Pacta sunt servanda

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A pacta sunt servanda (latin, körülbelüli magyar jelentése „a megállapodásokat teljesíteni kell”) a kötelmi jog egyik hagyományos alapelve. Lényege az, hogy a megállapodások a felekre kötelező erővel bírnak, függetlenül a megállapodás formájától, illetve attól, hogy beleillik-e az adott megállapodás valamely szerződéstípusba.

A Bécsi egyezmény a szerződések jogáról megerősíti mind a pacta sunt servanda elv mind a szerződéseken belül a felmondására vonatkozó rendelkezések tisztázásának fontosságát.[1]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókori római jogban ismeretlen volt a pacta sunt servanda elve, mert csak bizonyos, szűken meghatározott szerződéstípusok voltak bírói úton peresíthetők. A pacta sunt servanda elvét először a középkorban fogalmazták meg 1190 körül.[2] A természetjog hatására a kontinentális jogban általános elismerést nyert a pacta sunt servanda elve. (A pacta sunt servanda elvének általános elismerése előtt a szerződési típuskényszer (Typenzwang) volt uralkodó.) Az angol jog csak 1602-től (Slade's Case 4 Co. Rep. 91a) ismerte el a pacta sunt servanda elvét.[forrás?]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]