Alboin longobárd király
| Alboin | |
 | |
| Alboin – miniatúra a Nürnbergi Krónikából (1493) | |
| Longobárd király | |
| Uralkodási ideje | |
| 561 – 572 | |
| Elődje | Audoin |
| Utódja | II. Cleph |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Gausinok |
| Született | 526 Pannonia |
| Elhunyt | 572. június 28. (46 évesen) Verona |
| Nyughelye | Verona |
| Édesapja | Audoin |
| Édesanyja | Rodelinda |
| Testvére(i) | Grasulf I of Friuli |
| Házastársa | |
| Gyermekei | Albsuinda |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Alboin témájú médiaállományokat. | |
Alboin (526 – 572. június 28.) longobárd király 561-től haláláig, aki
oly híressé tette nevét, hogy az ő férfias viselkedését, dicsőségét, szerencséjét és vitézségét a háborúban egészen napjainkig nemcsak a bajoroknál és a szászoknál, hanem más, ugyanazon nyelvű nemzeteknél is dalokban dicsőítik.
Ifjúkora
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Audoin király fiaként született. Paulus Diaconus jellemzése szerint "hadértő és egyáltalán minden tekintetben kitűnő férfiú",[4] akinek hírneve ismert volt, amikor a longobárdok királya lett.[4] A frank Chlothar király leányát vette feleségül.[4] Alboin részt vett az 551-es hadjáratban, ahol megmutatta "hadértő" vitézségét.[4] A csatában megölte Thurisind gepida király fiát, Thurismundot.[4] A győztesen visszatérő longobárdok azt tanácsolták Audoin királynak, hogy fogadja asztaltársává Alboint, hogy aki társa volt a veszélyben, az legyen társa az asztalnál is.[5] A király azonban azt válaszolta, hogy a hagyomány szerint ezt csak akkor teheti meg, ha a fia egy idegen nép királyától fegyvert kap.[6] Alboin ekkor negyven ifjúval ellenségük, a gepida király udvarába ment, s nyíltan elmondta, miért jött hozzá.[6] A király vendégszeretettel fogadta, asztalához ültette, éppen megölt fia helyére.[6] Majd bánatának emlékével így szólt Alboinhoz: "Kedves előttem az a hely, de annak az embernek látása, aki most ott ül, nagy nehezemre esik".[6] Ekkor a longobárdok és a gepidák közt sértő szócsata keletkezett, "minden kéz a fegyver markolatán", készen az összecsapásra.[6] A király azonban – tekintettel a vendégbarátság törvényére – lecsillapította őket, s a békességet megőrizve átadta Alboinnak az általa megölt Thurismund királyfi fegyvereit, amikkel az sértetlenül visszatérhetett édesapja országába.[6] Audoin ezután asztaltársává fogadta Alboint, aki "miközben atyjával a királyi gyönyöröket vígan élvezé, sorra elmondogatja, hogy mi történt vele a gepidáknál Thurisind palotájában. A jelenlevők pedig csodálkoznak és dicsérik Alboin merészségét, de Turisind páratlan becsületességét sem magasztalják kevésbé".[6]
Uralkodása Pannoniában
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Édesapja halála után Paulus Diaconus szerint "mint tizenkettedik király, övéinek osztatlan tetszése közepette lépett a trónra".[6] Személyében kétségkívül egy harcos vezér irányította a longobárdokat.[6] Alboin 566 őszén szerzett tudomást az Al-Duna vidékén élő avarokról, akik vereséget mértek a frank Sigebert királyra, Alboin sógorára.[7] Szövetséget ajánlott az avarok kagánjának a gepidák és Bizánc ellen.[7] 567-ben az avarok behatoltak a Tisza mentén lévő gepidák országába, s a velük egyidejűleg támadó támadó longobárdokkal együtt véres csatában megverték őket, véget vetve királyságuknak.[7] Ezrével hurcolták magukkal a foglyokat és a zsákmányt.[7] A gepidák összeomlását kihasználva, Bizánc gyorsan visszafoglalta Sirmiumot.[7] A csatában Alboin megölte az akkori gepida királyt, Cunimundot, s mint Paulus Diaconus írja, "levágott fejéből ivóserleget készíttetett magának. Az ilyenfajta poharat nálunk scalának mondják, latinul paterának hívják. [Alboin] Ezután Cunimundnak Rosamunda nevű leányát nagy csapat különböző nemű és korú fogollyal együtt magával hurcolta; ezt a lányt Chlodoswitha halála után saját vesztére – mint kitűnt – feleségül vette."[7]
A gazdag zsákmánynyal és harci dicsőséggel teli longobárdok még haza sem értek, amikor hírül vették, hogy az avarok átkeltek a Dunán és támadást intéztek Sirmium ellen.[8] Alboinnak és II. Justinianus bizánci császárnak rá kellett döbbennie, hogy a viszonylag békés gepidák helyébe egy zsákmányra éhes, harcias szomszéd került.[9] A logobárdok léte bizonytalanná vált Pannoniában, ezért Alboin rokonaitól, a szászoktól segédcsapatokat kért, újabb szerződést kötött az avarok kagánjával.[9] Átengedte számukra Pannonia területét, s ennek fejében azok nem állítottak akadályt a Dráván való átvonulásuk útjába.[9] 568 tavaszán Alboin vezetésével a longobárdok kivonultak Pannoniából, felégetve mindent maguk mögött, Itália felé indultak.[9]
A longobárd honfoglalás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Paulus diaconus szerint maga a császári hadvezér Narszész tanácsolta Alboinnak, hogy hagyják ott a szegényes Pannoniát a gazdag Itáliáért. A longobárdok az Adriai-tenger északi partján fekvő Aquileiához érkeztek. A város jelentős kikötő és patriarchális székhely volt. Alboin a klánokat (törzseket) Aquileia ellen vezette, amelynek görög patriarchája a várostól délre lévő kis szigetre, Gradóba vonult vissza. Aquileia után a longobárdok elfoglalták Friulit, Veronát s 572-ben Páviát. Minden törzs a saját hercegével egy-egy római városban és azt körülvevő területeken rendezkedett be – így körülbelül harmincöt (majdnem független) hercegség jött létre. Két longobárd délre vonult, és két teljesen független hercegséget hozott létre: Faroald Spoleto körül, Zotto Benevento mellett.
Alboin halála
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Alboin a hódítás után mindössze három és fél évig uralkodott.[3] Halálát Paulus diaconus a longobárd hősi mondák nyomán írja le.[3] Felidézi Alboinnak a gepidák elleni háborúját, amelyben megölte a gepidák királyát, s feleségül vette annak leányát, Rosamundát, aki végül bosszút állt édesapjáért.[3] "Midőn egy alkalommal Alboin Veronában jókedvűen ült a lakománál – már a kelleténél túl is –, akkor megparancsolá, hogy azzal a serleggel, amelyet ő apósának, Cunimundnak királynak a koponyájából csináltatott, adjanak inni bort a királynénak, s ő maga is felszólítá azt, hogy igyék vígan az atyjával. Ezt ne tartsa senki lehetetlennek, mert én Krisztusra, az igazságot mondom. Magam is láttam ezt a poharat, midőn egy ünnepélyes alkalommal Ratchis herceg a kezében tartotta és vendégeinek mutogatta. Mikor ezt Rosamunda meghallotta, szívét mély fájdalom fogta el, amelyet többé nem is tudott elfelejteni. Lángra lobbant benne a bosszúvágy, hogy atyjának haláláért férjének a meggyilkolásával bosszulja meg magát."[3] A király fegyverhordozójával együtt rászedte Alboin igen erős katonáját Peredeót, hogy öljék meg a királyt.[3] Mialatt Alboin déli álmát aludta, Rosamunda eltávolította a palotájából a fegyveres őröket, s a gyilkos Helmechist beengedte a király szobájába, akinek kardját az ágyához kötözte, hogy védekezni se tudjon.[3] "Így veszett el egy hitvány asszony csele következtében az – írja Paulus Diaconus –, aki a háborúban annyi ellenség leverése által a legnagyobb haditettekkel dicsekedhetett. Holttestét a longobárdok siránkozása és jajveszékelése között temették el a palota lépcsőzetének az aljába. Magas termetű volt és minden porcikájában harcra termett."[3] A trónon Cleph követte.
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- ↑ La Préhistoire des Capétiens, 72
- ↑ p67160.htm#i671596, 2020. augusztus 7.
- 1 2 3 4 5 6 7 8 Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 78. oldal
- 1 2 3 4 5 Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Kossuth Könyvkiadó, 1994, ISBN 963-09-3695-X, 74. oldal
- ↑ Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 74–75. oldal
- 1 2 3 4 5 6 7 8 9 Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 75. oldal
- 1 2 3 4 5 6 Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 76. oldal
- ↑ Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 76–77. oldal
- 1 2 3 4 Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 77. oldal
Eredeti források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Origo Gentis Langobardorum
- Pauli Historia Langobardorum
- Tours-i Gergely
- Iohannis Abbatis Biclarensis Chronica
- Marii Episcopi Aventicensis Chronica
- Theophylacti Simocattæ Historiarum
Irodalom
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Magyar nagylexikon I. (A–Anc). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1993. 438. o. ISBN 963-05-6612-5
- Francesco Borri: Alboino. Frammenti di un racconto (secoli VI–XI), Viella, Rom 2016.
- Frank Martin Ausbüttel: Germanische Herrscher. Darmstadt 2007, ISBN 978-3-89678-603-6, 156–168. oldal
- Wilfried Menghin: Die Langobarden. Archäologie und Geschichte. Theiss-Verlag, Stuttgart 1985, ISBN 3-8062-0364-4 (Anzeiger des Germanischen Nationalmuseums Wissenschaftliche Beibände 4).
- Paolo Bertolini: Alboino, re dei Longobardi, in: Dizionario Biografico degli Italiani 2 (1960) 34–38.
Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]| Előző uralkodó: Audoin |
Következő uralkodó: II. Cleph |
