Szerkesztő:Mcysh/Hartyandi forradalom
(Ide ez elejére kellene egy egymondatos, majd két-három mondatban kifejtett definíció.)
(Hagyj meg az eredeti szócikkből is mndent, ami használható! A felsorolásokat mindenképpen.)
Fogalomtörténet[szerkesztés]
A modern korig a politikai változást és a hozzá kapcsolódó erőszakot egy körforgás szakaszaiként, és nem kezdetként, valami új létrehozásaként értelmezték, ezért a modern korig nem beszélhetünk mai értelemben vett forradalomról. Ilyen ciklikus szemléletet tükröz a görög poliszt veszélyeztető sztaszisz, Platonnál a kormányformák változása (metabolé), és az emberi dolgok körforgásszerű szélsőségekbe torkollása (politeion anakükloszisz) Polübiosznál. [1]
A középkori és azutáni elméletek ismerték a jogos felkelés és lázadás kifejezéseket, de ezek nem tartalmaztak felszabadulásra vagy új szabadság megteremtésére irányuló mozzanatot, mely szintén a modern forradalmak sajátossága [2]. Szent Tamás politikai teológiájában lázadast (seditio) említ, Machiavelli pedig Cicero mutatio rerumabol indul ki, amikor a uralkodók erőszakos elűzéséről és a kormányformák felváltásáról beszél. [3]
Maga a forradalom eredetileg csillagászati kifejezés, mely a latin revolutio-ból származtatott körbefordulás jelentéssel bírt. [4] A szó politikai használata Angliából ered, ahol az 1660-as csonka parlament megdöntésekor, majd pedig az 1688-as dicsőséges forradalomkor a monarchia helyreállításának törvényszerűen bekövetkező voltára utaltak vele metaforikusan [5].
A tizenhetedik, tizennyolcadik század forradalmai kezdetben mind restaurációnak indultak [6], és a francia forradalmat is csak ennek lehetetlensége vitte el másfelé [7]. Az első ismert alkalom, amikor forradalom alatt már nem törvényszerű ciklikusságot, csak megállíthatatlan folyamatot értettek, a Bastille ostromának híret XVI. Lajoshoz vivő Liancourt herceghez köthető („Ez lázadás!” „Nem, királyom, ez forradalom!”).
Kortárs értelmezések[szerkesztés]
Arendt[szerkesztés]
A forradalom definíciója[szerkesztés]
Hannah Arendt nevezetes meghatározása szerint
„Forradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését.”[8].
Arendt Condorcet-et véve alapul [9] azt állítja, hogy a modern forradalmakban egybeesik az újrakezdés élménye a szabadság eszméjével, és a politikai cselekvés egyben élvezetet is okoz. A forradalommal járó erőszak problémás és mindig igazolásra szorul, mert elnémítja a beszélő embert, így az arisztotelészi értelemben vett politikai embert is.
Kétféle szabadság[szerkesztés]
Arendt megkülönböztet két szabadságképet, a klasszikus liberális felszabadulást, és a republikánus értelemben vett szabadságot, előbbit pedig utóbbi előfeltételeként értelmezi. [10] Míg a felszabadulás fogalmilag negatív, formális, és elidegeníthetetlen jogokat tételez, a görög polisz ihlette szabadság fogalmilag pozitív és tartalmi, nyílt politikai cselekvésen alapul. [11] A modern forradalom szerinte egyszerre irányult mindkét szabadságra, míg utóbbi csak a köztársaság formájában, előbbi már monarchikus keret közt is megvalósulhat. [12]
A fogalom forrása[szerkesztés]
A modern forradalmak kiindulási pontja a szekularizáció, a vallás elválasztása a politikától, így nem eredhet a korai keresztény szekták szellemiségéből, annak ellenére sem, hogy a keresztény filozófiához hasonlóan lineáris időfelfogást használ. Arendt szerint, míg Európát a francia forradalom lobbantotta lángra, Franciaországra nem az amerikai forradalom volt nagy hatással, hanem a gyarmati amerikai viszonyok: a tömegnyomor ismeretlensége, és az újszerű meggyőződés, hogy a szegénység nem szükségszerű emberi állapot. De amely folyamatok az Újvilágban maguktól alakultal ki, az Óvilágban csak erőszakkal voltak elérhetőek. [13]
A forradalom két fajtája[szerkesztés]
Arendt az amerikai es francia forradalom alapján a forradalmak két fő típusát különbözteti meg. Az amerikai forradalom kormányzatának újítása, a hatalmi ágak montesquieu-i elméletének alkalmazása nem volt nagy hatással a francia forradalmárokra [14], és a különböző kormányformák iránti érdeklődés sem volt jellemző rájuk [15]. Az amerikai forradalmat irányító politikusok egy a saját sorsát irányító, állampolgárságából adódóan szabad emberképből indultak ki, a francia filozófusok emberképe azonban az emberi természet absztrakcióján alapult. Franciaorszábban nem sikerült úrrá lenni az eseményeken, amelyeket így a passzív szemlélődő nézőpontjából örökítettek meg. [16] A francia forradalom megállíthatatlanságának gondolatát a tizenkilencedik században a történelem szükségszerűségének eszméjeként konceptualizáltak, így jött létre a történelemfilozófia [17], majd pedig permanens forradalom gondolata, azaz, hogy nincsenek különböző forradalmak, hanem csak egy, a történelem menetében újra meg újra felbukkanó kitűntetett forradalom. [18]
Molnár[szerkesztés]
A forradalom oka[szerkesztés]
Molnár Condorcet megfigyelését megerősítve amellett érvel, hogy a későbbi forradalmak példaképe, a francia forradalat a republique des lettres (tollforgatók köztársasága) informális hatalma indította el, így az ancient regime elleni összeesküvésként is értelmezhető. [19]
- Nem a polgárság kezdte el, hanem a felvilágosodással tartó, elitből és értelmiségiekből álló kiváltságos osztály.[20]
- Nem tisztán politikai természetű volt, mert a felvilágosodás több vezetője (Voltaire, Diderot) a monarchákat szolgálták ki, és őket akarták felvilágosítani;[21]
- Nem vallási természetű volt, mert a felvilágosodás vezetői között rengeteg befolyásos egyházi személy volt (Sieyes).[22]
A felvilágosodás szerzői a korabeli médiumokat (Enciklopédia) felhasználva politikai, társadalmi és vallási érvek alkalomszerű használatával ásták alá a régi rendszer tekintélyét, melyhez a saját magától viszolygó intézményes hatalom is asszisztált. Ekkor, az intézményes hatalom nyomásának meggyengüléskor törhet ki forradalom.[23]
A forradalom vonzereje[szerkesztés]
A francia forradalom tartalmát vizsgálva Molnár a rousseau-i elképzelésekben találja meg a forradalom vonzerejét: a bűnösnek születő keresztény emberképnél megengedőbb az az elképzelés, ha a társadalom rontja meg a természete szerint alapvetően jó embert. [24] Innen származik a forradalmárok azon elképzelése, hogy csak a társadalom és intézményeinek teljes lerombolásával lehet jobban élni. A kritikusok szerint a természetes ember képe azonban absztrakción alapul, mely nem esik egybe a tapasztalatokkal, így alkalmazása veszélyes. [25]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Arendt, 1991, 27.o.
- ↑ Arendt, 1991, 37. old
- ↑ Arendt, 1991, 46. o.
- ↑ Kopernikusz, 1543
- ↑ Arendt, 1991, 55.o.
- ↑ Tocqueville, 1994, 72.o.
- ↑ Paine, 1995, II. rész bevezetője
- ↑ Arendt, 1991, 45.o.
- ↑ Condorcet, 1847-9, vol. XII
- ↑ Arendt, 1991, 37.o.
- ↑ Arendt, 1991, 40-41.o.
- ↑ Arendt, 1991, 42.o.
- ↑ Arendt, 1991, 31.o.
- ↑ Arnedt, 1991, 30.o.
- ↑ Olivier, 1954
- ↑ Arendt, 1991, 66.o.
- ↑ Arendt, 1991, 62.o.
- ↑ Schieder, 1950
- ↑ Molnár, 2005, 28.o.
- ↑ Molnár, 2005, 15.o.
- ↑ Molnár, 2005, 22-23.o.
- ↑ Molnár, 2005, 24.o.
- ↑ Molnár, 2005, 29.o.
- ↑ Rousseau, 1997
- ↑ Molnár, 2005, I.
Irodalom[szerkesztés]
- Hannah Arendt: A forradalom, Európa, 1991.
- Marquie de Condorcet: Sur le Sens du Mot Revolutionnaire, Oeuvres, 1847-9
- Kopernikusz: 'De revolutionibus orbium coelestium', ('Az égitestek keringéséről') 1543.
- Molnár Tamás: Az ellenforradalom, Kairosz, 2005
- Albert Olivier: Saint-Just et la force des Choses, Paris, 1954
- Thomas Paine: Az ember jogai, Osiris, 1995
- Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről , PannonKlett, 1997.
- Theodor Schieder: Das Problem der Revolution im 19. Jahrhundert, In Historische Zeitshrift vol. 170, 1950
- Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom II. Atlantisz, 1994