Szerkesztő:Kreamar/Ősiség-2

(készült a következő lapok alapján: Ősiség + Ősiségi pátens - Adományrendszer

Werbőczy előszava a Tripartitum első kiadásához

Az ősiség (latin aviticitas, ius aviticum) az 1848 előtti magyar jogban a nemesi birtok öröklési és elidegenítési szabályrendszere volt. Az ősiség a vagyonforgalom korlátozására irányuló anyagi és jogi intézmények összessége. Egyenesági fiúörökös hiányában a rokonság, a nemzetség örökösödését biztosította a koronára való visszaháramlással szemben, és érvénytelennek tekintette a hatálya alá eső – öröklött – birtok eladását, eladományozását vagy örökül hagyását. Nem vonatkozott az örökhagyó által nem örökléssel vagy osztállyal szerzett birtokra. A törvényt kis- és nagybirtokosi nyomásra I. Lajos magyar király hirdette ki 1351. december 11-én.

Röviden: Ha nincs férfi örökös, a birtok visszaszállt a királyra (háramlási jog).

Előzményei

Nincsenek közvetlen adataink a honfoglaláskori törzsi–nemzetségi szervezet birtokviszonyairól, de a levirátus és a szeniorátus intézménye alapján sejthetjük, hogy a nemzetségek alcsoportjai, a nagycsaládok vagyonközösségben éltek. A vagyon fő haszonélvezője a családfő volt, azt azonban nem idegeníthette el, nem oszthatta fel egészen addig, amíg a család gyarapodása vagy egyéb ok a nagycsaládot szétválásra, „osztályra” nem kényszerítette. Ilyenkor a két új nagycsalád megosztozott a vagyonon.

Szent István törvényei megkülönböztették az ún. saját tulajdont a királyi adománytól. Az előbbi nyilván a régebbi nemzetségi–nagycsaládi birtokot jelentette. Egy évszázaddal később Könyves Kálmán törvényei viszont a birtokokat úgy különböztették meg, hogy azokat valaki Istvántól kapta, vagy azután. Azaz a Szent István-i adományokat nyilvánvalóan egyenértékűnek tekintette az ősi nemzetségi birtokkal és csak a későbbieket tekintette adománybirtoknak. A kétféle birtoknak mások voltak az öröklési szabályai. Az adománybirtokot csak a fiak, testvérek és a testvérek fiai örökölhették, egyébként visszaszálltak a királyra, míg a nemzetségi birtokot az egész rokonság, azaz a nemzetség.

Ezután hosszú ideig az István kori birtokrendezés vált a birtokviszonyok alapjává, a később szerzett birtokkal a tulajdonosa szabadon rendelkezhetett. Az 1222-ben II. András által kiadott Aranybulla a magyar nemességbe ekkor beemelt királyi szerviensek számára is biztosította a jogot, hogy a királyra való visszaháramlás helyett birtokaikkal szabadon rendelkezzenek és azt rokonaikra hagyhassák.

Az adományrendszer

Az adományrendszer alatt értendő a magyar jogtörténetben azoknak a jogszabályoknak az összessége, amelyek a magyar magánjogban a királyi hatalom megszilárdulásától a tulajdon intézményének az 1848. évi törvények szellemében történt gyökeres átalakulásáig a nemesi birtok eredeti szerzésének és elvesztésének módjait meghatározták. A királyi jognak (jus regium) folyománya, amely utóbbi alatt a magyar Szent Koronának azt a hatóságát (jurisdictio sacrae regni coronae) kell érteni, melynél fogva az összes földbirtokot képviseli és minden magánbirtoknak forrása. Ez a felfogás ugyanabból az eszméből fejlődött ki, melyet visszatükröztet a birtokviszonynak a honfoglalás után bekövetkezett eredeti alakulása is. A honfoglalás után történt államalakulás és az ezzel karöltve járó jogrendezés nagy munkáját a nemzeti együvétartozás érzete lengte át. Erről tanúskodik a vérszerződés 2. pontja, amelyben megállapították, hogy a közös szerzeményből a hét törzs egyike se zárassék ki. A szállásbirtok (descensus), amely az országnak földéből a 108 nemzetség mindenikének osztályrészül jutott, az egész nemzetség közös tulajdonát képezte; és amikor a szoros kötelék, amely a honalapítás ténye által a nemzettest egyes részeit egymáshoz kapcsolta, az együvétartozás érzetét nemzeti közszellemmé fejlesztette és a haza közös földjének közjogilag egységes állammá szilárdulását eredményezte, a tulajdon és birtokviszonyok végleges alakulása ugyanannak a kettős viszonynak követelményei szerint történt, amelyben az egyén egyrészt a nemzet egészéhez, másrészt a családhoz és a nemzetséghez állott. Az e tekintetben mérvadó szempontok akkor domborodtak ki teljesen, amikor a jogfejlődés nemzeti iránya a hűbéri eszmék mindinkább terjedő áramlatával egyesült.

A királyság teljes konszolidálása után a király személyébe, vagy helyesebben: a politikai nemzetegységet képviselő magyar Szent Koronába helyeztetett a közösség súlypontja; és Nagy Lajos 1351. évi törvénye (ősiség) óta már csak a Szent Korona tekintetett minden szabad (nemzeti) birtok forrásául. Ez az álláspont annak a jogszabálynak révén jutott gyakorlati érvényre, hogy nemesi birtokot (tulajdont) közvetlenül és gyökeres joggal csakis királyi adomány útján lehet szerezni. A királyi adomány voltaképp nem volt egyéb, mint a királyi jognak hazafiui érdemek jutalmául az adományosra való átruházása, úgy azonban, hogy az adomány által nemcsak az adományos szerzett jogokat, hanem ennek az adománylevélben megnevezett utódai is, minek folytán az adományosnak, illetve a későbbi birtokosnak rendelkezési szabadsága a vele jogközösségben álló családtagok érdekében többrendbeli korlátozásnak volt alávetve.

Épp ugy korlátozva volt az adományos, illetve a későbbi birtokos rendelkezési szabadsága a királyi jog megóvása szempontjából is. Az adomány útján szerzett tulajdonhoz ugyanis két bontó feltétel volt kapcsolva, amennyiben abban az esetben, ha az adományosnak az adománylevélben megjelölt utódai kihalnak (magszakadás), vagy ha az adományos jószág birtokosa a törvény szerint hűtlenséget képező bűntettet (nota infidelitatis, lásd Hűtlenség) követ el: a jószág a Szent Koronára háramlik vissza (devolutio) s újból adományozhatóvá válik. A királyi jog nem tette ugyan abszolúte lehetetlenné az adományos jószág elidegenítését, de az elidegenítés csak a királyi jog sérelme nélkül történhetett; és ezért, mihelyt az adománylevél értelmében a háramlási esetek valamelyike beállott, a királyi jóváhagyás nélkül létrejött átruházás a Szent Koronának ismét feléledt jogával szemben hatálytalanná vált.

Az adomány különböző nemei voltak:

• a) a királyi kézből történt, vagyis a teljes adomány,amikor az adományozás tárgyát oly jószág képezte, amelyet már a kincstár elfoglalt;
• b) a peres adomány, amikor a visszaháramlás esete már beállott, de a jószágot az adományozott királyi jog címen az előbbi birtokostól ki kellett perelni;
• c) új adomány, melyet a birtokos akkor szerzett, ha joga kétes volt, de amikor mellette saját és elődeinek hosszas és békés birtoklása harcolt;
• d) a fiúsítás;
• e) a nádori adomány, amelyet a nádor, mint királyi helytartó adhatott;
• f) a fegyverjog címe alatt történt adomány, amely az országnak a törököktől újonnan visszafoglalt részeiben adatott, úgy hogy az adományos a visszafoglalás hadi költségei aránylagos részét a királyi kincstárba befizetni tartozott.

Az adomány érvényének kelléke volt az adománylevél kiállítására vonatkozó alakszerűségeken kívül az iktatás (statutio), melyet az erre nézve külön kiadott iktatási parancs alapján s a megszabott formalitásokkal egy év alatt kellett az arra kirendelt hiteles személy (rendszerint az ún. királyi ember) közbejöttével teljesíteni. Ha az iktatásnak senki sem mondott ellent, azt tisztának nevezték; az ellenmondással megtámadott iktatást pedig per útján kellett megtisztítani.

Az érvényessé vált adománynak két irányban nyilvánult a jogi hatása: egyrészt abban, hogy adományos és törvényes maradékai a nemességet nyerték, és hogy az adományos és ennek az adománylevélben megnevezett utódai az adományozott jószágra nézve a királyi jog tartalmából eredő korlátozással örök és visszavonhatatlan tulajdont szereztek. A fentebbieket az 1852. évi november 29-én kelt ősiségi nyílt parancs hatályon kívül helyezte a királyi és nádori adományozás rendszerét és eltörölte a háramlási jogot, amely ebből a rendszerből az adománylevél szerinti örökösök hiányából vagy a hűtlenség esetéből származott, egyúttal a lehető legszűkebb körre szorította a jószág adományi minőségéből kifolyóan a múltra nézve támasztható kereseteket is.

Az országbírói értekezlet pedig, amely az 1861. évben a magyar törvényeket visszaállította, szintén kimondotta, hogy a királyi adományos és nem adományos, a fi- és leánysági javak és az ezekből származható jogviszonyok közt való különbség az 1848: XV. t.-c. szellemében megszűnteknek tekintendők.

Kapcsolódó szócikkek

• Ősiség

{{DEFAULTSORT:Adomanyrendszer}} [[Kategória:Magyarország történelme]] [[Kategória:Jogtörténet]]

Az ősiség kiteljesítése

Nagy Lajos 1351. évi törvénye – az ősiség törvénye – átírta és megerősítette az 1222. évi Aranybullát, az ősiségi cikkely kivételével, amely helyett éppenséggel megtiltotta a szabad rendelkezést minden ősi birtok felett, és a nemzetség által örökölni rendelte azt. Csak az a birtok nem számított ősinek, amit az örökhagyó maga szerzett, kapott adományba, vagy vásárolt.

Az ősi és a szerzeményi vagyon között fennálló nagy jogi különbséget Werbőczy 1848-ig érvényes következő tana fejezi ki (I. 57.):

„Tudni kell pedig, hogy mindenik zászlós országnagy úr és nemes birtokos ember, kinek fiai és leányai vannak, ezeknek minden beleegyezése nélkül, sőt akaratjok ellen is, tulajdon szolgálatai által szerzett és nyert vagy saját pénzével vásárolt és vett javai, jószágai és birtoki jogai iránt és felől életében szabadon, mint tetszik, rendelkezhetik s ezeknek elidegenítésére is teljes hatalommal bir, a fiaknak és leányoknak ellenmondása, tiltakozása vagy bármely más ellenkezése ellent nem állván.”

Ellenben:

„az ősi jószágokról és birtoki jogokról azonban az atya fiainak v. akár leányainak, ha azok a leányágat is illetik, sérelmével úgyszintén az atyafi atyafiának sérelmével az atyai v. ősi jószágokról és birtoki jogokról a fiak és leányok v. atyafiak megegyezése nélkül, ezen jószágoknak elidegenítésére és eladására nézve semmi bevallást helyes ok nélkül nem tehet. Mi, ha történnék is, minden erő nélkülinek tekintetik.”

Hívatva voltak pedig az örökösödésre: elsősorban a lemenők, és pedig a jogegyenlőség (aequalitas juris) esetében nemre való tekintet nélkül, jogegyenlőtlenség esetében vagy az úgynevezett fiúági javaknál csak a férfi lemenők. Ilyenek nem létében a szabály az volt, hogy a vagyon oda szállt vissza, ahonnan származott, tehát a felmenőkre (ascendentes) és ezeknek jogközösségben levő utódaikra, vagyis az örökhagyó oldalrokonaira (collaterales). Nevezetesen: az atya utáni vagyon visszaszállt az atyára, s ha ő már nem élt, az ő utódaira; az anya után maradt vagyon az anyára, illetve az ő utódaira. A közelebbi rokon kizárta a távolabbit; tehát az atya kizárta a maga testvéreit; ő kizárták a nagyatyát stb. A felmenők fejenkint (per capita), az oldalrokonok törzsenkint örökösödtek (per stirpes). Ha sem az atya, illetőleg az anya, sem ezeknek oldalrokonai nem léteztek, az örökség a jogközösségben levő nagyatyára, illetőleg nagyanyára vagy az oldalrokonaikra szállott stb. A birtokos, valamint halál esetére a jogközösségben levő rokonok örökjogát nem érinthette, úgy élők között kötött jogügyleteiben is ez örökjogra való tekintettel nagy mértékben korlátozva volt. Az ősi birtok elidegenítésének a jogközösségben levők sérelem címén (ex praejudicio) megerőtlenítését, felbontását (invalidatio) követelhették; kivéve, ha az elidegenítés szükséges (necessaria) vagy okszerű (rationabilis) volt. A jogközösségben levők továbbá a megengedett elidegenítésre vonatkozólag is elővételi joggal birtak, és pedig vagy a megkinálási jog (praemonitio), vagy a megintési jog (admonitio) alakjában, amelynek megsértése miatt az elidegenítés felbontását követelhették (l. Örökvallás). Ez az elővételi jog őket a birtok elzálogosítása esetében is megillette. Figyelmen kivűl hagyása miatt a zálog átruházásával (transvestitio pignoris) követelhették. Felpénz (auctio) felvétele mellett új zálogéveknek lekötése esetében az elővételi jog szintén állott, nemkülönben akkor is, ha haszonbér színe alatt tényleg elzálogosítás történt. Szabad rendelkezési joga e megszorítások folytán a birtokosnak csak akkor volt, ha senki sem létezett, aki az ősi vagyonra jogközösség alapján örökjoggal bírt.

Az ősiség eltörlése Magyarországon

bedolgozva: Ősiségi pátens