Ultraibolya katasztrófa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az ultraibolya katasztrófa (vagy Rayleigh–Jeans katasztrófa) a 20. század eleji klasszikus fizika egyik jóslata volt, mely szerint az ideális feketetest termikus egyensúlyban végtelen mennyiségű sugárzást bocsát ki.

Lord Rayleigh és Sir James Jeans 1900-ban egy olyan problémát vetett fel, amelyre egy ideig nem sikerült választ adni.

Az „ultraibolya katasztrófa” kifejezést először Paul Ehrenfest használta 1911-ben, miközben a koncepció visszanyúlik 1900-ra, a Rayleigh–Jeans-törvény értelmezéséhez.

Az ‘ultraibolya’ arra utal, hogy a probléma az elektromágneses spektrum rövid hullámhosszain jelentkezik. Később az „ultraibolya katasztrófa” kifejezést felhasználták a kvantum-elektrodinamikában és az ultraibolya divergencia elméleteknél is.

A probléma[szerkesztés]

Az “ultraibolya katasztrófa” problémája a klasszikus statisztikus mechanika ekvipartíció-tételéből ered, mely azt állítja, hogy egy egyensúlyban lévő rendszerben minden harmonikus oszcillátor szabadság foknál az átlagos energia . Egy természetes rezgő rendszernél, mint például egy húr, mely egy adott frekvencián rezeg, a frekvencia a húr hosszúságától függ. A klasszikus fizikában egy sugárzó energiája hasonló egy természetes rezgő rendszerhez. Mivel minden rezgésnél hasonló az energia, de a rezgő rendszer energiájának többsége kisebb és nagyobb hullámhosszokon található. [1]

A klasszikus elektromágneses elmélet szerint egy 3 dimenziós üreg elektromágneses módusainak száma arányos a frekvencia négyzetével. Ebből viszont következik, hogy az egységnyi frekvenciára jutó sugárzott teljesítmény a Rayleigh–Jeans törvényt követi és arányos a frekvencia négyzetével. Ily módon egy adott frekvencián mind a teljesítmény, mind a teljes sugárzott teljesítmény korlátlanul nőne, ha a frekvencia nő. Ez nyilván nem valósul meg, mint az megfigyelhető egy üreg sugárzott energiájánál is.

Más szóval, a klasszikus energia az ekvipartíció-tétel szerint egyenletesen oszlik el egy rendszer szabadságfokai között. Ennek az lenne a következménye, hogy mivel a mezőknek végtelen szabadsági foka van, minden energiát elszívnak a részecskéktől. Ha ez így lenne, akkor egy elektromágneses sugárzást kibocsátó test esetében a mezők energiája fokozatosan, megállás nélkül növekedne, egyenes arányosságban a sugárzás frekvenciájának növekedésével. Ez egyértelműen lehetetlen, és ebben az esetben, ha ez megtörténne, egy úgynevezett ultraibolya katasztrófa következne be: az atommag körül száguldó elektronok, összes energiájukat elvesztve belezuhannának a magba.

Megoldás[szerkesztés]

Közvetve Max Planck oldotta meg a problémát azzal, hogy felvetette: az elektromágneses energia sugárzása nem a klasszikus leírás szerint működik, hanem az energiát diszkrét csomagokban (kvantumokban) sugározzák a testek a frekvenciával arányosan.

Erről szól a Planck-törvény: az energia nem folytonos, hanem csak adott (nagyon kicsi) adagokban adható át.

A növekvő frekvenciákon csökkenő számú energiaállapot áll elő. A sugárzott energia végtelen frekvencián a zérussal egyenlő és a teljes energia véges. Az idealizált rendszer (feketetest) sugárzott teljesítménye most már megfelel a tapasztalatoknak és a kísérleteknek, és ez a feketetest-sugárzást is megmagyarázza. Az energia a sugárzás frekvenciája és a Planck-állandó szorzata. Később az energiacsomagokat elnevezték fotonnak.

Feketetest sugárzása

(Az ábrán látható a Rayleigh–Jeans törvény hibájából eredő ‘ultraibolya katasztrófa’ problémája. A sugárzott energia kis hullámhosszakon jól láthatóan a végtelen felé tart: a hibás görbe a fekete színű, szemben a kék színű görbével, mely a Planck-törvény által korrigált megoldás).[2]

Történeti pontatlanságok[szerkesztés]

Számos fizikai leírás és tankönyv téves megállapításokat közöl az ultraibolya katasztrófával kapcsolatban. Az egyik ilyen téveszme, hogy maga Planck figyelmeztetett az ultraibolya katasztrófa lehetetlenségére. A valóságban Planck sosem foglalkozott ezzel a problémával, és nem hitte korábban sem, hogy az ekvipartíció-tétel alapvető lenne. Planck felfedezése - mely egyébként a kvantummechanika kezdetét jelentette - véletlenül adta a megoldást a problémára később.[3]

Irodalom[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. Mason, MA, PhD, Stephen. A History of the Sciences. New York, NY: Collier Books, 550. o. (1962) 
  2. "Planck's constant" Archiválva 2011. szeptember 27-i dátummal a Wayback Machine-ben – University of Oregon – 21st Century Science Lectures – Hozzáférés ideje: 2 April 2011.
  3. Kragh, Helge (2000. december 1.). „Max Planck: The reluctant revolutionary”. Physics World. [2012. április 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. november 15.)