Lenz-törvény

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Lenz-törvény az elektromágneses indukció során keletkezett indukált feszültség által létrehozott indukált áram irányának meghatározására alkalmas.

Lenz törvénye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha mágneses térben egy vezetőnek relatív elmozdulása van, és az erővonalaknak van a vezető elmozdulásának irányára merőleges összetevője, a vezetőben feszültség indukálódik. Ha a vezető zárt áramkört képez, az indukált feszültség hatására a körben áram folyik. Ennek az indukált áramnak az iránya mindig olyan, hogy mágneses hatásával gátolni igyekszik az őt létrehozó indukáló folyamatot. Jelen esetben a relatív elmozdulást.

Az áramkörbe kapcsolt tekercsben, vagy vezetőben, mind bekapcsoláskor, mind pedig kikapcsoláskor feszültség indukálódik. A Lenz-törvény értelmében iránya bekapcsoláskor az áramforrás feszültségével ellentétes, míg kikapcsoláskor azzal megegyező irányú.

Az áramerősség változása a tekercs keresztmetszetén áthaladó erővonalak számának - a fluxusnak - a változását is jelenti. A fluxusváltozás indukálja tehát a jelentkező +, vagy - előjelű többletfeszültséget. Bekapcsoláskor az áram 0-ról I-re növekszik. Az indukálódó feszültség következtében létrejövő áram iránya ellentétes az áramkörben meginduló áram irányával, így a ténylegesen folyó áram lassabban éri el maximumát. Kikapcsoláskor az áram I-ről 0-ra csökken. Az ekkor indukálódó feszültség következtében most viszont, olyan áram jön létre, amely a hirtelen megszűnését késlelteti, tehát a megszakítás után is folyik még áram valameddig a körben.

Az önindukció jelenségében az áram és a mágneses tér tehetetlensége nyilvánul meg.

A törvényt Heinrich Lenz 1834-ben ismerte fel.