Dinamika (zene)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A dinamika az ógörög dünamisz (δύναμις) = erő szóból ered, a zenei hangzás egyik összetevője, a zenei hangerősség mértéke. A dinamika mint kifejezés valamely zenemű hangerősségbeli felépítését, szerkezetét, esetleg az egyes zenei egységek (relatív) hangerőségbeli állapotát jelöli. A dinamika változása lehet fokozatos (erősítés-halkítás), teraszos (lépcsőzetesen erősödő vagy halkuló) vagy hirtelen bekövetkező („subito” piano, „subito” forte - olasz subito = hirtelen).

A zene természetéből adódan a dinamika nem egzakt mennyiség, hanem szubjektív fogalom, amely többek között függ az előadó és a hallgató fizikai távolságától, a hangzó tér akusztikájától, a hangforrás (hangszer, énekes vagy előadóegyüttes) jellegétől, és nem utolsósorban a zeneszerző, az előadó és a hallgató egyéni felfogásától.

A fogalom kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 18. századig a zeneszerzők a dinamika megállapítását (a zenei hangzás több más összetevőjével együtt) az előadói kompetencia körébe sorolták. A korstílus egységesebb volt, a kor előadói gyakorlatának elsajátítása sokkal inkább része volt a hivatásos muzsikus képzésének, és a zeneszerzői és előadói tevékenység sokkal kevésbé különült el egymástól, mint a későbbi korokban.[1] A középkor, a reneszánsz és a korai barokk zenében nagyrészt a közmegegyezés, a korstílus általánosan elfogadott szabályai határozták meg a hangerősséget. Még J. S. Bach és kortársai is rendkívül takarékosan, és csak kivételes esetekben éltek a dinamikai jelzésekkel. Olyankor alkalmazták őket, amikor valamely, a kor gyakorlatától eltérő dinamikai magoldást vártak el az előadótól. Jellemző, hogy a ma általánosan ismert dinamikai kottajelek sem alakultak ki a 18. század végéig, a bécsi klasszika zeneszerzőinél is bőven találunk még a maitól eltérő, gyakran következetlen írásmóddal használt, pl. forte, for, piano, pian, crescen, dimin stb. dinamikai jelzéseket. A 18. század derekától, elsősorban a mannheimi iskola zeneszerzőinek tevékenysége nyomán, a dinamika egyre inkább a tudatosan használt zeneszerzői eszköztár részévé vált, célzatosan az érzelmi-hangulati hatáskeltés és -fokozás szolgálatába állítva. A dinamikai jelzések nem javaslatok többé, hanem kötelező érvényű utasítások az előadó számára, amelyek a zenemű elválaszthatalan részét képezik. Beethovennél, és különösen a romantikus zeneszerzőknél a dinamika egyenesen kompozíciós, formaalkotó elemmé váltak. Schumann a zenemű előadói jelekkel való berendezését a darab "második megírásának" nevezte.[2] A dinamika szó először H. G. Nägeli Hangképzéstanában[3] jelenik meg dokumentálhatóan, általánosítása H. Riemann nevéhez fűződik.[4]

A dinamikai árnyalás típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dinamikai fogalmak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

zenei szakkifejezés rövödítés magyarul
piano pianissimo ppp a leghalkabban
pianissimo pp nagyon halkan
piano p halkan
mezzopiano mp közepesen halkan
mezzoforte mf közepesen hangosan
forte f hangosan
fortissimo ff nagyon hangosan
forte fortissimo fff a leghangosabban
crescendo cresc. fokozatos erősítés
rinforzando rfz erőteljesen hangsúlyozva
sforzato sf erőteljesen hangsúlyozva
forzando fz erőteljesen hangsúlyozva
diminuendo dimin. halkítás
decrescendo decresc. halkítás
fortepiano fp hangos hangindítás, majd azonnali halkítás

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A dzsesszben és más 20-21. századi könnyű- vagy szórakoztató zenei irányzatokban ez a tendencia megváltozik: az előadói és a zeneszerzői tevékenység ismét szorosan egybefonódik.
  2. R. Schumann: Gesammelte Schriften II. köt. Közr.: M. Kriesig, Lipcse, 1914
  3. H. G. Nägeli - M. T. Pfeiffer: Gesangbildungslehre nach Pestalozzischen Grundsätzen. Zürich, 1810
  4. H. Riemann: Musikalische Dynamik und Agogik. Hamburg, Szpétervár, 1884; és: Die Elemente der musikalischen Ästhetik. Berlin, Stuttgart, 1900