Szerkesztő:Kreamar/Paktum (megállapodás)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A paktum a mai szóhasználatban szerződést, megállapodást jelent. A nemzetközi életben illetve a nemzetközi jogban gyakran használt kifejezés két vagy több fél közötti egyezményekre, szerződésekre, megállapodásokra. Néha egy-egy országon belüli megállapodásra is alkalmazzák (pl. Rózsadombi paktum.) Előfodulnak sokáig titokban tartott megállapodások is (pl. Molotov-Ribbentrop-paktum). A szót gyakran rosszalló értelemben használják. [1]

Előfordul, hogy a magyar fordítás egyszerűen "szerződés", miközben számos idegen nyelven az adott megállapodást paktumnak nevezik. Ilyen pl. a Varsói szerződés.

A római jogban[szerkesztés]

A szó a római jogból ered. A latin pactum szó (többes száma: pacta) eredetileg olyan megállapodást jelentett, amelynek megszegése nem volt peresíthető, tehát a tárgyában nem lehetett bíró ítéletét kérni. (ú.n. pactum nudum). Később alakult ki a az ú. n. pactum vestium fogalma, amely már peresíthető megállapodást jelentett. [2]

„Pactum (lat.) annyi mint szerződés, egyezmény. Contractus és pactum ma egyértelmű fogalmak; nem úgy a római jogban (lásd Contractus). A perelhető pactumoknak a római jog három nemét különböztette meg: 1. Pacta adjecta, mellékszerződések (lásd ott), 2. pacta legitima, törvényes egyezmények, vagyis oly egyezmények, melyeket az újabb jog kivételesen perelhetőséggel ruházott fel és 3. pacta praetoria, pretori egyezmények. Törvényes egyezmény különösen az ajándékozás (Pactum donationis) és a compromissum, választottbíróság iránt kötött egyezmény. A pretori vagyis az egyezmények között, melyeket a pretori ediktum perelhetőséggel ruházott fel, említendő különösen a Constituta pecunia vagy constitutum (lásd ott), idegen adósság megfizetésének elvállalása stb.[3]

Máig nevezetes jogelv a Pacta sunt servanda.

A nemzetközi életben[szerkesztés]

„3.3.2. A paktum A paktum fogalma alatt ebben az összefüggésben az ideiglenes (ad hoc) vagy imperfekt szövetségeket értjük, amelyeket az erősebb saját védelmi szükségleteire való tekintettel hoz létre. Ezek általában az erősebb diktálta és a gyengébb(ek) által - más megoldás nem lévén - elfogadott társulások. A paktumokat egyebek mellett megkülönbözteti egymástól az erősebb által a paktum fenntartására fordított erőfeszítés mennyisége és minősége, de ebben az összefüggésben sem lehet általánosan érvényes osztályozást felállítani. Lehet paktumnak nevezni azokat az alkalmi társulásokat, amelyekbe ugyan a felek tudatosan mennek bele a bukás elkerülése végett, de amennyiben az amúgy nem túlságosan fenyegető tényezők eltűnnek, hallgatólagos egyezség áll fenn a paktum csendes kimúlására (ha pedig a kockázat nő, akkor meg a felek szövetségre léphetnek). Az első világháborút megelőző időszakban Anglia folytatott olyan politikát, amely következetesen kerülte a szorosabb szövetségi köteléket (Palmerston szállóigévé vált mondását e helyzethez igazítva: az államoknak nincsenek örök ellenségei és barátai, csak érdekei). Paktum könnyebben létrejöhet két vagy (elméletileg) több befolyási övezethez tartozó erősebb között, példa erre a hetvenes évek amerikai Kína-politikája. Ez utóbbiak azonban inkább a virtuális társulások körébe tartoznak, hiszen a megegyezésnek a legtöbb eleme informális, de van legalább egy olyan elem, amely konkrét módon megragadható, s emiatt az ilyen társas viszony nem merő kombináció vagy hipotézis. A kilencvenes évek divatos fogalma a partnerség, s ha ez katonai ügyeket is érint, akkor hozzáteszik a „stratégiai” szót. A paktumok változatosságát, illetve köztük és a szövetségek közötti különbségeket a legjobban talán az 1949-es washingtoni szerződés (amely létrehozta a NATO-t), a NATO 1994-es Partnerség a békéért (PfP) konstrukciója, illetve az 1997-es NATO- orosz alapító okmány és a szintén 1997-ben aláírt a NATO-ukrán megkülönböztetett partnerséget létrehozó dokumentum eltérő státusai illusztrálják a legjobban. A NATO politikai és katonai szervezet, és az alapító okmányát szerződésnek nevezik ugyan, de egyfelől az amerikai vezetői pozíció, a leadership megkérdőjelezhetetlen, másfelől imperfekt szerződés, mivel külön politikai céljaik megvalósításában a feleknek papíron autonómiájuk van, egészen a katonai együttműködésből való kimaradás lehetőségéig. Eközben a katonai integráció ténye egyértelművé teszi a hierarchiát. A PfP egyértelműen az erősebb, ebben az esetben a NATO céljaitól és akaratától függ, s a gyengébbek számára van egy kemény szankció: a NATO-tagság elmaradása az egyezményben vállalt egyoldalú kötelezettségek megsértése esetében. A másik két speciális dokumentumról pedig azt lehet mondani, hogy a paktumok klasszikus eseteit képviselik, amennyiben világos volt aláírásuk pillanatában, hogy a feltételek megváltozása esetében az érintett felek azonnal semmisnek tekintik ígéreteiket. Ugyanakkor a bukás kockázata minden esetben az összes fél által szem előtt tartott, meghatározó szempont volt. A paktumokat továbbá az különbözteti meg a szövetségektől, hogy nemcsak eltemetni könnyebb őket, de egyes elemeiket könnyebben hozzá lehet igazítani a megváltozott feltételekhez, amennyiben a paktumot kiváltó okok mégsem szűntek volna meg teljesen. [4]

További példák[szerkesztés]


Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]