Bartók: Divertimento

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Divertimento Bartók Béla háromtételes zenekari műve (Sz. 113, BB 118), amely Paul Sacher felkérésére készült 1939-ben. Bemutatója Bázelben volt 1940-ben, Paul Sacher és zenekara, a Bázeli Kamarazenekar mutatta be.

Keletkezéstörténet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Paul Sacher, a Bázeli Kamarazenekar vezető karmestere 1939-ben kérte fel Bartókot egy zenekari mű megírására. Előbb vendégül látta a Bartók családot bázeli otthonában, majd – miután Bartók felesége és fia hazautazott, Saanen mellett bérelt egy kis kunyhót a zeneszerző számára.

Sacherről és zenekaráról Bartóknak csupa jó emléke volt: a nekik írt Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című zenekari darabja óriási sikert aratott a premieren; aztán Sacher intézte a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre megrendelését is. Most pedig újabb vonószenekari művet vár tőle a tehetős, ám pénzét nemes célra áldozó, s kétségkívül jó ízlésű karmester. „Valahogyan régi világbeli muzsikusnak érzem magam, – vallotta be a komponista egy hazaküldött hosszabb tudósításában – akit mecénása vendégül hívott”.

Bartókot ilyen tervek már régebb óta foglalkoztatták. Határozott kedvet érzett egy barokkos, concerto-jellegű darab alkotásához. Nem állt egyedül ezzel a gondolattal: Paul Hindemith jó másfél évtizede komponálgatta barokkos koncertzenéit Koncertmusik címeken, vagy Igor Stravinsky ugyancsak Johann Sebastian Bach brandenburgi versenyeinek szellemét igyekezett feltámasztani egy 1938-ban, amerikai megrendelésre írt kompozícióban. Bartók persze nem akart mintákat követni, mivel valószínű, hogy Stravinsky darabjáról nem is hallott, Hindemith zenéje pedig soha nem érdekelte túlságosan. Inkább megérezte a tendenciát; az elembertelenedő modern világ benne is felébresztette a vágyat a muzsikával még természetesebben élni tudó korok művészete iránt.

A koncepció picit módosult az alkotómunka során. Megmaradt ugyan a barokkos concerto grosso elv, azaz a szólistacsoport és a teljes együttes hangtömbjének váltakozása. Mégis, a concerto címet a zeneszerző elvetette, s némi tétovázás után Divertimentónak keresztelte el a kompozíciót. Bartók Divertimentója nem a klasszikus értelemben vett szórakoztató muzsika: annál lényegesen jelentősebb, komolyabb súlyú mondanivaló hordozója.

A Divertimento premierjén Bartók nem vett részt. Sacher megtette a magáét, s a bázeli közönség 1940. június 11-én kegyeibe fogadta az újszülött darabot. Bartók azonban nem vállalhatta az utazást: lázasan dolgozott otthon népzenei gyűjtésén. Mindent el szeretett volna rendezni, mielőtt rászánja magát a nagyobb útra, az amerikai emigrációra.

Tételek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Allegro non troppo[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vonószenekari darab első tételének alkotója észrevehetően a barokk concerto grosso egyenletesen lüktető ritmusvilágát idézi fel, tematikája olykor gyengéd és játékos, máskor lapidáris, tömör. A tétel formája a klasszikus szonátáé (szonátaforma).

Kezdete többek közt épp azáltal erőteljes és derűs, mert kísérete tág líd hangsort ígér, dallama pedig eleinte akusztikus hangsorú. Innen vált mollos színek felé, de szinte csak azért, hogy a szűkebb hangközök teremtette feszültséget hamar oldhassa.

Az egyetlen pulzáló, ritmikus kísérethez büszke tartású, erőteljes, derűt sugárzó főtéma társul. Ez adja meg a mű alapkarakterét. S ha a kezdet mellé tesszük a befejezést, a harmadik tétel végét, kétségünk sem lehet afelől, hogy Bartók zenéje okkal viseli címét. Valóban: szórakoztató muzsika ez, mint a 18. század divertimentói.

Mindez egyelőre a bevezető, a zenei hangokkal festett kép háttere. Egy kis megtorpanás után mintha Bartók azt is elárulná: a helyszín Közép-Kelet-Európa. Az a vidék, amely a szélsőségesen pontozott ritmusú magyaros panaszdalok, keservesek hazája.

Molto adagio[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezután a magyar keserves után jeleníti meg a muzsika a gyászmenetet. Pentaton dallamát – a a pentatónia megint leplezetlen utalás a magyarságra – zokogó trillák kísérik.

A lassú tétel emlékeztet a legkevésbé a hajdani szórakoztató muzsikák műfajára. A magány sötét látomásait jeleníti meg a bartóki „éjszaka-zenék” stílusában.

A második tétel az antipólus a maga kromatikájával. Itt nincs elmerülés a természet fenségébe, mint Bartók régebbi éji zenéiben…

Allegro assai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A felvonulás komor és konok; roppant feszültsége után majd a zárótétel néptánca és mozarti szerenádja hoz oldást.

A zárótétel ismét a zeneszerző népdal-utánérzéseinek egyik remeke, skálaszerű motivikája, érdekes ritmikája és kicsattanó jókedve a hajdani concertók szólóhangszert és együttest váltogató hangszerelésében érvényesül.

A harmadikban pedig legfőképpen a józan mixolíd sor uralkodik. Nem a mesés akusztikus skála, nem a lágyabb líd és a harsány dúr, hanem egyike a mértékletesebb, alapjában dúr-jellegű, mégis, az érzékeny vezetőhangot elkerülő soroknak. Ez annak a témának a hangsora, amelyet a rondószerű tétel legfőbb gondolatának nevezhetünk. Amely amolyan magyaros legénytáncként jelenik meg először, hogy aztán utóbb hol fugatót teremtsen belőle a komponista, hol igazi nosztalgikus gitárzenévé alakítva idézze fel, csupa pizzicatóval, játékosan, s csipetnyi iróniával fűszerezve. Ez a mixolíd dallam ad tartást, keretet a tételnek. Ez a biztos pont a kalandozások közepette.

Autográf anyagok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Partitúra-fogalmazvány (vázlatok a 2. és 19. oldalon, BB 119 vázlatok: 14. p.), a tételek I., III., II. sorrendben (Bartók Péter gyűjteménye: 78FSS1)
  • Autográf lichtpaus tisztázat (PB 78FSID1); a Boosey & Hawkes 8326 nagypartitúra elsőkiadás (1940) metszőpéldánya lappang
  • A B&H nagypartitúra elsőkiadás egy példánya, javításokkal a zsebpartitúra kiadáshoz (Bartók Péter gyűjteménye: 78FSFC1)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]