Alboin longobárd király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Alboin
Alboin – miniatúra a Nürnbergi krónikából (1493)
Alboin – miniatúra a Nürnbergi krónikából (1493)

Longobárd király
Uralkodási ideje
561572
Elődje Audoin
Utódja II. Cleph
Életrajzi adatok
Uralkodóház Gausinok
Született 526
Pannonia
Elhunyt 572. június 28. (46 évesen)
Verona
Házastársa
  • Chlothsind
  • Rosamund
Gyermekei Albsuinda
Édesapja Audoin
Édesanyja Rodelinda
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Alboin témájú médiaállományokat.

Alboin (526572. június 28.) longobárd király 561-től haláláig, aki

oly híressé tette nevét, hogy az ő férfias viselkedését, dicsőségét, szerencséjét és vitézségét a háborúban egészen napjainkig nemcsak a bajoroknál és a szászoknál, hanem más, ugyanazon nyelvű nemzeteknél is dalokban dicsőítik.
Paulus Diaconus[1]

Ifjúkora[forrásszöveg szerkesztése]

Audoin király fiaként született. Paulus Diaconus jellemzése szerint "hadértő és egyáltalán minden tekintetben kitűnő férfiú",[2] akinek hírneve ismert volt, amikor a longobárdok királya lett.[2] A frank Chlothar király leányát vette feleségül.[2] Alboin részt vett az 551-es hadjáratban, ahol megmutatta "hadértő" vitézségét.[2] A csatában megölte Thurisind gepida király fiát, Thurismundot.[2] A győztesen visszatérő longobárdok azt tanácsolták Audoin királynak, hogy fogadja asztaltársává Alboint, hogy aki társa volt a veszélyben, az legyen társa az asztalnál is.[3] A király azonban azt válaszolta, hogy a hagyomány szerint ezt csak akkor teheti meg, ha a fia egy idegen nép királyától fegyvert kap.[4] Alboin ekkor negyven ifjúval ellenségük, a gepida király udvarába ment, s nyíltan elmondta, miért jött hozzá.[4] A király vendégszeretettel fogadta, asztalához ültette, éppen megölt fia helyére.[4] Majd bánatának emlékével így szólt Alboinhoz: "Kedves előttem az a hely, de annak az embernek látása, aki most ott ül, nagy nehezemre esik"[4]. Ekkor a longobárdok és a gepidák közt sértő szócsata keletkezett, "minden kéz a fegyver markolatán", készen az összecsapásra.[4] A király azonban – tekintettel a vendégbarátság törvényére – lecsillapította őket, s a békességet megőrizve átadta Alboinnak az általa megölt Thurismund királyfi fegyvereit, amikkel az sértetlenül visszatérhetett édesapja országába.[4] Audoin ezután asztaltársává fogadta Alboint, aki "miközben atyjával a királyi gyönyöröket vígan élvezé, sorra elmondogatja, hogy mi történt vele a gepidáknál Thurisind palotájában. A jelenlevők pedig csodálkoznak és dicsérik Alboin merészségét, de Turisind páratlan becsületességét sem magasztalják kevésbé"[4].

Uralkodása Pannoniában[forrásszöveg szerkesztése]

Édesapja halála után Paulus Diaconus szerint "mint tizenkettedik király, övéinek osztatlan tetszése közepette lépett a trónra"[4]. Személyében kétségkívül egy harcos vezér irányította a longobárdokat.[4] Alboin 566 őszén szerzett tudomást az Al-Duna vidékén élő avarokról, akik vereséget mértek a frank Sigebert királyra, Alboin sógorára.[5] Szövetséget ajánlott az avarok kagánjának a gepoidák és Bizánc ellen.[5] 567-ben az avarok behatoltak a Tisza mentén lévő gepidák országába, s a velük egyidejűleg támadó támadó longobárdokkal együtt véres csatában megverték őket, véget vetve királyságuknak.[5] Ezrével hurcolták magukkal a foglyokat és a zsákmányt.[5] A gepidák összeomlását kihasználva, Bizánc gyorsan visszafoglalta Sirmiumot.[5] A csatában Alboin megölte az akkori gepida királyt, Cunimundot, s mint Paulus Diaconus írja, "levágott fejéből ivóserleget készíttetett magának. Az ilyenfajta poharat nálunk scalának mondják, latinul paterának hívják. [Alboin] Ezután Cunimundnak Rosamunda nevű leányát nagy csapat különböző nemű és korú fogollyal együtt magával hurcolta; ezt a lányt Chlodoswitha halála után saját vesztére – mint kitűnt – feleségül vette."[5]

A gazdag zsákmánynyal és harci dicsőséggel teli longobárdok még haza sem értek, amikor hírül vették, hogy az avarok átkeltek a Dunán és támadást intéztek Sirmium ellen.[6] Alboinnak és II. Justinianus bizánci császárnak rá kellett döbbennie, hogy a viszonylag békés gepidák helyébe egy zsákmányra éhes, harcias szomszéd került.[7] A logobárdok léte bizonytalanná vált Pannoniában, ezért Alboin rokonaitól, a szászoktól segédcsapatokat kért, újabb szerződést kötött az avarok kagánjával.[7] Átengedte számukra Pannonia területét, s ennek fejében azok nem állítottak akadályt a Dráván való átvonulásuk útjába.[7] 568 tavaszán Alboin vezetésével a longobárdok kivonultak Pannoniából, felégetve mindent maguk mögött, Itália felé indultak.[7]

A longobárd honfoglalás[forrásszöveg szerkesztése]

A longobárdok (kékkel) és a bizánciak (narancssárgával) fennhatósága alatti területek Itáliában Alboin uralkodásának idején

Paulus diaconus szerint maga a császári hadvezér Narszész tanácsolta Alboinnak, hogy hagyják ott a szegényes Pannoniát a gazdag Itáliáért. A longobárdok az Adriai-tenger északi partján fekvő Aquileiához érkeztek. A város jelentős kikötő és patriarchális székhely volt. Alboin a klánokat (törzseket) Aquileia ellen vezette, amelynek görög patriarchája a várostól délre lévő kis szigetre, Gradóba vonult vissza. Aquileia után a longobárdok elfoglalták Friulit, Veronát s 572-ben Páviát. Minden törzs a saját hercegével egy-egy római városban és azt körülvevő területeken rendezkedett be – így körülbelül harmincöt (majdnem független) hercegség jött létre. Két longobárd délre vonult, és két teljesen független hercegséget hozott létre: Faroald Spoleto körül, Zotto Benevento mellett.

Alboin halála[forrásszöveg szerkesztése]

Charles Landseer: Alboin longobárd király meggyilkolása (1859)

Alboin a hódítás után mindössze három és fél évig uralkodott.[1] Halálát Paulus diaconus a longobárd hősi mondák nyomán írja le.[1] Felidézi Alboinnak a gepidák elleni háborúját, amelyben megölte a gepidák királyát, s feleségül vette annak leányát, Rosamundát, aki végül bosszút állt édesapjáért.[1] "Midőn egy alkalommal Alboin Veronában jókedvűen ült a lakománál – már a kelleténél túl is –, akkor megparancsolá, hogy azzal a serleggel, amelyet ő apósának, Cunimundnak királynak a koponyájából csináltatott, adjanak inni bort a királynénak, s ő maga is felszólítá azt, hogy igyék vígan az atyjával. Ezt ne tartsa senki lehetetlennek, mert én Krisztusra, az igazságot mondom. Magam is láttam ezt a poharat, midőn egy ünnepélyes alkalommal Ratchis herceg a kezében tartotta és vendégeinek mutogatta. Mikor ezt Rosamunda meghalotta, szívét mély fájdalom fogta el, amelyet többé nem is tudott elfelejteni. Lángra lobbant benne a bosszúvágy, hogy atyjának haláláért férjének a meggyilkolásával bosszulja meg magát."[1] A király fegyverhordozójával együtt rászedte Alboin igen erős katonáját, hogy öljék meg a királyt.[1] Mialatt Alboin déli álmát aludta, Rosamunda eltávolította a palotájából a fegyveres őröket, s a gyilkos Helmechist beengedte a király szobájába, akinek kardját az ágyához kötözte, hogy védekezni se tudjon.[1] "Így veszett el egy hitvány asszony csele következtében az – írja Paulus Diaconus –, aki a háborúban annyi ellenség leverése által a legnagyobb haditettekkel dicsekedhetett. Holttestét a longobárdok siránkozása és jajveszékelése között temették el a palota lépcsőzetének az aljába. Magas termetű volt és minden porcikájában harcra termett."[1] A trónon Cleph követte.

Eredeti források[forrásszöveg szerkesztése]

  • Origo Gentis Langobardorum
  • Pauli Historia Langobardorum
  • Tours-i Gergely
  • Iohannis Abbatis Biclarensis Chronica
  • Marii Episcopi Aventicensis Chronica
  • Theophylacti Simocattæ Historiarum

Jegyzetek[forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 78. oldal
  2. ^ a b c d e Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Kossuth Könyvkiadó, 1994, ISBN 963-09-3695-X, 74. oldal
  3. Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 74–75. oldal
  4. ^ a b c d e f g h i Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 75. oldal
  5. ^ a b c d e f Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 76. oldal
  6. Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 76–77. oldal
  7. ^ a b c d Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, 77. oldal

Lásd még[forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
Audoin
Longobárd király
561572
Iron Crown.JPG
Következő uralkodó:
II. Cleph