Északi bíborfecske

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Infobox info icon.svg
Északi bíborfecske
Az északi bíborfecske hangja

Az északi bíborfecske hangja
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Altörzság: Állkapcsosok (Gnathostomata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Csoport: Magzatburkosok (Amniota)
Osztály: Madarak (Aves)
Csoport: Carinatae
Alosztály: Neornithes
Alosztályág: Újmadárszabásúak (Neognathae)
Csoport: Neoaves
Csoport: Passerea
Öregrend: Telluraves
Csoport: Australaves
Csoport: Eufalconimorphae
Csoport: Psittacopasserae
Rend: Verébalakúak (Passeriformes)
Család: Fecskefélék (Hirundinidae)
Alcsalád: Valódi fecskeformák (Hirundininae)
Nem: Progne
F. Boie, 1826
Faj: P. subis
Tudományos név
Progne subis
(Linnaeus, 1758)
Szinonimák
  • Hirundo subis Linnaeus, 1758
  • Hirundo purpurea Linnaeus, 1766
  • Progne purpurea Linnaeus, 1758
Elterjedés
Elterjedési területe (a sárgában költ és a kéken áttelel)
Elterjedési területe (a sárgában költ és a kéken áttelel)
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Északi bíborfecske témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Északi bíborfecske témájú médiaállományokat és Északi bíborfecske témájú kategóriát.

Az északi bíborfecske (Progne subis) a madarak (Aves) osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a fecskefélék (Hirundinidae) családjába tartozó faj.[1][2]

Rendszerezése[szerkesztés]

A fajt Carl von Linné svéd természettudós írta le 1758-ban, a Hirundo nembe Hirundo subis néven.[3]

Alfajai[szerkesztés]

Előfordulása[szerkesztés]

Az Amerikai Egyesült Államok és Kanada egyes részein fészkel. Különösen a keleti parton fordul elő nagy számban. Telelni délre vonul, Közép-Amerikán és a Karib-térségen keresztül eljut Dél-Amerikába is.

Természetes élőhelyei a mérsékelt övi erdők, szubtrópusi és trópusi száraz erdők, síkvidéki és hegyi esőerdők és cserjések, mocsarak és tavak környékén, valamint legelők és városi régiók.[4]

Megjelenése[szerkesztés]

Testhossza 20 centiméter, szárnyfesztávolsága 38 centiméter és testtömege 56 gramm. A hím tollazata fényesen csillogó sötét ibolyaszínű, a szárny és a farok fakóbb. A tojó hasoldala szürke, máshol túlnyomórészt fakóbarna, fején és szárnya felső felületén enyhe ibolyakék árnyalattal. Csőrét hatalmasra tudja tárni a madár, hogy repülés közben el tudja kapni a rovarokat. Rövid lába járásra kevésbé alkalmas, de jól meg tud vele kapaszkodni.

Hátul a hím, elől a tojó
és egy példány röpképe

Életmódja[szerkesztés]

A bíborfecske társas vándormadár. Tápláléka, melyet repülés közben kap el, rovarokból áll. Legfeljebb 8 évig él.

Szaporodása[szerkesztés]

A madár 1-2 évesen éri el az ivarérettséget. A költési időszak áprilistól júliusig tart. Évente legfeljebb háromszor költ. Egy fészekaljban 4-6 fehér tojás található, melyeken mindkét szülő, de azért inkább a tojó 16 napig kotlik. A fiatal madarak 24-28 nap után repülnek ki.

Természetvédelmi helyzete[szerkesztés]

Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma pedig stabil. A Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján nem fenyegetett fajként szerepel.[4]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. A Jboyd.net rendszerbesorolása. (Hozzáférés: 2020. július 18.)
  2. A taxon adatlapja az ITIS adatbázisában. Integrated Taxonomic Information System. (Hozzáférés: 2020. július 18.)
  3. Avibase. (Hozzáférés: 2020. július 18.)
  4. a b A faj adatlapja a BirdLife International oldalán. (Hozzáférés: 2020. július 18.)

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Képek az interneten a fajról
  • Ibc.lynxeds.com - videók a fajról
  • Linnaeus, C. 1758. Systema Naturae per regna tria naturæ, secundum classes, ordines, genera, species, cum characteribus, differentiis, synonymis, locis, Tomus I. Editio decima, reformata. Holmiæ: impensis direct. Laurentii Salvii. i–ii, 1–824 pp doi: 10.5962/bhl.title.542: page 192.