Félhangzó
 |
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
A félhangzó (latinul semivocalis) olyan magánhangzó, amely a kiejtésben nem alkot önálló szótagot, hanem egy kettőshangzó (vagy hármashangzó) egyik alkotóeleme, azaz a szótagolás szempontjából úgy viselkedik, mint egy mássalhangzó. Félhangzó minőségben általában a legzártabb magánhangzók fordulnak elő, amelyeket a kettőshangzóban vagy hármashangzóban mássalhangzó-szerűen lehet ejteni. Általánosságban az i és az u magánhangzók szoktak félhangzóként viselkedni (ezeket a fonetikai átírásban [j] és [w] jelöli), de nyelvtől függően egyéb magánhangzók is lehetnek félhangzók (például a románban az o, a finnben az y [ü], stb.). A félhangzó elnevezés tehát nem önállóan létező magánhangzóra, hanem csupán valamely magánhangzó ejtési módjára utal.
Olyan beszédhang amely képzésekor a hangképzésben részt vevő szervek közelítik egymást, de nem érnek össze; nem egyezik meg a réshanggal, a réshang esetében "átpréselődik" a levegő , magánhangzók képzésekor pedig szabad a levegő útja, így a félhangzó képzését tekintve e kettő közé esik.
A félhangzók között gyakran megkülönböztetnek félmagánhangzókat, illetve félmássalhangzókat attól függően, hogy kiejtésük magánhangzóhoz, vagy inkább mássalhangzóhoz közelít. Általában félmássalhangzónak nevezik az i és u hangokat, amikor azok egy kettőshangzó első, és félmagánhangzónak, amikor második elemeit alkotják. Például a latin lingua szó ua kettőshangzójában az u inkább v-szerűen hangzik (tehát félmássalhangzó), míg az autó szavunk au kettőshangzójában sokkal inkább egy nagyon rövid u (azaz félmagánhangzó).