„Ligatúra” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
a →Források: Magyar Nagylexikon → Magyar nagylexikon |
a Sablon:Magyar nagylexikon forrássablon beszúrása |
||
72. sor: | 72. sor: | ||
==Források== |
==Források== |
||
*{{MNL|12|128}} |
|||
*Magyar nagylexikon, 12. kötet, Magyar Nagylexikon Kiadó, [[Budapest]], [[2001]] |
|||
*Nyomdászati |
*Nyomdászati encziklopédia, szerk.: Pusztai Ferencz, [[Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt.]], [[1902]] |
||
*Nyomdászati lexikon, szerk.: Biró Miklós, Kertész Árpád, Novák László, Biró Miklós kiadása, Budapest, [[1936]] |
*Nyomdászati lexikon, szerk.: Biró Miklós, Kertész Árpád, Novák László, Biró Miklós kiadása, Budapest, [[1936]] |
||
*{{Pnl|chaptr=Ligatura|chapterurl=http://mek.niif.hu/00000/00060/html/064/pc006475.html#6|accessdate=2009-09-27}} |
*{{Pnl|chaptr=Ligatura|chapterurl=http://mek.niif.hu/00000/00060/html/064/pc006475.html#6|accessdate=2009-09-27}} |
A lap 2010. január 17., 15:44-kori változata
A ligatúra, magyarul ikerbetű nyomdászati szakkifejezés.
Két vagy több betű egybeírását, összekapcsolását, egyesítését jelenti, különösen régi kéziratokban és az ősnyomtatványokban volt gyakori. A középkori írásgyakorlatban – körülbelül az 5-8. században, a karoling írásreform előtt – jellemző volt, hogy folyamatos kézmozdulattal, az íróeszköz felemelése nélkül minél több betűt írtak le, még ha ez a betűk torzulásával vagy helyzetük megváltozásával járt is. Így a kódexmásolók is nagyon sok rövidítést, betűösszevonást használtak, egyrészt, hogy munkát takarítsanak meg, másrészt, hogy a sorokat megfelelően ki tudják tölteni. A 15-16. századi nyomdák gyakran használtak ligatúrákat: Gutenberg 42 soros Bibliájában 290 betűjel fordult elő, ezek nagy része ligatúra volt. A ligatúrákat kétféleképpen hozták létre: a betűket egymásba tolták vagy ívvel kötötték össze.
A nyomdászatban két vagy több, egymásba kapcsolódó rajzú, egy testre öntött nyomdabetűt nevezünk ligatúrának. Több antikvánál ligatúraként jelennek meg az ff, fi, fj és fl betűpárok, mert ezekben a betűkapcsolatokban a második betű veszélyeztetné az f felső kanyarulatát, illetve az fi, fj kapcsolatokban az f az i vagy j pontját.
A francia és latin szedéshez gyakran ligatúrának öntik az ae, oe, AE, OE betűket. Egyes betűtípusokban (például fraktur) kiemelkedően sok ligatúra fordul elő.
Unicode
A Unicode számos ligatúrát definiál, azonban ezek használata ellenjavallt. A szabványba felvett ligatúrák többsége is csak a Unicode előtt már meglévő karakterkódolásokkal való kompatibilitást szolgálja, és a Unicode jelenlegi álláspontja szerint további ligatúrák nem is fognak helyet kapni a szabványban.[1] Az ezzel kapcsolatos viták rendre újra és újra fellángolnak.[2]
- A Unicode érvei
- A ligatúrák megjelenítése nem a kódtábla, hanem a betűtípus feladata. Míg egyes betűkapcsolatok egy bizonyos betűtípusban lecserélhetők egy külön szimbólumra, addig ezt egy másik betűtípusban már nem biztos, hogy meg lehet tenni. A fix széles betűtípusokban például tipikusan értelmetlen ligatúrákat használni.
- A Unicode nem szimbólumok, hanem karakterek gyűjteménye, így betűkapcsolatoknak nincs benne helye.
- Ha a szövegben külön kóddal helyettesítünk egyes betűkapcsolatokat, nem lehet többé keresni az eredeti szövegre azokon a helyeken, amiket érint a csere.
- Egy szövegszerkesztő vagy szöveget megjelenítő alkalmazás (például webböngésző) a megjelenítendő szöveg nyelvétől függően eldöntheti, hogy a szövegben milyen betűkapcsolatokat vonjon össze ligatúrává (például latinban az „ae” összevonható, magyarban nem). A bizonytalan esetekre a Unicode biztosít két vezérlőkaraktert a ligatúrák kezelésére: A ZWJ (Zero Width Joiner, nulla szélességű összekapcsoló: U+200D) és a ZWNJ (Zero Width Non-Joiner, nulla szélességű össze nem kapcsoló: U+200C) karaktereket. Ezek nem láthatók – erre utal a nulla szélesség –, azonban két látható karakter közé téve őket szabályozhatjuk, hogy a jelölt helyen a betűk összevonva jelenjenek-e meg (ha ez a használt betűtípussal lehetséges) vagy ne.
- Ellenérvek
- A ligatúrák kezelése általában nem a szöveg írójának, hanem a tipográfusnak a feladata. Egy nyomtatott kiadvány esetén már nincs szükség szerkesztésre vagy keresésre a szövegben, ezért nem okoz zavart, ha a ligatúrák önálló szimbólumokként lettek kódolva.
- Keresni egy ligatúrákat külön szimbólumként (karakterkódként) tartalmazó szövegben nem nehéz feladat. Egyszerűbb, mint például szavakat ábécébe rendezni egy adott nyelv helyesírása szerint.
- A mai szövegszerkesztők, webböngészők stb. többsége még mindig nem kezeli a ligatúrákat és figyelmen kívül hagyják a ZWJ-ZWNJ vezérlőkaraktereket. Sok rendszeren ma is olyan betűtípusok a legelterjedtebbek, amelyek nem használnak ligatúrákat.
- A nagyfokú nemtámogatottság következménye gyakran éppen az, hogy az ellenjavallt megoldások terjednek: makrók, amik a Unicode-ban meglévő pár ligatúrára cserélik le a felismert betűkapcsolatokat,[3] vagy olyan betűtípusok jelennek meg, amik a Unicode Private Use Area elnevezésű fenntartott helyeit használják a Unicode-ban eredetileg nem szereplő ligatúrákhoz (például „ct”, „fj” „tt”, stb.).[4] Ez utóbbi megoldás különösen ellenjavallt, hiszen a betűtípus cseréje olvashatatlanná teheti a szöveget, azonban a tipográfusnak gyakran nincs más lehetősége, ha az általa használt rendszer képes ugyan megjeleníteni a Unicode karaktereket, de nem alkalmazza a Unicode által javasolt megoldásokat a ligatúrák kezelésére.
Lásd még
Jegyzetek
Források
- Magyar nagylexikon XII. (Len–Mep). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2001. 128. o. ISBN 963-9257-07-9
- Nyomdászati encziklopédia, szerk.: Pusztai Ferencz, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 1902
- Nyomdászati lexikon, szerk.: Biró Miklós, Kertész Árpád, Novák László, Biró Miklós kiadása, Budapest, 1936
- Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 27.
- Tevan Andor: A könyv évezredes útja (3. kiadás), Gondolat, Budapest, 1984
- Új magyar lexikon, 4. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962