Orientalizmus (könyv)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Orientalizmus
Jean-Léon Gérôme - Le charmeur de serpents.jpg
Szerző Edward Said
Eredeti cím Orientalism
Nyelv angol
Műfaj
Kiadás
Kiadó Vintage Books
Kiadás dátuma 1978
Média típusa könyv
ISBN978-4-582-74402-6

Az Orientalizmus Edward Said palesztin származású amerikai író műve, amelyet először 1978-ban adtak ki. A könyvben Said újradefiniálja az "orientalizmus" fogalmát, amely nagy hatást gyakorolt az orientalista diskurzusra, és heves vitákat váltott ki, sokak szerint ez a mű szolgált alapötletéül a posztkolonializmus diszciplínájának. Számos nyelvre lefordították, köztük franciára, törökre, arabra, spanyolra, olaszra, japánra, katalánra. Magyarul 2000-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál.[1]

Az Orientalizmus alapgondolata[szerkesztés]

Az orientalizmus Said szerint, egy nagy múltra visszatekintő hagyomány, amely a keletiekről nyugaton kialakult képre alapozva a keletiekkel való bánásmódot foglalja rendszerbe. A Kelet szervesen beépült a Nyugat anyagi civilizációjába. Az orientalizmus ennek a kifejeződése, amely az idők során kialakította saját intézményi hátterét. Azonban az orientalizmus szó alatt Said több mindent ért, amely fogalmak szoros összefüggésben állnak.

A könyv lényeges elemei[szerkesztés]

Az Orientalizmus 1978-as megjelenése után az elkövetkezendő húsz-huszonöt évben mintegy hatvan recenzió jelent meg csak Angliában és az USA-ban.[2] A mű egy Bevezetőből és három hosszú fejeztből áll. A Bevezetőben fejti ki a munka vezérgondolatát: a Kelet nem "an inert fact of nature", ahogyan a Nyugat sem, hanem, idézi Vico gondolatát, földrajzilag, kulturálisan és történetileg valami "man-made". "Az orientalizmus tehát nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom megszerzését célul kitűző nyugati viselkedésminta."[3] Said alapvetően a Michel Foucaulttól és Antonio Gramscitól származó diskurzusról vallott vezérgondolatokból építkezik az "orientalizmus" kidolgozása során. E gondolat három alapvetésből tevődik össze:

1. a szorosan vett "tudományos" orientalisztika, a keleti stúdiumok – filológia, nyelvészeti, történeti stb. – művelése,

2. a költők, írók, filozófusok, politikai gondolkodók és a gyarmati tisztviselők Kelet-népe Aiszkhülosztól Marxig és tovább

3. a 18. sz. végétől a Keletről való gondolkodás számos intézményben művelt és terjesztett legtágabb módja[4]

Az orientalizmusnak ez a tág meghatározása teszi lehetővé az imperializmus/gyarmatosító kapitalista Nyugat és Kelet (alapvetően a muszlim Közel-Kelet) túlpolitizált, ideológiai kapcsolatát, amelyen belül a szorosan vett tudományos orientalisztika csak néhány (politikailag elkötelezett) szereplőre redukálódik. Nyilvánvaló, hogy ez az állítás adta a legnagyobb felületet a Said orientalizmus-felfogásának bírálataihoz.

A legfontosabb volt a posztstrukturalizmus vagy posztmodernizmus szálláscsinálójának, Foucault-nak a hatása, különösen annak a hatalom és tudás elválaszthatatlan összefüggéseire és a társadalmi diskurzusra vonatkozó elemzése. Az előbbit a Felügyelet és büntetés c. munkájában így jellemzi Michel Foucault:

„Ismerjük el, hogy a hatalom kitermeli a tudást (és nem egyszerűen azért részesíti előnyben, mivel a tudás kiszolgálja vagy mert hasznosságánál fogva alkalmazza), hogy hatalom és tudás közvetlenül feltételezi egymást, hogy nincs hatalmi viszony anélkül, hogy ne képződne a tudás korrektív területe, s nincs olyan tudás sem, amely ne feltételezne, egyszersmind ne képezne hatalmi viszonyokat)”[5]

1994 után Arafat indexre tette Edward Said Palesztinával kapcsolatos műveit, noha ő maga az Orientalizmus mellett a The Question of Palestine (1979) és a Covering Islam. How the Media and the Experts Determine How We See the Rest of the World (1981) munkáit tartotta fontosnak, utólag kiderült, hogy az Orientalizmus és a Culture and Imprerialism (1993) bizonyultak igazán hatásos és időtálló műveknek. Az előbbi a 20. század utolsó két évtizedének egyik emblematikus műve lett. Ahogy R. Irwin mondta: "Az Orientalizmus nem a keleti stúdiumok története, hanem a hatalom és a tudás viszonyának bizonyos vonatkozásairól szóló rendkívül szelektív polémia"[6] A lényeg tehát a polémia a kivételt nem ismerő negatív bírálat és nem az objektív elemzés, és ezt bizonyítja az a tény is, hogy noha a könyvről megjelent alapos bírálatokban számos lényeges hibát mutattak ki, ennek ellenére a szerző a további kiadásokban egyetlen nyilvánvaló hibát sem javított ki, ám továbbra is fenntartotta minden ellenvetését.

Said láthatóan sietve és egyhuzamban vetette papírra[7]- ez magyarázza a sok ismétlést és azt, hogy számos adatának és állításának nem nézett utána, s így rengeteg hiba maradt a könyvben.[8] Egyes bírálatok kifogásolták a "hatásvadász módon írt zsargon"-t, ami a posztmodern subaltern szerzőkre, Said hű követőire, Gayatri Spivakra, Homi Bhabhára és másokra lesz később különösen jellemző.[9]

Kritikák[szerkesztés]

Bernard Lewis[szerkesztés]

A könyvnek szinte minden pontját rengeteg kritika érte, Said az orientalizmus diszciplínáját az imperialista politikával, a Nyugat hatalmi érdekeivel kapcsolat össze, Lewist tartva az orientalista kaszt szóvivőjének.[10] Lewis pontról pontra megcáfolta az általa "első számú antiorientalistának" nevezett Said állítsait. A vita – amelyben egyik fél sem volt mentes a felszínességtől és a kiragadott példák alapján történt általánosításoktól – Lewis és Said között az utóbbi 2003-ban bekövetkezett haláláig sem csitult. Lewis egy, az orientalizmus első kiadása után másfél évtizeddel megjelent könyve egy részét Said bírálatának szentelte,[11] Said pedig könyve két év múlva megjelent kiadásához írt utószavában sok oldalon át bírálta Lewist. A vita a szakértők táborít is rendkívüli módon megosztotta, egyesek kimondottan "pro-Said" és "pro-Lewis" táborokról beszélnek.[12]

Robert Irwin[szerkesztés]

Ibn Warraq[szerkesztés]

Ellenorientalizmus[szerkesztés]

Készült egyfajta ellenorientlizmus, amely Saidnál lényegesen objektívebben igyekszik az európai Kelet-kutatást számbavenni, fölmutatva a vitathatatlan értékeket, és finom iróniával próbálja közömbösíteni az orientalizmus inkább politikai és ideológiai, és kevésbé tudományos megközelítését.[13]

Magyarul[szerkesztés]

  • Orientalizmus. Felsőoktatási tankönyv; ford. Péri Benedek; Európa, Bp., 2000
  • Orientalizmus (részlet); in: Magyar Lettre Internationale. 37. szám, 2000. Nyár. Online: itt

Források[szerkesztés]

  • Edward W. Said: Orientalizmus. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000
  • A. Ahmad: Orientalism and After: Ambivalence and Metropolitan Location in the Work of Edward Said, in: In Theory, Verso, 1992
  • W. Kennedy: Edward Said. A Critical Introduction. Cambridge, Routedge, 1999/2001
  • R. Irwin: The Lust of Knowing. The Orientalists and Their Enemies. Penguin Books, 2007
  • Ibn Warraq: Defending the West: A Critique of Edward Said's Orientalism, (2007) ISBN 1-59102-484-6

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Edward W. Said: Orientalizmus. Európa Könyvkiadó, Budapest 2000., fordította Péri Benedek.
  2. L. Mani-R. Frankenberg: "Orientalism", in: Economy and Society 14/2, 1985. 174-192. pp.
  3. Edward Said: Orientalizmus 12. o.
  4. Edward Said: Orientalizmus, 57sq
  5. Michel Foucault: Felügyelet és büntetés, Gondolat Kiadó, Budapest, 1990. 40. o.
  6. R. Irwin: The Lust of Knowing. The Orientalists and Their Enemies. Penguin Books, 2007, 281. sq
  7. Edward Said: Ortientalizmus, 2009, 577. o.
  8. R. Irwin: The Lust of Knowing. The Orientalists and Their Enemies. Penguin Books, 2007. 282. sq
  9. J. H. Plumb in The New York Times Review Books 1978 február 18.
  10. uo. 600. pp.
  11. Bernard Lewis: Islam and the West. Oxford University Press, 1993.
  12. Fred Halliday: Islam and the Myth of Confrontation. Religion and Politics in the Middle East. I. B. Tauris Publishers, 1996. 200. pp.
  13. R. Irwin: The Lust of Knowing. The Orientalists and Their Enemies. Penguin Books, 2007