Leideni palack

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A leideni palack az elektromosság történetének egy korai kísérlete volt a XVIII. század közepén. Ez volt az első, ember által készített elektromos kondenzátor, mely tárolta a sztatikus elektromosságot, vagyis az elektromos töltéseket.

Történet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ewald Georg von Kleist (1700 – 1748), német fizikus, lelkész végezte el az első kísérletet egy vízzel töltött palackkal (1745). 1746-ban egy holland fizikus, matematikus, Pieter van Musschenbroek (1692 – 1761) szintén elvégezte a kísérletet. Pieter van Musschenbroek Leidenben dolgozott, és a palackos kísérlet erről a városkáról kapta a nevét. A két kísérlet egymástól függetlenül történt. A leideni palack kísérlet előtt többen is próbálkoztak elektromosság tárolásával, sikertelenül.

A leideni palack sikeres kísérlete nagy lökést adott az elektromossággal foglalkozó kutatóknak. A leideni palack néha ’leydeni palack’ néven bukkan elő. Ennek az az oka, hogy Leiden régies írással:Leyden.

1650 körül egy német polihisztor, Otto von Guericke épített egy elektrosztatikus generátort, mely egy tengely körül forgó kén gömb volt. Ezzel a géppel megtapasztalta a sztatikus elektromos töltések hatását. Feltehetően ez a kísérlet is hozzájárult, hogy más érdeklődők is intenzívebben kezdjenek foglalkozni az elektromossággal, az elektromos töltések fizikájával.

A leideni palack "sikere" után, Daniel Gralath (1708 – 1767), német fizikus párhuzamosan kötött több leideni palackot, és ezzel létrehozta a “telep” kezdetleges formáját. A “telep” szót Benjamin Franklin alkotta (eredetiben: battery). Később ezt a szót használták összekapcsolt elektromos, és elektromechanikus cellákra. [1]

Eredeti leideni palack rajza

Felépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az eredeti leideni palack egy részben vízzel teli palack volt, melyet parafa dugó zárt le. A parafa dugón keresztül fém vezeték lógott be a vízbe, ezen keresztül lehetett feltölteni a palack által képzett kondenzátort. A külső 'lemezt' a kísérletező keze alkotta. Hamar rájöttek, hogy ennél jobb megoldás, ha a palack külső felületét egy fém fóliával fedik be. A következő lépés az volt, hogy a víz kikerült a palackból, és a belső felületet egy vezető fóliával vonták be. Sokáig azt hitték, hogy a töltéseket a víz tárolja. A korai kísérletek során megtapasztalták, hogy a vékonyabb dielektrikum (itt a palack üvege) esetén, és nagyobb felülettel, több töltést lehet tárolni azonos feszültség mellett. Ha a belső és külső lemezt (a két fegyverzetet) összeérintették, akkor kisülési szikra keletkezett. Amikor a palack hatása nélkül érintették össze a drótokat, kisebb szikra keletkezett. Ebből jöttek rá, hogy itt töltéstárolás történt. A tipikus leideni palack kapacitása közel 1 nanofarad volt.

Maradék töltés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha a feltöltött leideni palackot kisütjük és várunk néhány percig, akkora palack visszanyeri a korábbi töltés egy részét. Ezt újra kisütve, meg lehet ismételni ezt a folyamatot az eredeti feltöltés nagyságától függően 3- 5 ször. Ezt a jelenséget dielektomos abszorpciónak hívják.[2]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]