Pikkelyfák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Pikkelyfák
Egy pikkelyfafaj mikrofillumainak lenyomata
Egy pikkelyfafaj mikrofillumainak lenyomata
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Csoport: Szövetes növények (Tracheophyta)
Törzs: Korpafüvek (Lycopodiophyta)
Osztály: Isoetopsida
Rend: Pikkelyfák (Lepidodendrales)
Családok
  • Cyclostigmaceae
  • Bothrodendraceae
  • Pikkkelyfafélék (Lepidodendraceae)
  • Magvas pikkelyfák (Lepidocarpaceae)
  • Pecsétfafélék (Sigillariaceae)
  • Utó-pecsétfafélék (Pleuromeiaceae)
Hivatkozások
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Pikkelyfák témájú kategóriát.

A pikkelyfák (Lepidodendrales) a korpafüvek törzsének (Lycopodiophyta), az Isoetopsida osztálynak egyik rendje.

Jellegzetességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vegetatív szervek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ebbe a csoportba tartoznak a legmagasabb szerveződésű korpafüvek, kivétel nélkül fás szárú növények. Nevüket a törzsükön található pikkelyszerű képletekről kapták, melyek a levált mikrofillumok maradványai, az ún. levélripacsok. Minden ripacsban található egy bemélyedés, és abban egy nyelv alakú képlet a nyelvecske (ligula). Ennek feladata még ma sem egészen tisztázott, valószínűleg a törzsön lefolyó vizet fogta fel, és vezette le a tövében található edényekbe.

A pikkelyfák törzsszerkezete igen egységes volt. A fatest meglehetősen kicsi, a törzs alig egynegyedét foglalja el. Ezt övezi egy kambiumhenger, majd egy még jelentéktelenebb háncshenger. A törzs nagy részét a kéregszövet foglalja el, mely a növény egész testét támasztja. Ezt egy másik kambium hozta létre, mely a háncson kívül működött. A héjkéreg igen vastag volt. Ehhez hasonló törzsszerkezetet a mai fák körében egyáltalán nem lehet találni.

A pikkelyfák elágazásrendszere villás volt, a törzs alapjánál is villás támasztóképletek alakultak ki, melyek a föld alatt gyökerekként folytatódtak.

A pikkelyfák levélzete igen változatos: a fél cm-től az 1 m-es mikrofillumokig.

A generatív szervek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

StigmariaRootlets.JPG

Nagyrészük heterospórás volt, a sporofillumfüzérek a mai tűlevelűek (Pinopsida) tobozaiaval analógok, ezért a szakirodalom ezeket is tobozoknak hívja (bár bennük nem mag, hanem sporangiumok képződnek). A tobozok az ágak végén csüngtek, nagyságuk az 1 m-t is elérhette (pl. pecsétfafélék).

A pikkelyfák családjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cyclostigmataceae[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyetlen valódi nemzetségük a Cyclostigma, 14 fajjal. A felső devontól ismeretesek, az alsó karbonban valószínűleg teljesen kihaltak. A leletek alapján biztos, hogy világszerte elterjedt nemzetség volt. Ezek a fák mintegy 8 m magasak voltak, és átmenetet képeznek a Protolepidodendropsida és a pikkelyfák osztálya között. Még nincs ligula, a levélripacsok mérete elenyésző a valódi pikkelyfákhoz képest. Tobozaik az ágak csúcsán fejlődtek, mintegy 6 cm hosszúak voltak.

Bothrodendraceae[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

4 nemzetséget sorolunk ide, 12 fajjal. Ezek már tekintélyes méretű fák voltak, melyek elsősorban az alsó karbonban voltak elterjedtek. Már kialakul a ligula, de gyengén fejlett. Leveleik meglehetősen aprók voltak, mintegy fél cm-nyiek. A tobozok az ágak végén csüngtek, hasonlatosak voltak az előbbi família tobozaihoz.

Pikkelyfafélék (Lepidodendraceae)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tipikus pikkelyfákat testesítik meg, az osztály névadói. Nagyságuk elérte a 35 métert, akár 2–3 m-es törzsátmérővel. Fél méteres tobozaik az ágak végén csüngtek. Leveleik aprók voltak, 1–2 cm-es hosszúságúak. A társulások kompetítorai voltak, e mocsaras területeken éltek, bár lombozatuk xeromorf sajátosságokat mutat. Az alsó perm flórájában még megtalálhatók, majd fokozatosan kihalnak. A fennet leírtak elsősorban e családra igazak.

Magvas pikkelyfák (Lepidocarpaceae)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pikkelyfák a karbon korban olyan fejlettséget értek el, hogy magot termő alakjaik voltak. A női jellegű tobozban lévő makrospóra nem hagyta el a sporofillumot, hanem azon maradt, és az előtelep a spóra belsejében alakult is. A sporangium fala ránőtt a spórára, kialakítva a primitív integumentumot. A mikrospórák az integumentum csúcsán jutottak a makroprotalliumban lévő archegóniumokhoz. Tehát a makrosporangium maggá lett. A magvas pikkelyfáknak csak a tobozait ismerjük, vegetatív testüket sajnos nem. Egy nemzetség tartozik ide 8 fajjal, valamint 2 formanem.

Pecsétfafélék (Sigillariaceae)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pikkelyfafélék mellett a másik legjelentősebb karbonnemzetség. A törzs vagy nem ágazott el, vagy csak kétszer, legfeljebb 4-szer. A levelek akár az 1 m-t is elérhették, a törzs csúcsán egy kötegben levélüstököt alkottak. A levelek öve alatt, a törzsről csüngtek le a tekintélyes méretű tobozok (nagyobbak voltak, mint a Lepidodendraceae tobozai). A gyökérrendszer, a törzs villás elágazása nem különböztethető meg a pikkely- és pecsétfák között.

Utó-pecsétfafélék (Pleuromeiaceae)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pecsétfák utódainak tekinthetők, egészen az triász korig fennmaradtak. Méretük jelentős csökkenést mutat, a típusfaj Pleuromeia már csak 2 m magas volt. Az utó-pecsétfák erősen xerofitonok és sótűrők voltak, így a triász kor végéig fennmaradtak, majd letűntek. Testvércsoportjuk a ma is élő durdafüvek (Isoetopsida).

Forrás és ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Andreánszky Gábor: Ősnövénytan, Akadémiai Kiadóm Bp., 1954
  • Urania Növényvilág – Magasabbrendű növények I., Gondolat Kiadó, Bp., 1970
  • Hortobágyi Tibor (szerk.): Növényrendszertan, Tankönyvkiadó, Bp., 1978
  • Soó Rezső: Fejlődéstörténeti növényrendszertan, Tankönyvkiadó, Bp., 1953
  • Podani János: A szárazföldi növények evolúciója és rendszertana, ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2007