Költségvetési politika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A költségvetési politika, másként fiskális politika a gazdaságirányítás egyik eszköze, a pénzügyi politika része, a gazdaságpolitikai és ezen belül a pénzügypolitikai célok költségvetési eszközökkel való előmozdítására vonatkozó központi állami döntések összessége. A gazdaságban keletkezett jövedelmek újraelosztása révén befolyásolja a vállalkozások és a lakosság rendelkezésére álló jövedelem nagyságát és elosztását. Fő elemei: a közkiadások (kormányzati vásárlások és a háztartásoknak és vállalatoknak juttatott transzferek) és az adóztatás, továbbá az államadósság kezelése (állami kölcsönök felvétele és törlesztése).

Célja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A költségvetési politika általános célja a hosszú távú gazdasági növekedés biztosítása. További céljai a gazdaságra jellemző ingadozások (fluktuációk) keretek közé szorítása, vagyis a fellendülés és visszaesés által okozott csúcspontok kiegyenlítése, azaz a stabilizáció; a munkanélküliség szintjének a lehető legkisebb szintre történő visszaszorítása.

Ezek olyan feladatok, melyek nem oldhatók meg az egyének érdekeltségi szintjén.

Eszközei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fenti célok megvalósítására szolgáló legfőbb eszközök között említhetjük az adóztatást és a közkiadásokat. Válság esetén az állam pótlólagos keresletet támaszt és ezzel tölti be a kínálat és a kereslet közötti űrt. Pótlólagos vásárlóerőt kell juttatni a gazdaságba anélkül azonban, hogy az árumennyiség növekedne, hiszen így is felesleg van.

A beavatkozás eszközei:

  • Recesszió esetén az adók csökkentését és újabb közkiadási programok beindítását célszerű megtenni. Ennek hatására többletkereslet jelenik meg. Ezen felül a monetáris politika eszközeivel pénzmennyiséget növelhetünk és kamatlábat csökkenthetünk.
  • Gazdaság felpörgése (konjunktúra) esetén a magas inflációs rátával találkozunk, a költségvetési politika az adókulcsok emelésével és a közkiadások visszafogásával válaszolhat. A monetáris politika segítségével a pénzkínálat mennyiségét lehet csökkenteni a kamatlábak emelése mellett.

Az eszközök másik felosztása:

  • Az automatikus eszközök lényege, hogy az egyes problémák maguktól megoldódnak. Ilyen stabilizátorok a progresszív adózás, munkanélküli segély (mely pótlólagos vásárlóerőt biztosít, fellendülés esetén pedig több munkást vesznek fel és csökken a kifizetett összeg).
  • A diszkrecionális eszközök ezzel szemben eseti beavatkozásokat jelentenek, úgy, mint közmunka, állami foglalkoztatási programok, eseti kifizetések vagy adókulcsok változtatása. A rendelkezésre álló munkaerő hatékony kihasználásához utak építése, infrastrukturális beruházások megvalósítása az optimális megoldás. Az adókulcsok változtatásával, az egyes jövedelmi sávokban az elvonás nagyságának módosulásával nem lehet azonnali eredményeket elérni.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Meyer Dietmar-Solt Katalin: Makroökonomia (Aula Kiadó, 1999) ISBN 963-9215-02-3
  • Közgazdasági kislexikon. Főszerk. Gyenis János. 3. bőv. kiadás. Budapest: Kossuth. 1977. ISBN 978-963-09-0881-8 (isbn 963-09-0881-6)
  • Magyar nagylexikon XI. (Kir–Lem). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 423–424. o. ISBN 9639257044  
  • Vígvári András: Közpénzügyek, önkormányzati pénzügyek (Közgazdasági és jogi Könyvkiadó, 2002) ISBN 963-224-660-8