The Smashing Pumpkins

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
The Smashing Pumpkins
A The Smashing Pumpkins Atelier-ben, Luxemburgban 2007. május 24-én (Balról jobbra: Ginger Reyes, Billy Corgan, Jimmy Chamberlin (hátul), Jeff Schroeder)
A The Smashing Pumpkins Atelier-ben, Luxemburgban 2007. május 24-én (Balról jobbra: Ginger Reyes, Billy Corgan, Jimmy Chamberlin (hátul), Jeff Schroeder)
Információk
Eredet Chicago Illinois USA
Alapítva 1988
Aktív évek 1988 – 2000, 2006 -
Műfaj Alternatív rock
Kiadó Caroline Records, Virgin Records, Constantinople Records, Reprise Records
Kapcsolódó előadók The Marked, Starchildren, Zwan, Jimmy Chamberlin Complex, Tinted Windows, Spirits in the Sky
Tagok
Billy Corgan
Mike Byrne
Korábbi tagok
Jimmy Chamberlin
James Iha
D'arcy Wretzky
Melissa Auf der Maur

A The Smashing Pumpkins weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz The Smashing Pumpkins témájú médiaállományokat.

The Smashing Pumpkins egy amerikai együttes, amely 1988-ban alakult Chicagóban. Bár az alapítás óta számtalan tagcserén estek át, a zenekar magját 4 ember adta:

  • Billy Corgan (ének, gitár)
  • James Iha (gitár, vokál)
  • D'arcy Wretzky (basszusgitár, vokál)
  • Jimmy Chamberlin (dob, ütőhangszerek)

Történet[szerkesztés]

A korai évek[szerkesztés]

1988-ban egy Billy Corgan nevű lemezárus a boltjába tévedő japán származású James Iha gitárossal, valamint D’Arcy Wretzky basszusgitárosnővel megalapítják a Smashing Pumpkins-t. Eleinte dobgép kíséri őket, de miután nem bizonyul eléggé együttműködőnek, leváltják a jazz világából érkező Jimmy Chamberlinre. 1989-ben már előzenekarként játszanak a nagy példakép, a Jane’s Addiction előtt, és a lemezszerződésük sem várat sokáig magára: a Limited Potential nevű helyi cég kiadja I Am One című maxijukat, majd a Virgin csap le rájuk, és 1991 májusában megjelenik Gish című első albumuk.

Öngyilkos tendenciák[szerkesztés]

A Gish producere Butch Vig volt, aki ezt követően alkotta meg főművét, a Nirvana Nevermindját. A küszöbön állt a grunge-robbanás és a Pumpkins-t is be lehetett volna illeszteni ebbe a sorba, de az ő zenéjük sokkal eklektikusabb volt:rengeteg zenei stílus elemeit ötvözték: a gothic rock, a heavy metal, dreampop, psychedelic & progresszív rock, shoegazer rendkívül sok tempóváltással, valamint a fő dalszerző Billy sokak számára idegesítő énekstílusával. Zenésztársai nehezen emésztették meg, hogy a stúdióban az összes hangszert felügyelte, és ha elégedetlen volt a többiekkel, akkor saját maga játszotta fel a basszust vagy a gitárszólót. A lemezt intenzív turnézás követte olyan csapatokkal együtt, mint a Nirvana, a Guns ’N’ Roses és a RHCP. Ilyen nevek hallatán nem is csoda, hogy a koncertsorozat végén egy leszedált, drogproblémákkal küzdő zenekar tért haza a szelek városába, hogy nekiálljon következő lemeze elkészítésének. Adódtak persze egyéb problémák is: a turnén egymásba habarodó Iha és Wretzky szakítása, valamint a frontember kreatív válsága. Mivel ebben az időben a grunge bandák már rég befutottak, Corgan úgy érezte, hogy muszáj lesz valami lélegzetelállítóan hatalmas művel előrukkolni, különben menthetetlenül eltűnnek a süllyesztőben.

A munkálatok otthonuktól távol, Atlantában zajlottak, hogy ne zavarják őket a haverok, na és hogy Chamberlin se találkozhasson a drogdílereivel. A sok munka végül meghozta a gyümölcsét: az 1993-ban kiadott Siamese Dream az óceán mindkét partján a top 10-ben landolt, az MTV pedig erőteljes rotációban játszotta a klipjeiket. A lemez kiemelkedő darabjai közé tartozott a Cherub Rock és a Today, valamint a haranggal gazdagított, akusztikus Disarm. A Pumpkins a nagynevű fesztiválok headlinerévé vált, és akkora lett irántuk az érdeklődés, hogy a következő B-oldalas válogatásból (Pisces Iscariot) még a Siamese Dreamnél is többet adtak el.

Dupla vagy semmi[szerkesztés]

Billy Corgan a Mellon Collie turné alatt.

A Smashing Pumpkins 1995-re ért pályája csúcsára a Mellon Collie And The Infinite Sadness című dupla albummal. Az Alan Moulder és Flood producerduóval készített, 28 felvételt tartalmazó, két részre osztott mű az amerikai lista első helyén nyitott és csak az Államokban négymillió példányban fogyott, hála az olyan daloknak, mint a grunge-os Bullet With Butterfly Wings, a pszichedelikus klippel megtámogatott Tonight Tonight vagy a generációs életérzést magába tömörítő 1979. A hangszerelés ezúttal jóval gazdagabb volt – először bukkant fel a későbbi lemezeiken masszívan eluralkodó elektronika, de hallhatunk nagyzenekart és különböző egzotikus billentyűs hangszereket is. Az élet és halál témakörét boncolgató dupla albumot a kilencvenes évek egyik legfontosabb lemezeként tartják számon, de a csapatot végül az óriási siker tönkretette.

A Mellon Collie-t monstre turné követte: Corgan golyókopaszra borotválta a fejét és felöltötte a védjegyévé váló „Zero” feliratú pólóját. A megerőltető stadionturné komoly áldozatokkal járt: Chamberlint, a dobost drogproblémái miatt kirúgták és a Filter ütősét, Matt Walkert hívták a helyére.

A kaotikus turné folytatódott, a munkamániás Corgan kísérőzenét írt a Váltságdíj című Mel Gibson filmhez, később bedolgozott a Lost Highway soundtrackjébe is. A fáradt zenekar 1997-ben csak egy alkalommal adott életjelt magáról: a borzalmas Batman & Robint az ő betétdaluk (The End Is The Beginning Is The End) sem tudta megmenteni.

A vég kezdete[szerkesztés]

1998 elején megjelent James Iha Let It Come Down című szólómunkája, nem sokkal később pedig a Pumpkins új albuma is, Adore címmel. Az állandó dobos nélkül, stúdiózenészekkel és dobgéppel rögzített lemez a korábbi munkáknál sötétebb, borúsabb hangulatot árasztott, elkalandozott a goth és az elektronika felé – azóta szereti a Pumpkins-t sok Cure- és DM rajongó.

A lemez nagyon jó kritikákat kapott és Európában jól is fogyott, de az ortodox rajongók a fejüket csóválták. Ezek után nem csoda, ha az album jóval alulmúlta a korábbi eladásokat. A pozitív visszajelzések ellenére az Adore-t sokan lesajnálják, pedig tartalmaz olyan gyöngyszemeket, mint a csodaszép, melankolikus Daphne Descends és a 100 százalékig elektronikus Appels + Oranjes. Az album megjelenését ezúttal is turné követte, melynek bevételéből 3 millió dollárt karitatív célra ajánlották fel.

A feloszlás[szerkesztés]

A következő évben egy miniturnéra visszatért a meggyógyult Chamberlin, de a klasszikus felállás nem volt hosszú életű: Wretzky-nek elege lett Corgan maximalizmusából és 1999 őszén kilépett a zenekarból. Addigra már befejezték a Machina: The Machines Of God című új lemezüket, melyen megmaradt a goth imidzs, de a zene valamelyest visszafordult a rockosabb irányba.

A Machina egy koncepció nélküli konceptalbum, kibogozhatatlan narratívával. A lemez semmi másra nem volt jó, mint hogy kiderüljön: a zenekarnak nem szabad tovább folytatnia. De mivel a turné már le volt kötve, ezért kénytelenek voltak új basszusgitárost szerződtetni. A munkára Melissa Auf Der Maur érkezett a Hole-ból, ő szerepelt a videoklipekben is, noha a lemezen egy hangot nem játszott. Akárcsak a folytatásnak szánt Machina II: The Friends And Enemies Of Music esetében, melyből mindössze 25 darabot nyomattak és elosztogatták barátaik körében. Corgan a véget szimatolva 2000 májusában bejelentette, hogy az év végén feloszlatja a zenekart. Ígéretét beváltotta, utolsó koncertjüket december 2-án adták a chicagói Metro klubban, ott, ahonnan a karrierjük 1988-ban elindult. A helyre csak a családtagok, a közeli barátok és a kisorsolt mázlisták jutottak be.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kiadó kiszórta a hagyatékot. 2001-ben Rotten Apples címen egy válogatást, egy évvel később egy Earphoria című posztumusz koncertlemezt jelentettek meg. Iha beszállt a Perfect Circle nevű szupergruppba, Corgan pedig a New Order zenekar Get Ready című lemezén vendégeskedett. Még ugyanabban az évben bejelentette Zwan nevű zenekara megalakulását, melynek dobosa Chamberlin lett, a basszusgitáros pedig egy Paz Lenchantin nevű hölgy. 2003 januárjában jelent meg a Mary Star Of The Sea című lemezük. A kritikusok imádták, kiemelték, hogy eddig ez Corgan legpozitívabb hangvételű munkája. Ő azonban gyorsan lehűtötte a kedélyeket: több lemondott fesztiválfellépés után szeptemberben feloszlatta a csapatot és nekiállt elkészíteni első szólóalbumát.

A visszatérés[szerkesztés]

2005. június 21.-én Corgan közzétesz egy egész oldalas hirdetést a Chicago Tribune-ben, miszerint az a terve, hogy újra összehozza a Smashing Pumpkins-t. „Szeretném visszakapni a zenekaromat, a dalaimat, az álmaimat” - írta ekkor, és úgy tűnik, félig-meddig teljesült is a kívánsága. Az együttes hamarosan megerősítette az összeállás tényét, de a tagságról csak homályos találgatások láttak napvilágot. Iha és Auf Der Maur szinte egyszerre jelentették be, hogy ők nem tagjai a régi-új csapatnak. Wretzky teljesen eltűnt a zeneiparból (2000 óta senki nem hallott róla), maradt tehát Corgan és Chamberlin. A gitáron Jeff Schroeder játszik, basszusgitáron pedig Ginger Reyes.

A Zeitgeist című visszatérő album július 10-én jelent meg, de a zenekar még előtte, június 15-én fellépett a miklóshalmai rockfesztiválon.

2009-ben Corgan bejelentette, hogy szerinte az albumforma halott és ezentúl egyenként fogja publikálni szerzeményeit az interneten: Teargarden By Kaleidyscope címmel egy 44 számos dalciklusba fogott és másfél év alatt szépen el is jutott 10 számig, ám 2011 áprilisban egy videoüzenetben hirtelen bejelentette, hogy meggondolta magát, és mégiscsak csinál egy hagyományos albumot Oceania címmel. Aztán június elején már a tervezett dalsorrendet is közreadta a szeptemberre meghirdetett nagylemezhez... amit aztán csak nem adott ki, novemberben 2012 tavaszára tolta át a megjelenést, aztán a tavaszból végül június közepe lett.

Diszkográfia[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a The Smashing Pumpkins című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz The Smashing Pumpkins témájú médiaállományokat.