Vizenyős terület

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A vizenyős terület (a modern limnológiai szakirodalomban egyre gyakrabban: wetland) átmenetet (ökoton) képez a valódi szárazföldi és vízi élőhelyek között. A wetlandek lehetnek állandóan – mint a tőzeges mocsarak – vagy csak időszakosan nedvesek, mint a legtöbb olyan mocsaras hely, mely nálunk nyár közepére-végére kiszárad. Átmenti területek, melyeken a vegetációfejlődés az adott helyen jellemző szukcessziós sorozat valamely szakaszában van. A szukcessziós fejlődés lehet szinte követhetetlenül lassú (tőzeglápok), de lehet olyan gyors is, hogy a wetland a szerves anyagok gyors felhalmozódása miatt szinte éveken vagy évtizedeken belül terresztris társulássá alakul.

Meghatározás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A wetlandek oly különbözőek, hogy nem könnyű egységesen definiálni őket; az egyes meghatározásokat nagymértékben befolyásolja a definícióba bevonni szándékozott projektek vagy célobjektumok jellege.

Első definíció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ramsari egyezmény definíciója pl. azért tűzi ki a bűvös 6 m-es határt, mert azokat a területeket is wetlandnek szándékozik tekinteni, melyek a vízimadarak (elsősorban is a vándorló vízimadarak) megtelepedésére alkalmasak, és ezek közül a búvármadarak nemigen merülnek 6 m-nél mélyebbre.

Második és további definíciók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második definíció kivehető célja a mély vízektől való elhatárolás, a harmadik a hidrológiai viszonyokra koncentrál. Más meghatározások az ember által kialakított területeket (halastavak, rizsföldek) vagy a tengerpart menti mocsarakat kizárják definícióikból.

A wetlandok jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vizenyős területek különleges jelentőségét annak a felismerése adja, hogy a Föld biodiverzitásának fenntartásában e területeknek kiemelkődően fontos szerepe van, emiatt védelmük megoldása alapvető természet- és környezetvédelmi feladat. Magyarországon a folyószabályozások, ill. lecsapolások előtt (még a Balaton lecsapolásának tervét is kidolgozták, s ennek célja az lett volna, hogy mezőgazdaságilag művelhető területeket szerezzenek) a vizenyős területek aránya sokkal nagyobb volt, mint ma. Számos lecsapolás végződött kudarccal: a kapott „szárazföldek” különféle okoknál fogva mezőgazdasági termelésre teljes mértékben alkalmatlannak bizonyultak. E területeken a jövőbeni cél csakis a wetlandrekonstrukció lehet, majd pedig a rekonstruált terület turisztikai hasznosítása.

Világszinten az egyik legnagyobb lélegzetű wetlandrekonstrukció volt a Kis-Balaton 1980-as években kezdődött visszaállítása. Miközben az eredeti cél (a Balaton vízminőségének védelme) lassan megvalósulni látszik, a terület – főleg az ott megtelepedett vízimadarak nagy száma és fajgazdagsága miatt – hazánk egyik legnagyobb természeti értéke, a Ramsari Konvenció hatálya alatt álló, szigorúan védett természetvédelmi terület.

Vizenyős terület a Moszkvai területen, Oroszország.

Szempontok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fentiekben láttuk, hogy a wetland meghatározása nehéz feladat. Ha tudományos szempontból kívánunk e területekkel foglalkozni, akkor vízháztartási szempontból (mely általában a legfontosabb ökológiai tényező az ilyen területeken) az alábbiakat kell tekintetbe vennünk (Boulton&Brock 1999):

Időzítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mikor van víz jelen? A kis kiterjedésű, időszakos wetlandek esetén az éven belüli időjárási mintázat (pl. csapadékeloszlás) a meghatározó. Az állandó wetlandek ökológiai folyamatait a többéves mezoklimatikus ciklusok (pl. sorozatos aszályos vagy csapadékos évek) befolyásolják leginkább.

Gyakoriság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Milyen gyakran váltják egymást a kiszáradásos és elöntéses időszakok? Minimuma a nulla (állandóan vízborított terület), mely évi sokszori értékig terjedhet. Pl. az egy adott helyen rendszeresen (minden esőzés után keletkező és kiszáradó) megjelenő pocsolyák képezik a másik végletet: e pocsolyák akár pár nap alatt képesek benépesülni, minthogy a bennük élő rövid életidejű, mikroszkopikus növények és állatok a száraz időszakokat spórák, ciszták, tartós peték vagy egyéb propagulumok formájában vészelik át.

Tartam[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mennyi ideig tart a vízborítottság? Napoktól évekig, évtizedekig változhat. A Velencei-tó például szabályozás nélkül durván százévenként kiszáradna. Az 1980-as években a tavat csak a víz nagy erőkkel történő utánpótlása akadályozta meg a kiszáradásban, a vízszint így is katasztrofálisan alacsony szintre süllyedt. Az élővilág szempontjából fontos ráta, vagyis hogy milyen gyorsan történik a kiszáradás és a feltöltődés.

Kiterjedés és mélység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mekkora az elöntött terület, és milyen mély a vízborítás?

Variabilitás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Annak a mértéke, hogy a fenti négy faktor térben és időben mennyire variál.

Egyéb elnevezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar nyelv igen gazdag a sekély tavak, kisvizek, vizenyős területek elnevezésének vonatkozásában

  • kopolya
  • szék
  • tócsa
  • tömpöly
  • pocsolya
  • láp
  • mocsár
  • dagonya
  • dágvány
  • tocsogó
  • libbány

Ezek értelmezését Dévai (1976) munkájában és/vagy a Hidrológia szavakban (Felföldy, 1984) c. könyvében találjuk meg.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Padisák Judit, ELTE, Eötvös Kiadó, Budapest, 2005