Atalante

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Atalante
(L'Atalante)
1934-es francia film
Rendező Jean Vigo
Producer Jacques-Louis Nounez
Műfaj
Forgatókönyvíró Jean Guinée
Albert Riera
Főszerepben Michel Simon
Dita Parlo
Jean Dasté
Zene Maurice Jaubert
Operatőr Boris Kaufman
Vágó Louis Chavance
Díszlettervező Francis Jourdain
Gyártás
Gyártó Gaumont
Ország Franciaország
Nyelv francia
Játékidő 89 perc
Forgalmazás
Forgalmazó Gaumont
Bemutató 1934
További információk

Az Atalante (L'Atalante) fekete-fehér francia film, Jean Vigo egyetlen nagyjátékfilmje. Stílusa, korát megelőzően hiteles ábrázolásmódja miatt a filmtörténet egyik jelentős alkotásaként tartják nyilván.

Ismertetése[szerkesztés]

Az Atalante egy teherszállító uszály neve, ahol a film játszódik. Kapitánya éppen most nősült, feleségével (Juliette) „haza”, vagyis az uszály felé tart. „Jönnek” – kiáltja a legénységnek, egy szenilis öreg matróznak (Jules papa) a hajóinas. Ezen a kopott, unalmas bárkán kell ezentúl élnie Juliette-nek is, de ő újdonságokra, mozgalmas életre vágyik. Kapitány-férje ebből semmit nem ért: nem engedi Párizst hallgatni a rádión, megüti és kizavarja Jules bácsi kajütjéből, ahol az öreg fonográfját, zenélő játékait csodálja. Juliette elvégzi a szokásos házi munkákat, de amikor a parti vendéglőben egy bűvész elkápráztatja, megszökik, hogy végre láthassa Párizst. Kirakatokat nézeget; az állomáson kis táskáját ellopják; állást keresne, ám a gyárkapunál munkára várók előtt tábla lóg: „Felvétel nincs”. A férj a hajón magába roskad. Egy vödör vízbe mártja a fejét, mint már a film elején is, majd a folyóba ugrik, hiszen felesége szerint a vízben megpillantjuk azt, akit szeretünk. Miközben Jules bácsi az asszony keresésére indul, a magára maradt férj végre meglátja felesége menyasszonyi ruhás alakját a folyó vízében. Jules bácsi a városban rátalál egy fonográf mellett zenét hallgató asszonyra. „Jönnek” – kiáltja újra a hajóinas, és a pár a ködös fedélzeten egymásra talál.

Realizmus[szerkesztés]

Vigo a mű alapjául szolgáló forgatókönyvet készen kapta, de a forgatókönyv írójával együtt átdolgozta. Az eredeti történetnek csak a vázát tartotta meg, a fordulatos és érzelgős cselekmény helyett alakjainak érzelmi világát, egymáshoz való viszonyát állította középpontba. A munkájának élő kapitányban lassan igazi érzések születnek; Juliette az új élmények iránti vágyának engedve (nem pedig egy gonosz csábító miatt) elhagyja a hajót, majd a kiábrándító tapasztalatok hatására mégis visszatér férjéhez, a biztonságos, zárt világba. A közös életük elején álló pár szerelmi története mellett áll a világot bejárt, emlékeiből élő idős matróz magányos alakja (Michel Simon híres alakítása). Jules papa kajütjében, macskái és furcsa tárgyai között mondogatja badarságait, szenilitása és durvasága ellenére mégis ő hozza vissza az asszonyt az uszályra, ő menti meg a kapitányt állásának elvesztésétől. Vigo bensőségesen, lírai oldottsággal ábrázolja alakjait, és ebben fontos szerep jut a környezetnek is. Az uszály belső, zárt világával éles ellentétben állnak a levegős külső képek, a Szajna menti táj, a díszletek helyett eredeti helyszíneken felvett rakparti jelenetek. A filmet az ún. költői realizmus francia stílusirányzatához szokták sorolni.

Főbb szereplők[szerkesztés]

  • Michel Simon (Jules papa)
  • Jean Dasté (a kapitány)
  • Dita Parlo (Juliette, a feleség)
  • Louis Lefebvre
  • Gilles Margaritis
  • Maurice Gilles
  • Fanny Clar
  • Raphaël Diligent

Filmtörténet[szerkesztés]

A befejező munkák idején Jean Vigo már súlyos beteg volt, a bemutató után egy héttel meghalt. A filmet ezután elővigyázatosságból megvágták (előző filmjét, a Magatartásból elégtelent a cenzúra betiltotta), 84 perc helyett 65 percre rövidítették, eredeti zenéjét egy népszerű sanzonnal, címét pedig a sanzon címével cserélték fel. 1940-ben Vigo filmjét többé-kevésbé sikerült helyreállítani, ám ez a kópia a háború során megsemmisült. Későbbi helyreállítási munkák eredményeként a film egy befejezett-nek mondott változatát a Cannesi Filmfesztiválon mutatták be 1990-ben. A „végső” változat hossza 89 perc lett.

Jean Vigo filmjeinek a francia új hullám egyes rendezőire tett hatása közismert, az Atalante egyik képsorát (a feleségét kereső férfi kifut a tengerpartra) François Truffaut a Négyszáz csapás befejezésében idézi. Federico Fellini Országúton című filmjének egy-egy jelenete is Vigo filmjének alakjait juttatja eszünkbe.

A filmet a Sight & Sound című szaklap szavazásán 1962-ben minden idők tizedik legjobb filmjének, 1992-ben a hatodik legjobb filmnek választották.

Források[szerkesztés]