Turing-teszt

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Alan Turing 1950-ben vetette fel a Turing-teszt koncepcióját, ami arra hivatott, hogy egy adott gépezetről megállapítsa, képes-e az a gondolkodásra. Ez a mesterséges intelligencia hajnalán megalkotott teszt mára valóságos legendává vált, és jelentős mértékben hozzájárult a gondolkodó gépezet ősi mítoszának újbóli felelevenítéséhez a számítástechnika korában.

A teszt lefolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A teszt lényegileg abból áll, hogy az ember pusztán billentyűzet és monitor közvetítésével kérdéseket tesz fel a két tesztalanynak, akiket így se nem láthat, se nem hallhat. A két alany egyike valóban ember, míg a másik egy gép – és mindketten megpróbálják meggyőzni a kérdezőt arról, hogy ők gondolkodó emberek. Ha a kérdező hosszadalmas faggatás után sem tudja teljesen egyértelműen megállapítani, hogy a két alany közül melyik az ember, akkor a gép sikerrel teljesítette a tesztet.

A teljes Turing-teszt emellett alkalmaz még egy videójelet is, amivel a programok optikai érzékelését is lehet tesztelni.

Kritika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számos bírálat is érte a Turing-tesztet. Ezek szerint a teszt a következő okok miatt nem alkalmas az intelligencia tényleges azonosítására:

  • A „párbeszéd szimulálása” csak kevéssé tekinthető az intelligencia jelének – és így a hagyományos értelemben vett (emberi) intelligenciának is csak egy szegletét tudja mérni.
  • Attól még lehet intelligens egy gép, hogy nem képes emberi módon kommunikálni.
  • Az emberek közül se teljesítené mindenki sikerrel a Turing tesztet (így például kisgyerekek, vagy bizonyos fogyatékosok), holott ők is intelligensek.
  • A teszten olyan ember is megbukhat, aki egyszerűen nem hajlandó a feltételek szerint együttműködni – ezt a reakciót pedig egy esetleges intelligens gép részéről sem zárhatjuk ki; az együttműködés megtagadása nem egyenlő az értelem hiányával.
  • Ha nem feltétele egymásnak a tudat és az intelligencia, akkor egy gép tudata nem képes a teszt kérdéseinek megválaszolására.

Prognózisok és eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Turing azt feltételezte, hogy legkésőbb 2000-re lehetségessé válik egy olyan program megalkotása, amelynél öt perc „beszélgetés” után az átlagos felhasználó már csak 70%-os eséllyel tehet különbséget ember és gép között. Az a tény, hogy ez az optimista jóslat nem vált valóra, a mesterséges intelligencia úttörőinek elbizakodottságát mutatja.

Mindeddig egyetlen program sem teljesítette sikerrel a Turing-tesztet. Olyan programok, mint az ELIZA vagy az AOLiza kis ideig képesek voltak „emberszerűen” megjelenni a kísérleti személyek előtt, a Turing-teszt formális teljesítésére viszont mégis alkalmatlanok, mivel válaszaikkal csak látszólagos kapcsolatot tudtak kialakítani, a kísérleti személyek pedig nem voltak tudatában annak, hogy egy géppel társalognak.

Loebner-díj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Loebner-díjat 1991-ben ajánlották fel először annak a programnak, amelyik elsőként megy át a Turing-teszten. A díj Hugh Gene Loebnerről kapta a nevét, és amint lesz, aki átvegye – tekintve, hogy mindeddig nem akadt még egy olyan program sem, amelyik erre képes lett volna –, úgy 100 000 dollár és egy aranymedál is jár majd hozzá. Ezen felül évente átadnak – 2000 dollár és egy bronzmedál kíséretében – egy kisebb Loebner-díjat is annak a programnak, amelyik a leginkább megközelíti az emberi beszélgetést.

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Philip K. Dick 1968-ban megjelent, Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? c. könyvében is alkalmazta a Turing-teszt egy változatát. A mű által bemutatott, már nem is távoli jövőben (2019) az emberektől külsőre megkülönböztethetetlen mesterséges embereket – úgynevezett replikánsokat – kérdések hosszú sorával próbálják megkülönböztetni az emberektől, azonban nem intelligencia-tesztet használnak (ebben a vonatkozásban a replikánsok intelligensebbek az embernél), hanem egyfajta empátia-tesztnek – az ún. Voight–Kampff-tesztnek – vetik alá őket, aminek során előhívják és ellenőrzik érzelmi reakcióikat, így derítve ki róluk, hogy emberek-e vagy replikánsok – az empátia érzése ugyanis hiányzik belőlük.

William Gibson 1984-es kultikus regényében, a Neurománcban a mesterséges intelligenciákat nyilvántartó és ellenőrző, túlságos önállósodásukat pedig kinyomozni és megakadályozni jogosult szervezet, a Turing Registry is Alan Turing nevét őrzi.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Alan Turing: "Számítógépek és intelligencia", Mind, vol. LIX, no. 236, October 1950, pp. 433–460. Online is elérhető a következő címen (angolul): [1]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]