Flamencogitár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Flamencogitár
Guitarra Conde 001.jpg
Cónde hermanos flamencogitár

Más nyelveken
spanyol: guitarra de flamenco, guitarra flamenca
Besorolás
kordofon
pengetős, fogólapos
Menzúra 650 mm
Hangolás E – A – d – g – h – e'
Rokon hangszerek klasszikus gitár
Hangszerjátékos tocaor
Hangterjedelem
Range guitar.png
Standard hangolás esetén

A flamencogitár a klasszikus gitárnak az a változata, amelyen flamenco éneket és táncot kísérnek, flamenco zenét játszanak. Felépítésében, főbb méreteiben megegyezik a klasszikus koncertgitárral, de rendszerint annál könnyebb építésű, kisebb kávaszélességű, húrlába alacsonyabb, húrnyomása, vagyis a húroknak a fogólap síkja fölötti magassága kisebb. Hátának, oldalainak anyaga hagyományosan a világos színű, könnyű ciprusfa. Feltűnő ismertető jegye, hogy a flamenco zene sajátos igényeihez alkalmazkodó intenzív játékmódja miatt a hangszertetőre a hangszer védelme céljából „koptatót”, golpeadort ragasztanak.

Flamenco és gitár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A flamenco a dal (cante), a tánc (baile) és a hangszeres játék, a gitározás (toque) hármasságára épül.[1] Mégis a flamencót ma gyakran csak egyfajta virtuóz gitárjátékkal azonosítják, holott ez eredetileg elsődlegesen énekelt zene, ahol a tánc csak a dal természetes, ösztönös átélése, a gitárkíséret pedig ezek mellett harmadlagos, sőt elhagyható elem. De valóban igaz, hogy az idők során a gitár egyre fontosabbá vált a flamenco kísérőjeként, majd elég hamar megjelent a szóló flamencogitár-játék is, amely önálló zenei kifejezési móddá fejlődött.

Spanyolországban, Itáliában a 17. századtól a gitár a népszerű dalok, táncok gyakori kísérő hangszere volt a hivatásos és a műkedvelő zenélésben egyaránt. Ennek ellenére a flamenco kialakulásának korai szakaszában a hangszer alig játszott szerepet, egyszerűen meghaladta annak a társadalom perifériájára szorult – túlnyomóan cigányok alkotta – szubkultúrának az anyagi lehetőségeit, amelyből ez a zenei stílus kisarjadt. Ebben a korszakban a cigányok hagyományos dalaikat, a tonákat csak a palo seco, azaz tapssal, az asztallap ütögetésével kísérték, és ez a későbbiekben is a flamenco „hangszerelésének” fontos összetevője maradt. A flamenco egy változata, a cante jondo ma is ezt az előadásmódot idézi.[2]

A gitárjáték az 1840-es években, nyugat-Andalúziában kezdett egyre szervesebben beépülni a flamenco előadásokba, egyidejűleg azzal a folyamattal, melynek során a műfaj egyre inkább nyilvános, professzionális művészi kifejezési formává vált.[3] Ebben az időben jöttek létre a zenés kávéházak, café cantanték, melyek a flamenco előadások új színtereivé váltak, és amelyek közönsége új igényeket támasztva ösztönözte a műfaj fejlődését, kifinomultabbá válását. Ez egybeesett ugyanakkor a gitár spanyolországi népszerűségének felfutásával is.[4]

A hagyomány szerint Maestro Patiño (Cádiz, 1829–1902) teremtette meg a flamencogitározás modern technikáját, de ő még a gitár szerepét kizárólag az ének kíséretében látta. Az első flamencogitáros, aki a gitárt szólóhangszerként használta, Paco el Barbero volt a 19. század vége felé.[5] A szóló, koncertszerű flamencogitározás alapjait Ramón Montoya (Madrid, 1880–1949) fektette le, megnyitva az utat a későbbi nagyságok, Sabicas, Paco de Lucía, Tomatito és a többiek munkássága előtt.[3]

A flamencogitár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napjaink spanyol gitárkészítői, manufaktúrái rendszerint két eltérő modellt és azok különböző árfekvésű változatait gyártják guitarra de concierto (vagy clásica) illetve guitarra de flamenco neveken. A flamencogitár tetőanyaga szinte mindig lucfenyő, oldala-háta ciprusfa, az olcsóbb változatokon jávorfa, „sicomoro”. Felépítése annyiban különbözik a klasszikus gitártól, hogy a hangszer teste kissé laposabb, a húrláb, a húrok fogólap fölötti elhelyezkedése alacsonyabb, a tetőt koptatólap védi. Néha a hangolófejen mechanikus húrgépek helyett fakulcsokat használnak. A flamencogitár-játék különleges hangszínét, hangzását ezeknek a tényezőknek, a klasszikustól eltérő építési anyagnak és konstrukciónak tulajdonítják.

A flamencogitár „feltalálójának” gyakran Antonio de Torres sevillai hangszerkészítőt tartják. Ebben annyi igazság van, hogy – bár az ő korában a flamencogitár fogalma még nem létezett – Torres hatása meghatározó volt e hangszerváltozat kifejlődésére.[5] Ő volt az első gitárkészítő, akiben tudatosodott a hangszertetőnek a hang előállításában betöltött alapvető szerepe,[6] és erre a felismerésre alapozva kezdett az igényesebb koncertgitár, a guitarra fina mellett szegényebb társadalmi rétegek számára is elérhető árú hangszereket készíteni úgy, hogy közben a minőséget ezeknél is magas szinten tartotta, szerkezeti újításait ezekben is alkalmazta. A ciprusfa könnyen hozzáférhető, gyorsan megmunkálható, tartós anyaga, a fakulcsok megfeleltek olcsó hangszerek készítésére, ezek alkalmazását nem valamiféle új hangzás megteremtése motiválta.[7] Az egyszerű, de jó hangú gitárok hamar utat találhattak a flamenco zeneileg igényes, de nem tehetős korabeli előadóihoz, így a világos színű, dísztelen, fakulcsos gitár és a flamenco fogalma egyre szorosabban összefonódott.

A flamencogitár tökéletesítésében, ma ismert formájának, stílusának kifejlesztésében fontos szerep jutott később a gitárkészítés „madridi iskoláját” képviselő hangszerészeknek, mint José Ramírez I, Manuel Ramírez, Santos Hernández, Domingo Esteso, Marcelo Barbero.

Ma is vitatott kérdés, hogy a flamencogitár különleges hangzása milyen arányban adódik a hangszer építési anyagából, konstrukciójából, és mekkora ebben a zenész hozzájárulása, a sajátos megszólaltatási mód hatása. A flamencogitár perkusszív, „lövésszerű” – intenzív, de gyorsan lecsengő – hangját gyakran hozzák összefüggésbe azzal, hogy a klasszikus gitároknál hagyományosan alkalmazott paliszander helyett az oldalak és a hát ciprusfából, tehát könnyebb, puhább faanyagból készülnek, ráadásul a lucfenyő tetővel együtt gyakran nagyon vékonyra vannak kidolgozva. Ugyanezekkel a tényezőkkel, és a laposabb testtel szokás magyarázni azt, hogy a flamencogitár „hamarabb reagál” a húrok megpengetésére, mint a klasszikus. Ennek részben ellentmondani látszik az, hogy a hagyományos, ciprusfából készült „fehér flamencogitár”, a flamenco blanca mellett megjelent, és a zenészek körében kedvező fogadtatásra talált a flamenco negra, amelynek teste a klasszikus gitároknál megszokott sűrűbb, keményebb paliszanderfából készül.

Játékmód[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A flamencogitár hagyományos megszólaltatásakor a zenész széken ül, hangszerének alsó, kiszélesedő részét – a klasszikus gitár tartásától eltérően – a jobb combjára helyezi, ami azt eredményezi, hogy a jobb kéz játék közben kissé kifacsart, kényelmetlennek tűnő pozícióba kerül, a jobb felkar szinte vízszintes. A hangszer nyaka ferdén felfelé áll, a fogólap kifelé néz. A húrokat a zenész a húrláb közelében pengeti, a klasszikus gitározáshoz viszonyítva energikusabb, ütésszerűbb mozdulatokkal, inkább körömmel, mint ujjbeggyel.[8] A jobb kéz jellegzetes mozdulata, a flamencogitározás fontos ritmikai összetevője a golpe, a hangszertető körömmel való megütése. A gitár vékony, puhafa tetejét emiatt kell kemény koptatólappal, golpeadorral védeni.[9]

A flamencogitárosok elsősorban alapfekvésben játszanak, kihasználják az „üres” (lefogás nélkül, az alaphangján pengetett) húrok nyújtotta lehetőségeket.[8] Az énekes hangfekvéséhez kapodaszter, cejilla használatával alkalmazkodnak,[10] ami egy olyan eszköz, amely egy adott fekvésben az összes húrt leszorítva a gitár alaphangolását feljebb transzponálja.

A klasszikus gitártól örökölt játékmód és a flamenco sajátos zenei követelményei együttesen alakították ki a flamencogitározás különleges technikáját. A barokk gitárjátékban már alkalmazott, de a klasszikában elhagyott rasgueo, vagyis több húr egyidejű, ritmikus megpengetése, az előbbiekben már említett golpe, a gitár testének közvetlen megütése együtt a flamencogitárt – akkordkíséretet is adó – ütőhangszerré, ritmushangszerré változtatja.[3] A hüvelykujj fontos szerepet tölt be a pengetésben, plektrumhoz hasonló módon, fel és lefelé irányuló mozgásával szólaltat meg egy vagy több húrt. Ennek a technikának a neve alzapúa (alzar = ’felemelni’; púa = ’pengető, plektrum’).[8] Az intenzív hüvelykujj-technika lehetővé teszi azt is, hogy egy pengetésre a bal kéz több hangot is legatóban játsszon. A picado, gyors dallamoknak két ujj felváltva történő pengetésével való előadása a klasszikus gitározásból ered, de a flamencóban különlegesen virtuózzá válik.

Jegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Peter Manuel (2003.) 13. o.
  2. Peter Manuel (2003.) 15–16. o.
  3. ^ a b c John Shepherd (2003.) 292. o.
  4. Emma Martínez (2003.) 72. o. szerint 1847 és 1920 között Spanyolország-szerte kb. 80 café cantante üzemelt, melyekben rendszeresen flamencót adtak elő. 1833-tól a gitár olyan népszerű volt, hogy például a 200 000 lakosú Madridban egyedül 15 gitárkészítő dolgozott.
  5. ^ a b José L. Romanillos et al. (1997.) 102. o.
  6. José L. Romanillos et al. (1997.) 81. o. szerint Torres ezt a feltevését kísérletileg is igazolta, 1862-ben papírmaséból készített gitárt, amelyre megfelelően kidolgozott, jó minőségű rezonánstetőt helyezett; az eredmény kiváló hangú hangszer lett.
  7. José L. Romanillos et al. (1997.) 103. o.
  8. ^ a b c Peter Manuel (2003.) 27. o.
  9. Emma Martínez (2003.) 75. o.
  10. John Shepherd (2003.) 293. o.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Peter Manuel: Flamenco guitar: history, style, status, in: The Cambridge companion to the guitar, Cambridge University Press, 2003. (angolul)ISBN 0-521-00040-8
  • John Shepherd: Popular music of the world, Volume II, Continuum International Publishing Group, 2003. (angolul)ISBN 0-8264-6322-3
  • Emma Martínez: Flamenco... All You Wanted to Know, Mel Bay Publications, 2003. (angolul)ISBN 0-7866-6738-9
  • José L. Romanillos, Julian Bream, Marian Harris: Antonio de Torres, guitar maker: his life and work, Bold Strummer, 1997. (angolul)ISBN 0-933224-93-1

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]