori magyar viseletnek a 21. századra már jelentős irodalma alakul ki.[1] Ennek alapját a László Gyula munkássága vetette meg.[2] A rendszerváltás, majd az ezredforduló során jelentős felfedezések segítették e téma kutatását is Ukrajnában, a Szubbotyici-horizont néven ismert régészeti lelőhely-csoport révén. A téma természetesen nem mentes a vitáktól. Különösen sok részletében vitatott e témával kapcsolatban is Kiszely István munkássága.[3], mivel a magyar régészet és nyelvészet akadémiai képviselői a magyarság őstörténetéről írt fejtegetéseit gyakran ezoterikusnak, tudománytalannak tartják.

A viták azért is gyakoriak és természetesek, mert a honfoglaló magyarokról egykorú kép, ábrázolás nem maradt fenn, a ruhaanyagok nagy többsége is elenyészett. A későbbi képek is ritkák, stilizáltak, és leginkább saját koruk ábrázolási trendjeit követik, nem céljuk a régebbi valóság rögzítése.[4]

A kutatók gyakran fordulnak segítségért a néprajzi párhuzamokhoz, azonban ezek is csalókák lehetnek, mert egymástól térben is időben igen távoli, de látszatra hasonló viseleti elemek nem jelentenek biztosan leszármazást is. A magyar viseletben sok ősinek tartott ruhadarab csak a kunokkal vagy a török hódoltság idején került a Kárpát-medencébe. A csikósok jellegzetes lobogó gatyája pedig például csak a 18. század végén alakult ki.[5]

Bőrruha[szerkesztés]

Kétségtelenül állíthatjuk, hogy az urál–altaji népek, így a magyarok is a bőrruha iránt viseltettek a legnagyobb előszeretettel, mivel lakókörnyezetükben nagy számmal jelen voltak a szebbnél szebb prémeket és bőröket szolgáltató vadak. A pásztorkodó magyarok mesterek voltak a bőr kikészítésében, a különféle alakú és nagyságú bőröltönyök elkészítésében. Nyelvészeti emlékek alapján az olyan ősi elnevezésekből juthatunk eme következtetésre mint pl.: tímár, varga, szűcs, guba, bekecs, ködmen, csizmadia, szíjgyártó.[6]

Nemez[szerkesztés]

Görög írók feljegyzései alapján tudjuk, hogy a magyarok körében kiterjedt iparág lehetett a nemezgyártás, nemezfényesítés, nemezfinomítás. Az abaposztó-készítés fennmaradt az erdélyi székelyeknél: a nemezt finomított abaposztó[7] alakjában süvegként használták, és a szűrnek teljesen megfelelő felöltőként.[6] A nemez többnyire gyapjúból (néha állatszőrből, főleg nyúlszőrből) tömörített vastag anyag.[8]

Szukna[szerkesztés]

A fehér színű bő gatya, a szukna, az alsóruhaként használt fehér ing, valamint a női viselet egyes darabjai arra engednek következtetni, hogy a magyarok a vászonkészítés mesterségéhez is értettek. Bizonyítékok erre az olyan, mai napig fennmaradt szóemlékek, mint a takács, kender, tilolás, orsó, vászon, gyolcs.[6]

Bizánci feljegyzések[szerkesztés]

A VII. Kónsztantinosz által említett térdig érő, ujj nélküli felöltő kacagány néven maradt fenn az alföldi, szegényebb réteghez tartozó parasztság körében. Hasonlóképpen a szűr, a magyarság egyik legrégibb és legáltalánosabban használt ruhadarabja.[6]

Bekecs, guba olyan ősi elnevezések, amelyekről biztosan állíthatjuk, hogy már a honfoglalás kori magyar viselte a nevezett ruhadarabokat a hidegebb hónapokban.[6]

Írásos emlék tanúsága szerint Kónsztantinosz császár, amikor magyarokat látott vendégül, elrendelte, hogy kabadion-jaikban jelenjenek meg. A mondottak alátámasztják ama feltételezést, miszerint a honfoglalás kori magyarok a melegebb évszakokban könnyebb felsőruhát viseltek, melyet talán posztóból, vászonból vagy selyemből készítettek. A bizánci udvarral való szoros barátság, sűrű érintkezés teszi valószínűvé, hogy őseink selyemből készült felöltőt is viseltek. Mivel nem értettek a selyem előállításához, a selyemkelmét a bizánciaktól vásárolhatták meg. A szóban forgó, a test idomaihoz simuló kabát a mai attilának nevezett felöltő őse.[6]

A honfoglalók viselete[szerkesztés]

A férfi és a női viselet között nem volt jelentős különbség. A női ruházat általában finomabb anyagokból készült.

Alsóruhaként finom kender- vagy lenvászonból készült inget aggattak magukra, melyet a csuklóknál pánttal szorítottak le. A ruhák összekötésére gombokat, szalagot használtak.

Felsőruhaként ujjas kabátot (kazakot), erre pedig kaftánszerű köpenyt öltöttek, melyet gombsor tartott össze. Bő nadrágot, csizmát hordtak. Számos kiegészítőt, illetve ékszereket viseltek.[3][2]

Honfoglalás kori női ékszerek[szerkesztés]

A párosan előforduló hajfonatdíszeket – mellkorongoknak is nevezik őket – szíjra függesztették. A mellet takarták, és járás közben átvették a mozgás ritmusát, csilingelő hangot adtak. Ruháikra, fejüket takaró kendőikre, pártáikra a nők egyenként varrták fel a gyöngyöket.

A honfoglalás kori sírokban találtak még nyakpereceket, karpereceket, fülbevalókat is.[3][2]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Sudár 2014
  2. a b c László 1944
  3. a b c Kiszely 2001
  4. Sudár 2014 128. o.
  5. Sudár 2014 129. o.
  6. a b c d e f Nemes 1903
  7. Magyar értelmező kéziszótár. 2. kiadás. Budapest: Akadémiai. 1975. 1. o. ISBN 963-05-0731-5  főnév régies alak "Durva, festetlen p."
  8. Magyar értelmező kéziszótár. 2. kiadás. Budapest: Akadémiai. 1975. 997. o. ISBN 963-05-0731-5  "Gyapjúból, (nyúl)szőrből tömörített vastag, posztószerű anyag. [iráni]~csizma"

Források[szerkesztés]

További ismertetők[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés]