Második amerikai–berber háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Második amerikai-berber háború
Amerikai hajóraj Algírnál
Amerikai hajóraj Algírnál
Dátum 1815. március 3. - július 3.
Helyszín A Földközi-tenger észak-afrikai partvonala
Eredmény amerikai győzelem
Harcoló felek
USAUSAAlgír Oszmán Algír
Parancsnokok
USAJames Madison
USA Stephen Decatur
USA William Bainbridge
Oszmán Birodalom Mohamed Harnadzsi
Oszmán Birodalom Omár Aga
Haderő
10 hadihajó1 brigg, 1 fregatt, egyéb vitorlások
Veszteségek
4 halott, 10 sebesült53 halott, 486 sebesült

A második amerikai-berber háború vagy algíri háború a második volt az Egyesült Államok és az észak-afrikai államok két fegyveres konfliktusa közül. Az 1815-ben zajló háború oka az volt, hogy az algíri kalózok rendszeresen fosztogatták az amerikai kerekedőhajókat. Két kisebb tengeri csata után az algíri dej aláírta a békeszerződést, amelyben kötelezettséget vállalt a támadások leállítására és az USA többé nem fizetett éves adót hajói védelmére.

A következő évben, miután a brit flotta 100-ágyús sorhajói szétlőtték Algír kikötőjét, a többi európai ország is hasonló garanciákat kapott és az észak-afrikai partok mentén több száz éve virágzó kalózkodásnak vége szakadt.[1]

Előzmények[szerkesztés]

Az Egyesült Államok a 18. század végén az éves költségvetése egytizedét fizette ki az észak-afrikai, részben önálló berber államoknak (Algír, Tripoli, Tunisz és Marokkó) hogy kalózaik ne támadják az amerikai kereskedőket. Az első amerikai-berber háború (1801-1805) során Tripolit rákényszerítették, hogy hagyjon fel a támadásokkal, de az amerikai-brit viszony rohamos romlása miatt (ami végül az 1812-es háborúhoz vezetett) Washington gyors és némileg hátrányos békét kötött. Eközben az európai hatalmak a napóleoni háborúkban voltak lekötve és az észak-afrikai kalózok, kihasználva a lehetőséget, újból fosztogatni kezdték a Földközi-tengeren közlekedő európai és amerikai kereskedőhajókat, az elfogott legénységért pedig váltságdíjat szedtek.

Amerika hadat üzen[szerkesztés]

Az 1812-es háború lezárása után az Egyesült Államok ismét napirendre vette a kalózkérdést. 1815. március 3-án a Kongresszus felhatalmazta James Madison elnököt, hogy a tengeri expedíciót küldjön Algír ellen. Két hajórajt állítottak össze: a Bostonban összegyűjtött csapatnak William Bainbridge, a New York-inak pedig Stephen Decatur volt a parancsnoka. A Decatur-féle csoport indult előbb, 1815. május 20-án. Ez a hajóraj a 44 ágyús Guerriere, 36 ágyús Constellation és 38 ágyús Macedonian fregattokból, az Epervier és Ontario 16 ágyús szlúpokból, a Firefly, Spark és Flambeau 14 ágyús briggekből és a Torch és Spitfire 12 ágyús szkúnerekből állt.[2]

Bainbridge csapata csak július 1-re lett menetkész, amikor a háború már eldőlt.[3]

Nem sokkal a Gibraltári-szoros után Decatur hajóraja találkozott az algíri flotta zászlóshajójával, a 46 ágyús Masuda fregattal és rövid csata után elfoglalták. Röviddel ezután a Palos-foknál elfogták az algíri Estedio brigget is. Június utolsó hetére Algír kikötőjéhez értek és megkezdték tárgyalásaikat a dejjel. A fenyegetések hatására Omár Aga (aki április óta volt Algír vezetője, miután elődjét meggyilkolták) 1815. július 3-án a Guerriere fedélzetén aláírta a békeszerződést. Ennek eredményeképpen az amerikaiak visszaszolgáltatták a Masudát és az Estediót; az algíriak szabadon engedték valamennyi (kb. 10) amerikai foglyukat és a mintegy 500 fogságba esett algíri tengerészért európai rabszolgák szabadságát adták vissza. Ezenkívül 10 ezer dollárt fizettek a korábban elrabolt rakományokért, mentesítették az Egyesült Államokat a hajóik védelméért fizetendő éves adótól ("ajándéktól", ahogyan fogalmaztak) és minden amerikai hajónak szabad bejutást biztosítottak a Földközi-tengerre.

Következmények[szerkesztés]

1816 elején Nagy-Britannia Edward Pellew admirális vezetésével néhány sorhajót küldött a mediterrán térségbe, hogy tárgyaljanak Tunisz, Tripoli és Algír vezetésével az európai rabszolgák szabadon engedéséről és a kalózkodással való felhagyásáról. Tunisz és Tripoli hajlott a megegyezésre, de Algírban elhúzódtak a tárgyalások. Pellew végül azzal a tudattal tért vissza Angliába, hogy velük is sikerült megegyeznie. A dej ekkor janicsárokat küldött a Bonában megtelepedett korzikai, szicíliai és szardíniai halászok elfogására, és mivel azok ellenálltak, a katonák 200-at lemészároltak közülük. Az eset nagy felháborodást keltett Európában. Pellew öt sorhajóval, néhány fregattal és hat holland hajó kíséretében tért vissza Algírba, de a dej nem fogadta el a feltételeit, ezért 1816. augusztus 27-én kilenc órán át lövette a várost, elsüllyesztve az algíri flottát és lerombolva a védműveket és számos épületet. Algír ezután minden kitételbe belement és szeptember 24-én aláírták a keresztény rabszolgák felszabadításáról és a kalózkodással való felhagyásról szóló szerződést.

Források[szerkesztés]

  1. Leiner, Frederic C.. The End of Barbary Terror, America's 1815 War against the Pirates of North Africa. Oxford University Press, 2007, 39–50. o. (2007) 
  2. Allen, Gardner Weld. Our Navy and the Barbary Corsairs. Boston, New York and Chicago: Houghton Mifflin & Co., 281. o. (1905) 
  3. Allen, Gardner Weld. Our Navy and the Barbary Corsairs. Boston, New York and Chicago: Houghton Mifflin & Co., 281. o. (1905) 

Ez a szócikk részben vagy egészben a Second Barbary War című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.