Olympus Mons
| Olympus Mons | |
 | |
| A Föld legnagyobb hegyei és az Olympus Mons összehasonlítása | |
| Magasság | 21 283 m |
| Hely | Tharsis-régió, Mars |
| Hegység | Olympus Mons Aureole |
| Típus | pajzsvulkán |
| Terület | 300 000 km2 |
| Elhelyezkedése | |
 Olympus Mons
Pozíció a Mars térképén
| |
 é. sz. 18° 39′, k. h. 226° 12′Koordináták: é. sz. 18° 39′, k. h. 226° 12′ | |
| Térkép | |
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Olympus Mons témájú médiaállományokat. | |
Az Olympus Mons (Olympus-hegy) a legnagyobb ismert hegy a Naprendszerben, a Marson található. Az Olympus Mons a Tharsis-régiótól, és „a három nővértől” nyugatra fekszik.[1][2] Annyira kiterjedt, hogy a felszínről nehéz észrevenni. Az űrszondás vizsgálatok előtt Nix Olympica néven volt ismert.
A Mars lenyűgöző látványosságai közé tartoznak a hatalmas pajzsvulkánok, amik egyúttal a Naprendszerben a legnagyobb hegységek. Mivel a Marson majdnem háromszor kisebb a gravitáció, mint a Földön, ezért az Olympus Monson kívül több olyan hegy is van, amely a Föld magaslatait meghaladja.
A Földről az Olympus Mons észlelése igen nehéz, még komoly műszerekkel is.[3]
Leírása
Az Olympus Mons magassága 21 283 m,[1][4] az alapjánál 550–600 km átmérőjű. (A Földön a legnagyobb hegy a Hawaiin található Mauna Kea, ami a tengerfenéktől mérve 9 km-re magasodik, az alapjánál 120 km átmérőjű). A Olympus Mons és társainak hatalmas mérete több százezer kitörés következménye. Mivel a Marson nincsen lemeztektonika, ezért a vulkánok kitörési pontjai akár évmilliárdokig ugyanannak a forró pontnak a pozíciója fölött maradnak, így az egymást követő kitörések egyre magasabbra és szélesebbre építik a vulkánt (a méretnövekedéshez a gyengébb gravitáció is hozzájárul).[5]
A központi kaldera 90 km átmérőjű, hat egymást fedő kráterrel. Innen mindössze 4°-os lejtők indulnak a külső sziklaperem felé, ami a környező fennsík fölé meredek fallal 6 km-re magasodik.[6] Az egymást átfedő kör alakú árkok akkor alakultak ki, amikor a kitörések abbamaradtak és a magma a vulkánon belül visszavonult, üregessé téve a csúcsot. A legnagyobb árok alakult ki elsőként, ezt követték a kisebbek az idők során. A koncentrikus vetődések szintén a felszín beesésével alakultak ki.[7]
Az Olympus Mons mérete világos bizonyítéka a lemeztektonika hiányának a Marson. A Földön a kéreglemezek mozgása miatt az olyan vulkánok, amik például a Hawaii-szigeteket övezik, a föld alatti forró magmaáramlatok útját mutatják. Mivel a kéreglemezek mozognak, a forró pont folyamatosan máshová kerül a földfelszínhez viszonyítva, és egy újabb vulkánt hoz létre, ahelyett, hogy egyetlen, fix helyen álló nagy vulkánt építene. Ezek a vulkánok a Hawaii-Emperor szigetlánc mentén mintegy 3800 km hosszan nyúlnak el.[8]
2004-ben a Mars Express lávafolyásokat fényképezett le a hegy oldalán, melyek mindössze 2 millió éveseknek tűnnek. Lehetséges, hogy a vulkáni tevékenység nagyon kis mértékben még napjainkban is folyik.[9] Olympus Mons viszonylag fiatal, nagyjából 30 millió éves. A vulkánt az Olympus Mons Aureole (Tűzkör) régió veszi körül, amely a csúcstól 1000 km-ig terjed.
Jegyzetek
- ↑ a b Linda T. Elkins-Tanton: Mars, Chelsea House, 2006, ISBN 0-8160-5198-4
- ↑ A Tharsis-régió középső részét három óriásvulkán uralja: az Ascraeus, a Pavonis, és az Arsia Mons. Ezeket szokták a „a három nővér” névvel illetni, mivel egymáshoz közel állnak és felépítésük is hasonló.
- ↑ Mizser Attila (szerk.): Amatőrcsillagászok kézikönyve, Magyar Csillagászati Egyesület, Budapest, 2006
- ↑ Az Olympus Mons magasságára sok helyen a 27 km-es értéket adják meg, ez azonban a legfrissebb MOLA-mérések alapján téves, a helyes érték az itt megadott 21 283 m.
- ↑ 21st Century Astronomy, 2013, ISBN 978-0-393-91878-6
- ↑ Encyclopedia Of Astronomy And Astrophysics
- ↑ Szemügyre vették a Naprendszer legnagyobb vulkánját – Sg.hu, 2004. február 17.
- ↑ Brooks/Cole: Horizons - Exploring the Universe, Cengage Learning, 2012, ISBN 978-1-1114-3020-7
- ↑ Hartmann, W. K. (2005) Martian cratering 8: Isochron refinement and the chronology of Mars. Icarus 174, 294–320., idézi: S. R. Taylor, S. M. McLennan: Planetary Crusts: Their Composition, Origin And Evolution, 2009, ISBN 978-0-511-46382-2
További információk
